Papírfény

Olvass bele! – Alice Munro: Juliet

Az irodalmi Nobel-díjas kanadai írónő, Alice Munro a kortárs novella mestere, Juliet címmel megjelent történeteiből Pedro Almodóvar készített filmet.

Alice Munróról azt tartják, hogy az emberi szív minden rezdülésének hangot tud adni. Az Esély, Hamarosan és Csend című történetekben, melyekből Pedro Almodóvar Julieta címen rendezett filmet ismét rácsodálkozhatunk virtuozitására. A három történetből az bontakozik ki, hogy néhány találkozás – flörtölés egy idősebb férfival a vonaton; később fiatal anyaként látogatás a szülői házba; még később a kapcsolatkeresés elidegenedett felnőtt lányával – hogyan alakítja Juliet, a klasszika-filológia-tanár sorsát. Mint minden Munro-karakter, Juliet is melegséget, méltóságot és reményt sugároz, még az árulás és a veszteség legfájdalmasabb pillanataiban is. Alice Munro elbeszélésében Juliet utazása éppoly különleges, meglepő és rendkívüli, mint az élet maga. Az alábbiakban az Esély című novella részlete olvasható, amely korábban a Csend, vétkek, szenvedély című kötetben is megjelent.

Esély (részlet)

Szikla, fa, víz, hó. Hat hónapja is hasonló volt a táj a vonatablakon túl, egy karácsony és szilveszter közötti reggelen. A nagy sziklák hol kiszögelltek, hol görgeteggé simultak, sötétszürkén vagy egészen feketén. A fák többsége örökzöld, fenyő, lucfenyő vagy cédrus. A lucfenyők – feketefenyők – tetejéből mintha külön kisebb fák sarjadtak volna ki, önnön miniatűr változatuk. A lombhullató fák többsége nyurga volt és csupasz – nyárfa, vörösfenyő vagy éger. Némelyiknek foltos volt a kérge. A hó súlyos sapkaként ült a sziklákon, és vastagon megtapadt a fák oldalán. A számos kisebb-nagyobb tó jegét pedig sima, vékony takaróval vonta be. A vizet csak néhol, egy-egy gyors folyású, sötét és keskeny patakban nem borította jég.

Juliet ölében nyitott könyv feküdt, de nem olvasott. Le sem vette a szemét a tovasikló tájról. Egyedül ült a dupla ülésen, a vele szemközti dupla ülés is üres. Itt ágyaztak meg neki éjszakára is. A hálókocsi-kalauz épp ebben a vagonban ügyködött, hogy eltüntesse az éjszaka nyomait. A sötétzöld, cipzáras takarók itt-ott még lelógtak a padlóra. Érződött az anyaguk szaga – kicsit mint a sátorponyváé –, és talán még az ágynemű és a vécé szaga is. Valahányszor kinyitották az ajtót a kocsi valamelyik végén, friss téli levegő zúdult be. Egyesek indultak reggelizni, mások már jöttek visszafelé.

A hóban nyomok voltak, vadcsapások. Gyöngysorok, hol összehurkolódtak, hol eltűntek.

Juliet huszonegy éves volt, máris egy főiskolai és egy egyetemi diploma tulajdonosa klasszika-filológiából. Épp a doktori disszertációján dolgozott, de halasztott, hogy egy vancouveri magán-leányiskolában latint tanítson. Nem rendelkezett semmilyen tanári gyakorlattal, de mivel félév közben hirtelen megürült egy állás, az iskola így is hajlandó volt alkalmazni. Valószínűleg senki más nem jelentkezett a hirdetésre. A fizetés kevesebb volt, mint amit egy képesített tanár elfogadott volna, de Juliet örült, hogy valami pénzt kereshet a nyomorúságos ösztöndíjas évek után.

Magas lány volt, fehér bőrű, vékony csontú, világosbarna haja még akkor sem tudta megtartani a tupírozást, ha belakkozta. Talpraesett diáklány benyomását keltette. A fejét magasra szegte, szép kerek álla volt, hosszú, vékony szája, pisze orra, csillogó szeme, és az erőfeszítéstől vagy az elismeréstől a homloka gyakran kipirult. A tanárai örömüket lelték benne – ekkortájt már eleve hálásak voltak, ha bárki felvette a klasszikus nyelveket, hát még ha az illető ilyen tehetséges –, de fájt is a fejük miatta.

