Tristana 19. századi történetét olvasva jócskán elgondolkodhatunk, vajon milyen változást hozott a közben eltelt évszázad a nők helyzetének társadalmi megítélésében. Galdós, az elbeszélő művészet nagy spanyol mestere ezúttal is értőn sűríti regénye jeleneteibe az erotikát. Olvass bele!
Tristana, az árván maradt fiatal lány az atyai jó barát, don Lope házában sínylődik, keserves magányában a cselédként szolgáló Saturna nyújt vigaszt neki a zsarnokoskodó gyám mellett, akiről jószerivel azt sem tudják, kicsoda, férj-e vagy nevelőapa. Egy séta közben aztán felbukkan Horacio, a festő, és Tristana élete egyszeriben megváltozik. A fiatalember mellett megismeri a valódi szerelmet, a művészet teremtő erejét, és ahogy kinyílik előtte a világ, a szabadság érzése tölti el, önálló életről álmodozik, melyben még a házasság elavult intézményének sincsen helye. Horaciót aztán vidékre szólítja a családi kötelesség, Tristana magára marad álmaival, szerelmét a képzelete növeszti mind nagyobbra, és e távollét közben éri a végzetes betegség: elveszti a fél lábát, s ezzel szertefoszlik minden álma, hogy független, önálló nőként élje az életet. Ideig-óráig a zenében találja meg az örömét, aztán újabb, nem várt lehetőséget kínál neki az élet.
Benito Pérez Galdós regényéből az idős Luis Buñuel készített filmet Catherine Deneuve, Franco Nero és Fernando Rey főszereplésével 1970-ben.
Részlet a műből
Tristana szerette volna megosztani Horacióval élete legszomorúbb dolgait, és addig nem érezte boldognak magát, amíg ezt meg nem teszi. A művész persze homályosan sejtett vagy inkább megérzett valami szörnyű titkot kedvese életében, és bár kezdetben illő tapintatossággal nem akart a mélyére hatolni, elérkezett azonban a nap, mikor a férfiúi gyanakvás meg a szerelmes kíváncsiság legyőzte gyengéd kíméletességét. Mikor Horacio megismerte Tristanát, Chamberí többi lakóihoz hasonlóan azt hitte, hogy Don Lope lánya. Ám amikor Saturna a második levelet vitte, azt mondta neki:
– A kisasszony házas, és az a Don Lope, akit maga az apjának hisz, az a tulajdon férje is egyben.
Az ifjú művész elképedt, ám döbbenetét is legyűrte a hiszékenység… A dolgok ennyiben maradtak, és Horacio elég sokáig élt abban a hitben, hogy hódítása tárgyában törvényes feleségét lássa a tiszteletreméltó és büszke lovagnak, aki mintha Velázquez lándzsás festményéről szökött volna meg. Ha szóba került, Tristana előtt is mindig úgy emlegette, hogy így a férjed, úgy a férjed, ő meg nemigen iparkodott helyreigazítani. Ámde egy napon szó szót követett, kérdésre kérdés jött, amikor a hazugság iránt érzett leküzdhetetlen viszolygás hatására Tristana elég erőt érzett magában, hogy véget vessen neki, és a szégyentől meg a fájdalomtól fojtogatva eldöntötte, most tisztázni fogja a dolgokat.
Becsaplak, pedig nem szabad, nem is szeretnélek becsapni.
Ki akarom mondani, mi az igazság, nem tudom visszatartani többé. Nem vagyok felesége a férjemnek… jobban mondva apámnak… vagyis hát annak a férfinak… Már sokszor el akartam mondani neked, de valahogy nem jött ki belőlem… Nem tudtam, még most sem tudom, hogy érzed-e vagy örülsz-e, hogy többet vagy kevesebbet érek-e most a szemedben… Becstelen nő vagyok, de szabad. Mit szeretnél jobban?… Egy hűtlen feleséget, vagy egy hajadont, aki elvesztette a tisztességét? Mindenesetre azt hiszem, most, hogy ezt elmondtam, csak szégyenkezem… és nem tudom… nem tudom…
Nem tudta folytatni, keservesesen sírva fakadt, arcát barátja keblébe fúrta. Sokáig tartott ez az érzelemkitörés. Egyikük sem szólalt meg. Végül aztán Tristanából szakadt ki a legnyilvánvalóbb kérdés:
– Most jobban szeretsz vagy kevésbé?