A gond az volt, hogy lány.

Ha férjhez megy – ami megtörténhet, hiszen ösztöndíjas létére nem volt csúnya, egyáltalán nem volt csúnya –, akkor kárba vész a kemény munka, az övék is, ha meg nem megy férjhez, alighanem boldogtalan és magányos lesz, előléptetéskor hátrányba kerül a férfiakkal szemben (akiknek nagyobb szükségük van a pénzre, hiszen családfenntartók). És nem lesz képes megvédeni szokatlan választását, mármint hogy klasszika-filológiát tanul, sem beletörődni abba, hogy az emberek ezt fölöslegesnek vagy sivárnak tartják, nem tud majd vállat vonni, mint egy férfi. A férfiaknak könnyebbek a szokatlan választások, hiszen előbb-utóbb találnak valakit, aki boldogan feleségül megy hozzájuk. Fordítva már kevésbé.

Amikor megérkezett az állásajánlat, a tanárai biztatták, fogadja csak el. Jó lesz az magának. Kikerül egy kicsit a világba. Látja, milyen a való élet.

    Juliet megszokta az ilyesfajta tanácsokat, bár csalódott, hogy épp azoknak az embereknek a szájából kell hallania, akik láthatólag és hallhatólag maguk sem kóboroltak olyan buzgón a való világban. A kisvárosban, ahol felnőtt, az övéhez hasonló intelligenciát gyakran éppúgy fogyatékosságnak tartották, mint a bicegést vagy a hatodik ujjat, és az emberek siettek rámutatni a vele járó hátrányokra – mi lesz, ha nem tanul meg varrni, elegánsan csomagolni, vagy olyan szórakozott lesz, hogy nem veszi észre, ha kilóg a kombinéja. Mi lesz így belőle?

Még az anyjának meg az apjának is gondot okozott, pedig büszkék voltak rá. Az anyja arra vágyott, hogy népszerű legyen, ezért noszogatta, hogy tanuljon korcsolyázni meg zongorázni. Julietnek se kedve, se tehetsége nem volt hozzá. Az apja csak azt akarta, hogy beilleszkedjen. Be kell illeszkedned, különben pokollá teszik az életedet. (Ezzel átsiklott azon az apróságon, hogy sem neki, sem Juliet anyjának nem sikerült tökéletesen beilleszkednie, és egy csöppet sem szenvedtek miatta. Talán nem hitte, hogy Julietnek is ilyen szerencséje lesz.)

Rendben, mondta Juliet, amint bekerült a főiskolára. A klasszika-filológia tanszéken azért is beilleszkedem. Kifejezetten jó vagyok.

De itt ugyanaz volt az üzenet, ezúttal a tanáraitól, akik korábban annyira értékelték és élvezték a képességeit. A kedélyességük nem takarta el az aggodalmat. Menjen ki a világba, mondták. Mintha az, ahol addig volt, senki földje lett volna.

    Ettől függetlenül a vonaton jó kedve volt.

A tajga, gondolta. Nem tudta, hogy ez-e a megfelelő kifejezés arra, amit maga előtt lát. Talán egyszer, valamikor régen elképzelte, hogy ifjú nő egy orosz regényben, aki kilép az ismeretlen, rémisztő és felkavaró tájba, ahol éjszaka farkasok üvöltenek, és ahol találkozik a sorsával. Nem nagyon érdekelte, hogy – egy orosz regényben – valószínűleg sivár vagy tragikus lesz a sorsa, esetleg mindkettő.

Nem is a személyes sors a lényeg. Őt más fogta meg, más bűvölte el: az a közöny, az az ismétlődés, az a nemtörődömség, a megvetés a harmónia iránt, amelyet a kanadai pajzs dúlt felületén találni.

Juliet szeme sarkában egy árnyék jelent meg. Aztán egy nadrágos láb, ahogy jön befelé.

– Foglalt ez a hely?

Természetesen nem volt foglalt. Most mit mondhatna?

Bojtos papucscipő, rozsdabarna nadrág, vörös-barna kockás zakó gesztenyeszín szálkákkal, sötétkék ing, kék és arany pettyes, gesztenyebarna nyakkendő. Mind vadonatúj és – a cipőt leszámítva – kicsit túlméretezett, mintha a test összement volna a vásárlás óta.