– Ugyanúgy szeretlek… nem, jobban, jobban, egyre jobban.
Nem kérette magát a leány, nagy vonalakban elmesélte, hogyan és mikor történt megbecstelenítése. Vég nélkül ontotta a könnyeit aznap délután; de őszinteségében semmit sem hallgatott el, hajtotta a nemes gyónásvágy, a tisztulás legbiztosabb eszköze.
– Akkor vett magához, amikor árvaságra jutottam. Az igazat megvallva ő nagyon bőkezű volt a szüleimmel. Én tiszteltem, szeretettem, nem is sejtettem, mi vár rám. Meglepetésemben ellenkezni se tudtam. Akkor egy kicsivel butább is voltam, mint most, és az az átkozott ember uralkodott fölöttem, azt csinált velem, amit akart. Előtte, sokkal előbb, mint hogy megismertelek, már undorral töltött el, hogy ilyen gyenge vagyok; hát még most, amióta téged ismerlek! Istenem, hogy én mennyit sírtam!… Hogy mennyi könnyembe került ilyennek látni magamat, amilyennek látom…! És amikor megszerettelek, kedvem lett volna megölni magamat, mert nem tudtam neked adni, ami téged illetne… Mit gondolsz? Kevésbé szeretsz vagy jobban? Mondd, hogy jobban, egyre jobban. Az igazat megvallva már kevésbé tűnhetek bűnösnek a szemedben, mert nem vagyok házasságtörő; csak azt csalom meg, akinek nincs joga, hogy zsarnokoskodjon fölöttem. Hűtlenségem nem olyan hűtlenség, hanem büntetés azért a gyalázatért, amit művelt velem, ugye?
Megérdemli ezt a megaláztatást, amit most tőlem kap.
Horacio féltékenyebb nem is lehetett volna, amikor megtudta, milyen törvénytelen szálak fűzik Tristanát Don Lopéhoz.
– Nem, hiszen nem is szeretem – mondta a lány nyomatékkal –, soha nem is szerettem. Ki kell mondanom egyszer s mindenkorra, mióta megismertelek, rettenetes ellenszenvet érzek iránta… Azután… Jézusom, olyan különös dolgok történnek velem…! Időnként úgy érzem, undorodom tőle, akkora gyűlölet van bennem iránta, mint amekkora bajt ő nekem okozott; máskor meg… bevallom neked, úgy, ahogy van… kicsit szeretem is, mint a lánya, és ha úgy bánna velem, ahogyan kell, mint egy apa, akkor szeretném is… Mert nem rossz ő, nehogy azt hidd, hogy nagyon, de nagyon rossz… Nem; van itt minden: szörnyűséges elegye a jó tulajdonságoknak meg a rettenetes hibáknak; két lelkiismerete van: az egyik tiszta és nemes bizonyos dolgokra, a másik meg kész fertő, és helyzettől függően alkalmazza őket; úgy váltogatja őket, mint más az ingeit. A sötét és piszkos lelkiismeretét használja mindenre, ami a szerelemmel kapcsolatos. Jaj, nem is hiszed el! Nagyon szerencsés volt a szerelmeiben.
Hódításainak se szeri, se száma.
Ha te azt tudnád…! Arisztokrata, középosztálybeli, népi származék… mindenütt ott hagyta szomorú emlékét, mint Don Juan Tenorio. Belopózott palotába és kunyhóba, nem tisztelt semmit a galád, sem erényt, sem családi békét, sem a szentséges vallást. Még az apácák meg beáták között is voltak szeretői az átkozottnak, sikerei mintha magától az ördögtől valók volnának. Áldozatainak se szeri, se száma: megcsúfolt férjek és apák, pokolra jutott feleségek, vagy akik majd oda jutnak, ha meghalnak, gyermekek… akikről nem tudni, kinek a gyermekei. Egy szó, mint száz, roppant kártékony ember, és ráadásul a fegyverforgatáshoz is nagyon ért, már nem egy férfit küldött a másvilágra. Fiatalkorában igencsak délceg volt, és nem is olyan régen még tudott meglepetést okozni. Persze, érthető, hogy az évek súlya alatt a hódításai vesztettek jelentőségükből. Én az utolsó lettem a sorban. A hanyatló korszakához tartozom…
Díaz először felháborodással, aztán döbbenettel hallgatta végig, és mindössze annyit tudott mondani a kedvesének, hogy mielőbb véget kell vetni ennek a gyalázatos viszonynak, mire a leány aggodalmasan csak annyit válaszolt, hogy könnyebb ezt mondani, mint megtenni, mivel a ravasz vénember amint észreveszi rajta a viszolygás jeleit, meg hogy távolodni próbál, rögtön átlép az apaszerepbe, és zsarnoki módon kedvesnek mutatkozik. Mindent egybevetve, erőfeszítést kíván a nagy lépés, hogy elszakadjon attól a szégyenteljes, visszataszító élettől. Horacio biztatta, hogy legyen eltökélt, és ahogy elméjében óriásivá nőtt Don Lope alakja, annál erősebb lett benne az elhatározás, hogy megleckézteti a szoknyavadászt, elragadja tőle az áldozatát, aki talán az utolsó, ámde kétségtelenül a legbecsesebb.
Tristana szánalmas állapotban tért haza, össze volt törve lelkileg, idegileg, lázas vágy késztette, hogy valami ostobaságot műveljen.
Akkor este éppen irtózott a zsarnokától, és amikor meglátta, amint belép vidáman, viccelődve, olyan düh fogta el, hogy legszívesebben a fejéhez vágta volna a leveses tányért. Vacsora közben Don Lopénak be nem állt a szája, egyfolytában Saturnával csipkelődött, egyebek között azt mondta neki:
– Tudom ám, hogy szeretőd van Tetuánnál, az a Hüvelyk Matyi, mert nem nagyobb, mint egy félember, az a patkolókovács… bizony. Pepe mondta, a villamosvezető. Ezért mászkálsz te ész nélkül arrafelé késő délutánonként, a sötét zugokat keresed, pedig senkivel sem lehet összetéveszteni a te éktelen, nyurga árnyékodat.
– Semmi közöm nekem a Hüvelyk Matyihoz, uram… Lehet, hogy ő énutánam ácsingózik… nem tudom, meglehet. Teszi nekem a szépet más, aki különb annál… még úrfiak is.
Hát mit gondol, hogy csak neki lehet valakije, aki szereti?
Saturna vette a lapot, Tristana meg forrongott belül, és az a kevés is, amit megevett, méreggé változott benne. Don Lope aznap este nem volt híján étvágynak, és mint a tunya polgár, a legnagyobb nyugalommal falta be a levesben főtt csicseriborsót, aztán a szerény kezdet után, ami jobbára inkább ürü, semmint marhahúsból állt, jött desszertnek a szőlő, s mindez a közeli tavernából beszerzett csapnivalóan rossz bor kortyainak kíséretében, amit a jóember igazi megadással fogyasztott, ám elfintorodott, valahányszor szájához emelte a poharat. A vacsora végeztével visszavonult a szobájába, szivarra gyújtott, és behívta Tristanát, hogy maradjon vele; kinyújtózott a karosszékben, és szavai hallatán a fiatal teremtést remegés járta át:
– Nem csak Saturnának van arrafelé esti idillje. Neked is. Nem, ugyan, senki nem mondott semmit… De ismerlek; napok óta látom rajtad, rá van írva az arcodra… hallom a hangodon.
Tristana elsápadt. Gyöngyház fehér ábrázata tintakékes árnyalatot öltött az ernyős lámpa fényében, amely a kis szobában világított. Akár egy gyönyörű halott, úgy festett a kanapén, mint azok a megdőlt japán nőalakok, akikről nem tudni, hogyan képesek talpon tartani magukat, hiszen olyanok, mint a mosolygó holttestek, akiket hozzákötöttek fához, felhőhöz, vagy az elképesztő, díszes övükhöz. Vértelen arcán erőltetett mosoly suhant át, és összerezzenve csak ennyit mondott végül:
Tévedsz… nekem nincs…
Don Lope olyan hatalmasnak tetszett előtte, olyan delejező hatással volt rá titokzatos hatalma, hogy bár rengeteg oka lett volna a lázadásra, szikrányi akarat se maradt benne.
-o-
– Tudom – jegyezte meg a hervatag Don Juan, miközben lehúzta a csizmáját, és fölvette a házi papucsát, amit Tristana hozott át neki a szomszédos hálófülkéből, csak hogy hirtelen támadt döbbenetét leplezze.
– Nekem nagyon jó szemem van ilyesmire; még nem született olyan ember, aki be tudna csapni, aki csúfot tudna űzni belőlem. Tristana, te valamilyen idillbe keveredtél; látom rajtad, ahogy mostanában nézel, a szemed bogarában, ezernyi más részletben, semmi sem kerüli el a figyelmemet. Öreg róka vagyok én, és tudom, ha a korod béli lányok mindennap az utcát járják, előbb-utóbb idillbe botlanak. Akár így, akár úgy. Néha a jót találják meg, máskor viszont az alantast. Nem tudom, te milyenre bukkantál, de ne is tagadd, az életedre is hiába esküdnél.
Tristana megint tagadott, gesztusokkal is, szavakkal is, ámde olyan, de olyan rosszul, hogy jobban tette volna, ha inkább hallgat. Don Lope rászegezte átható tekintetét, és ez olyan váratlanul érte, hogy megdermedt, megrémült tőle, igen nehezen tudott volna hazudni.
Hatalmas erőfeszítéssel igyekezett kikerülni a pillantás bűvköréből, és ismét tagadott.
– Jól van, csak mentegetőzz – folytatta a lovag –, én azonban nem tágítok. Nem mai gyerek vagyok, tudom, merről fú a szél, eleget éltem hozzá. Időben figyelmeztetlek, Tristana, még beismerheted, hogy hibáztál, még visszakozhatsz, mert én nem kedvelem az utcai idilleket, bár, gondolom, eleddig ártatlan, kislányos játékról van még szó csupán. Mert ha másról…
Ahogy ezt kimondta, olyan élénk, olyan fenyegető pillantást lövellt a szegény lányra, hogy az hátra is lépett, mintha Don Lopénak nem is a tekintete, hanem a keze lendült volna az arca felé.
– Jól vigyázz, kislányom –, mondta a lovag, és dühvel beleharapott az olcsó, trafikbeli szivarjába (mivel jobbra nem futotta neki). – Ha könnyelműségből vagy balgaságból csúfot űzöl belőlem, és lovat adsz valami nyikhaj alá, hogy engem… Nem, nem, semmi kétség, észhez fogsz te térni. Engem eddig a percig, jól figyelj, még senki, de senki nem tett nevetségessé. Még nem vagyok annyira öreg, hogy bizonyos dolgokban megszégyenítsenek, hallod-e! Úgyhogy ennyi elég is legyen. Utóvégre én vagyok felhatalmazva rá, hogy visszatartsalak a kihágástól, és ha más már nincs ínyedre, akkor apádnak nyilvánítom magam, mert ha úgy hozza a sors, apádként is kell majd veled bánnom. Anyád rám bízott, hogy óvjalak, és óvtalak is, és a jövőben is kész leszek minden ármánykodástól megmenteni téged, és meg fogom védeni a becsületedet…
Benito Pérez Galdós: Tristana
Triana Kiadó, 2019
Fordította: Pávai Patak Márta