A férfi úgy ötvenéves lehetett, élénk arany-barna hajtincsek tapadtak a koponyájára. (Ugye nem lehet, hogy festi, ki festene be ilyen gyér hajat?) A szemöldöke sötétebb, vöröses, hegyes és bozontos. Az arcbőre ragyás, és kemény, mint az aludttej felszíne.

Csúnya volt? Hát persze. Csúnya, akárcsak Juliet véleménye szerint a legtöbb hasonló korú férfi. Később már nem állította volna, hogy kifejezetten csúnya volt.

A férfi felvonta a szemöldökét, világos színű, vizenyős szeme kitágult, mintha vidámságot akarna sugározni. Juliettel szemben telepedett le. Megszólalt:

– Nincs sok látnivaló odakint.

– Nincs.

Juliet a könyvre szegezte a tekintetét.

– Ja – mondta a férfi, mintha a dolgok kezdenének kellemesen alakulni. – És meddig utazik?

– Vancouverig.

– Én is. Keresztül az egész országon. Ha már utazik az ember, figyeljen meg mindent alaposan, nem igaz?

– Ühüm.

De a férfi nem tágított.

– Torontóban szállt föl?

– Igen.

– Az az én otthonom, Toronto. Egész életemben ott éltem. Maga is odavalósi?

– Nem – mondta Juliet, és újra a könyvére pillantott, próbált minél hosszabb szünetet tartani. De valami – a neveltetése, a zavara, isten tudja, talán a szánalma – legyőzte, így hát szépen elővezette a szülővárosa nevét, aztán el is helyezte a férfi számára, megadta, melyik nagyobb várostól milyen messzire esik, hol van a Huron-tóhoz és a Georgian-öbölhöz képest.

– Nekem Collingwoodban van egy unokahúgom. Szép ott, fenn északon. Jó párszor meglátogattam őt és a családját. Maga is egyedül utazik? Mint én?

Az egyik kezét folyton a másikba ütögette.

– Igen.

Elég, gondolta Juliet. Elég.

– Én most utazom életemben először ilyen messzire. Jó kis utazás, ha az ember egyedül van.

Juliet nem szólt.

– Megláttam magát, hogy csak olvas itt magányosan, és azt gondoltam, talán ő is magányos, talán ő is messzire utazik, gondoltam, egész jól elcimborálhatnánk együtt.

Erre a szóra, hogy elcimborálhatnánk, Julieten hideg borzongás futott végig. Megértette, hogy a férfi nem akar kikezdeni vele. Elég csüggesztő, de néha megtörtént, hogy meglehetősen félszeg, magányos és cseppet sem vonzó férfiak nyílt ajánlatot tettek neki, jelezve, hogy egy cipőben járnak. De ez a férfi nem ezt csinálta. Ez csak egy barátot akart, nem barátnőt. Cimborát akart.

Juliet tudta, hogy alighanem sokan tartják furának és magának valónak – mint ahogy az is, bizonyos szempontból. De élete nagy részében azt is megtapasztalta, hogy körül van véve olyan emberekkel, akik meg akarják csapolni a figyelmét, az idejét és a lelkét. És ő – általában – hagyta.

Állj rendelkezésre, légy barátságos (különösen, ha nem vagy népszerű) – ezt tanulta a kisvárosban meg a főiskolai kollégiumban. Légy szolgálatkész bárkivel, aki az utolsó cseppig kiszívna belőled mindent, noha fogalma sincs, ki vagy.

 

Alice Munro: Juliet – Három történet

Park Könyvkiadó, 2017
Fordította: Mesterházi Mónika

Avatar

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A sorozatok lényege, hogy nincs meghatározott végük… Ezzel vitatkoznánk!

A 2010-es évektől folyamatosan nő a televíziós és streaming sorozatok száma, köztük pedig az előre meghatározott véggel rendelkező egyévados szériák, vagyis a minisorozatok is egyre nagyobb hangsúlyt kapnak. Nem tudod mi a különbség antológia-, mini- és limitált széria között? Akkor ez a te videód!

A VLOGtekercs stábja ebben a hónapban a minisorozatok formai jegyeit és történelmét járja körbe. Számos ismert és kevésbé ismert sorozatpéldával azokra a kérdésekre kerestük a választ, hogy miért éri meg a nézőnek minisorozatot nézni és milyen előnyei származhatnak az alkotónak a minisorozat formátumból.

Műsorvezetők: Németh Míra, Énekes Gábor

Vágó: Énekes Gábor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya