Papírfény

Olvass bele! – Bill Clinton – James Patterson: Az elnök eltűnt

Mi történne, ha egy napon arra ébredne a világ, hogy eltűnt az amerikai elnök? Egyszerűen nyoma veszett a Fehér Házban, a világ legjobban őrzött épületében. És mi történne, ha ezt a képtelen történetet a világ legsikeresebb élő krimiszerzője, James Patterson írná meg és társszerzőként a volt amerikai elnököt, Bill Clintont jegyezhetnénk? 

2018 egyik legjelentősebb könyves szenzációja Bill Clinton és James Patterson könyve, Az elnök eltűnt. A thriller egy olyan fenyegetést vázol fel, amely nem csupán a Fehér Házat érinti, hanem egész Amerikát. A nemzetet elborítja a félelem és a kétségbeesés. Kiber-terrorizmusól suttognak, kémkedésről, árulóról a kabinetben. Maga az elnök is gyanúsított, nem sokkal később pedig egyszerűen eltűnik…

A regény rávilágít az Egyesült Államok belső működésére és sebezhető pontjaira. Az utóbbi évek egyik legautentikusabb, leghátborzongatóbb története tele van olyan információkkal, melyekről csak egy egykori főparancsnok tudhat. A téma népszerűségét jelzi, hogy a Showtime már a megjelenés előtt megvette Az elnök eltűnt jogait, drámasorozatot terveznek belőle.

Részlet a könyvből

MÁJUS 10., CSÜTÖRTÖK

1.FEJEZET

– A ház vizsgálóbizottsága összeült…

A cápák köröznek, orrcimpájuk rezeg a vér szagára. Pontosan tizenhárman vannak, nyolc a másik pártból, öt a sajátomból, cápák, akik ellen ügyvédek és tanácsadók készítettek fel a védekezésre. A rögösebb úton tanultam meg, hogy nem számít, mennyire vagy felkészült, a ragadozók ellen nem sok hatékony védelem létezik. Egy bizonyos pont után nem tehetsz mást, beugrasz a vízbe, és harcolsz.

Ne tegye, figyelmeztetett előző este kabinetfőnököm, Carolyn Brock, ahogy korábban már oly sokszor. Annak a bizottsági meghallgatásnak a közelébe sem mehet, uram. Mindent elveszíthet, és semmit sem nyerhet.

Nem válaszolhat a kérdéseikre, uram.

Az az elnöksége végét jelentené.

Végignézek a tizenhárom arcon, egyetlen, hosszú sorban ülnek velem szemben, a spanyol inkvizíció modern kori megfelelőjeként. Az ezüstszürke hajú férfi középen, akinek a kitűzőjén a Mr. Rhodes név áll, megköszörüli a torkát.

Lester Rhodes, a képviselőház elnöke általában nem vesz rész bizottsági meghallgatásokon, de most kivételt tett, ráadásul megtöltötte a vizsgálóbizottságot saját kongresszusi párttársaival, akiknek mintha az lenne életük legfőbb célja, hogy meghiúsítsák a terveimet és elpusztítsanak, úgy politikai értelemben, mint magánemberként. A hatalomért folyó harc kíméletlensége a Bibliánál is ősibb, de némelyik ellenlábasom valóban zsigerből gyűlöl. Nem csupán azt akarják, hogy távozzam a hivatalból. Nem lesznek elégedettek, csak ha börtönbe dugnak, kínpadra vonnak és felnégyelnek, a nevemet pedig törlik a történelem lapjairól. A pokolba is, ha rajtuk múlna, valószínűleg porig égetnék észak-karolinai házamat, és még a feleségem sírját is leköpnék.

Magam felé húzom a mikrofont, hogy a lehető legközelebb legyen hozzám. Nem akarok előrehajolni beszéd közben, miközben a bizottsági tagok egyenes háttal ülnek támlás bőrszékeikben, akár a királyok és királynők a trónon. Előrehajolva gyengének tűnnék, alárendeltnek, és tudat alatt azt az üzenetet közvetíteném, hogy az ő könyörületükre vagyok bízva.

Egyedül ülök a helyemen. Segédek, ügyvédek, jegyzetek nélkül. Az amerikai polgárok nem fognak sugdolózni látni egy ügyvéddel, miközben a tenyeremet a mikrofonra szorítom, hogy aztán a kezemet elvéve közöljem: „Erre nem emlékszem pontosan, képviselő úr.” Nem rejtegetek semmit. Nem kellene itt lennem, és átkozottul biztos vagyok benne, hogy nem is akarok itt lenni… mégis itt vagyok. Csak én.

Az Egyesült Államok elnöke, szemben a vádlók tömegével.

A terem sarkában ott ül három legfőbb segítőm, de csak megfigyelőként: Carolyn Brock kabinetfőnök; Danny Akers, legrégebbi barátom, a Fehér Ház jogtanácsosa és Jenny Brickman, helyettes kabinetfőnököm és rangidős politikai tanácsadóm. Higgadtak, az arcizmuk sem rezzen, de aggódnak. Mindhárman ellenezték, hogy ezt tegyem. Egyöntetűen arra a megállapításra jutottak, hogy elnökségem legnagyobb hibáját követem el.

Mégis itt vagyok. Elérkezett az idő. Majd meglátjuk, igazuk volt-e.

– Elnök úr.

– Házelnök úr. – Ebben a helyzetben a szabályok szerint nekem is elnök úrnak kellene szólítanom őt, de sok minden másnak is hívhatnám, mégsem teszem.

Többféleképpen kezdődhetne. Kérdésnek álcázott, önfényező beszéddel a házelnök részéről. Néhány könnyed, bevezető, ráhangoló kérdéssel. De elég videót láttam Lester Rhodes kihallgatásairól, még a házelnökség előtti korszakából, amikor csupán középszerű kongresszusi képviselő volt a felügyelőbizottságban, és tudtam, hogy szereti az erős kezdést, rögtön torokra megy, elbizonytalanítja a tanút. Tudja – mindenki tudja 1988 óta, amikor Michael Dukakis emlékezetesen pocsék választ adott a halálbüntetésről szóló vita első kérdésére –, hogy ha rontasz a startnál, a többire már senki sem fog emlékezni.

Vajon a házelnök ugyanezt a taktikát alkalmazza a regnáló elnökkel szemben is?

Még szép.

– Duncan elnök – vág bele –, mióta szokásunk terroristákat védelmezni?

– Nem szokásunk. – Szinte a szavába vágok, olyan gyorsan válaszolok, mert egy ilyen kérdésnek nem szabad oxigént hagyni. – És soha nem is lesz az, amíg én vagyok az elnök.

– Biztos ebben?

Ezt tényleg meg tudta kérdezni? Érzem, hogy vörösödik a fejem. Még egy perce sem tart ez az egész, de a pasas máris az idegeimre megy.

– Házelnök úr, ha ezt mondtam, így is gondoltam. Jobb ezt még a legelején tisztázni. Nem védelmezünk terroristákat.

Az emlékeztető után tart egy lélegzetvételnyi szünetet.

– Elnök úr, talán nem ártana tisztázni néhány fogalmat. A Dzsihád Fiait ön terrorista szervezetnek tartja?

– Természetesen. – A segítőim figyelmeztettek, hogy ne használjam a természetesen szót; ha nem a megfelelő időben alkalmazom, fölényesnek és leereszkedőnek tűnhetek.

– És a szóban forgó szervezet támogatást kapott Oroszországtól, igazam van?

Bólintok.

– Oroszország időről időre juttat támogatást a Dzsihád Fiainak, így igaz. El is ítéltük őket a Dzsihád Fiai és más terrorszervezetek segítéséért.

– A Dzsihád Fiai eddig három kontinensen követett el terrorcselekményeket, jól tudom?

– Igen, pontos az adat.

– És sok ezer ember haláláért felelős?

– Igen.

– Akik között amerikaiak is voltak?

– Igen.

– Ők felelősek a robbantásokért a brüsszeli Bellwood Arms Hotelnél, ahol ötvenhét ember halt meg, köztük a kaliforniai állami törvényhozók delegátusának tagjai? Grúzia légi irányító rendszerének feltöréséért, ami három repülőgép lezuhanását okozta, melyek közül az egyiken ott utazott az Egyesült Államok grúziai nagykövete?

– Igen, ők voltak – bólintok. – Mindkét eset az én hivatali időm előtt történt, de igen, a Dzsihád Fiai vállalta a felelősséget mindkét…

– Rendben, akkor beszéljünk az ön beiktatása óta történt esetekről. Igaz, hogy alig néhány hónapja a Dzsihád Fiai feltört néhány izraeli katonai rendszert, és nyilvánossá tett bizonyos titkosított információkat izraeli csapatmozgásokról és titkos ügynökökről?

– Igen, igaz.

– De hozhatunk közelebbi, észak-amerikai példát is – folytatja. – Múlt héten történt, május 4-én, pénteken. Nem a Dzsihád Fiai követett el újabb terrorcselekményt, amikor behatoltak a torontói metróhálózatot vezérlő számítógépes rendszerbe, és lekapcsolták az egészet? Egy szerelvény kisiklott, tizenheten meghaltak, többtucatnyian megsérültek, és több ezer ember órákra ott ragadt a sötétben.

Nem tévedett, azért is a Dzsihád Fiai felelt. És az áldozatok számát is helyesen mondta. Csakhogy a Dzsihád Fiai számára az nem terrorcselekmény volt.

Hanem főpróba.

– A torontói halottak között négy amerikai is volt, igaz?

– Igaz. A Dzsihád Fiai ezért nem vállalta a felelősséget, de véleményünk szerint ők tették.

Bólint, belenéz a jegyzeteibe.

– Térjünk át a Dzsihád Fiai vezetőjére, elnök úr. Az illető neve Szolimán Cindoruk, ugye?

Meg is érkeztünk.

– Igen, a Dzsihád Fiai vezetője Szolimán Cindoruk – felelem.

– A világ legveszélyesebb és legaktívabb terroristája, igaz?

– Mondhatjuk.

– Egy török származású muszlim, igaz?

– Török származású, de nem muszlim – pontosítok. – Materialista és szélsőséges nacionalista, aki ellenzi a Nyugat befolyását Közép- és Délkelet-Európában. Annak a „dzsihádnak”, amit ő folytat, semmi köze a valláshoz.

– Mondja ön.

– Mondja minden hírszerzési elemzés, amit eddig olvastam. Ön is olvasta őket, házelnök úr. Ha ebből az ügyből iszlámellenes kirohanást akar kreálni, csak rajta, de ez nem teszi biztonságosabbá az országunkat.

Kiprésel magából egy kényszeredett mosolyt.

– Mindenesetre ő a világ legkeresettebb terroristája, igaz?

– El szeretnénk fogni – bólintok. – El szeretnénk fogni minden terroristát, aki ártani akar az országunknak.

Tétovázik. Vajon ismét fel akarja tenni a kérdést: biztos ebben? Mert ha megteszi, össze kell szednem minden akaraterőmet, hogy ne borítsam fel az asztalt, és ne ugorjak a torkának.

– Tisztázzuk ezt a dolgot – szólal meg végül. – Az Egyesült Államok el akarja fogni Szolimán Cindorukot.

– Nincs mit tisztázni – mordulok rá. – Ezzel kapcsolatban soha nem volt kétség. Soha. Egy évtizede vadászunk Szolimán Cindorukra, és nem hagyunk fel vele, amíg el nem kapjuk. Ez így elég tiszta önnek?

– Elnök úr, minden tiszteletem mellett…

– Nem – szakítom félbe. – Amikor úgy kezd egy kérdést, hogy „minden tiszteletem mellett”, akkor egészen biztosan olyasmit fog mondani, amiben nyoma sincs tiszteletnek. Gondoljon, amit akar, házelnök úr, de mutasson tiszteletet, ha nem is irántam, de azok iránt, akik a terrorizmus megállításának és az ország biztonságosabbá tételének szentelték az életüket. Nem vagyunk tökéletesek, és soha nem is leszünk, de mindig megpróbáljuk a legjobbat nyújtani! – Jóváhagyón intek. – Folytassuk, jöhetnek a kérdések.

Szapora a pulzusom, veszek egy mély lélegzetet, és kipillantok segítőimre. Jenny, a politikai tanácsadóm bólint; mindig is arra biztatott, hogy legyek agresszívabb a házelnökkel. Dannyn nem látszik semmi. Carolyn, higgadt kabinetfőnököm előrehajol, könyökét a térdére támasztja, ujjait egymáshoz támasztja az álla alatt. Ha olimpiai pontozóbírók lennének, Jennytől 9-et kapnék kitörésemre, Carolyntól talán még 5-öt sem.

– Nem hagyom megkérdőjelezni a hazafiasságomat, elnök úr! – vág vissza ezüsthajú vetélytársam. – Az amerikai nép komolyan aggódik amiatt, ami múlt héten történt Algériában, és amire mindjárt rátérünk. Az amerikaiaknak joguk van tudni, kinek az oldalán áll!

– Hogy én kinek az oldalán állok? – Olyan hirtelen hajolok előre, hogy kis híján leverem a mikrofont az asztalról. – Az amerikai nép oldalán. Azon az oldalon állok!

– Elnök úr…

– Azoknak az embereknek az oldalán állok, akik éjjel-nappal dolgoznak, hogy egy biztonságos országban éljünk. Azoknak az oldalán, akiket nem érdekel a látszat, sem az, hogy melyik irányba fújnak a politikai szelek. Azokén, akik nem várnak jutalmat a sikereikért, és nem védik magukat, amikor kritizálják őket. Az ő oldalukon állok!

– Duncan elnök, én is támogatom azokat a férfiakat és nőket, akik nap mint nap harcot vívnak hazánk biztonságáért – feleli. – Csakhogy most nem róluk van szó. Hanem önről, uram. Mi itt nem játszadozunk. Nem lelem örömöm abban, ami itt zajlik.

Más körülmények között nevetnék. Lester Rhodes jobban várta a vizsgálóbizottsági meghallgatást, mint egy iskolás fiú a nagykorúságot. Ez az egész csupán színjáték. Rhodes házelnök úgy manipulálta ezt a bizottságot, hogy csak egyféle végeredmény születhetett – valamilyen elnöki kötelességmulasztás megállapítása, amivel kezdeményezni lehet a felelősségre vonást a képviselőház igazságügyi bizottsága előtt. Az ő oldaláról delegált nyolc kongresszusi tag biztonságos kongreszszusi körzetekből érkezett, melyek határait olyan ügyesen húzták meg, hogy akár letolhatnák a nadrágjukat a meghallgatás közepén, majd elkezdhetnék szopogatni az ujjukat, és nemhogy újraválasztanák őket két év múlva, de még csak nem is indulna ellenük senki.

A segítőimnek igazuk van. Nem számít, hogy az ellenem szóló bizonyíték erős, gyenge, vagy nem is létezik. A kocka el van vetve.

– Kérdezzenek – sóhajtom. – Essünk túl ezen a színjátékon.

Danny Akers a sarokban elfi ntorodik, és súg valamit Carolynnak, aki válaszul bólint, de megőrzi pókerarcát. Dannynek nem tetszik, hogy a színjáték kifejezéssel támadom ezeket a meghallgatásokat. Többször is hangsúlyozta, hogy amit tettem, az „nagyon, nagyon csúnyán fest”, és jó okot ad a kongresszusnak a kérdezősködésre.

Nem téved, csak nem ismeri a teljes történetet. Nincs biztonsági felhatalmazása, hogy tudja, amit én tudok, amit Carolyn tud. Ha lenne, egészen másként állna hozzá. Ha ismerné a hazánkat fenyegető veszélyt, melyhez hasonlóval még soha nem találkoztunk.

A veszélyt, ami olyan dolgok megtételére kényszerített, melyekre korábban gondolni sem mertem.

– Elnök úr, felhívta ön Szolimán Cindorukot ez év április 29-én, vasárnap? Bő egy héttel ezelőtt? Kapcsolatba lépett telefonon a világ legkeresettebb terroristájával, vagy sem?

– Házelnök úr – feleltem –, ahogy azt már többször is elmondtam, és önnek is tudnia kellene, nem beszélhetünk nyilvánosan mindenről, amit hazánk biztonsága érdekében teszünk. Az amerikaiak megértik, hogy az ország biztonsága, a külügyek intézése rengeteg összetevőből áll, bonyolult tranzakciókat igényel, és bizonyos dolgoknak, melyek a hivatali időm alatt történtek, bizalmasnak kell maradniuk. Nem azért, mert titkolózni akarunk, hanem mert titkolóznunk kell. Ez az elnöki mentesség lényege.

Rhodes valószínűleg vitatni fogja a mentesség alkalmazhatóságát bizalmas anyagokra. Ám Danny Akers, fehér házi tanácsadóm úgy gondolja, azt a harcot meg fogom nyerni, mert külügyekben alkotmányos meghatalmazással rendelkezem. Ennek ellenére összeszorul a gyomrom, amikor kimondom ezeket a szavakat. De Danny figyelmeztetett, hogy ha nem hivatkozom a mentességre, akkor lemondok róla. És ha lemondok, válaszolnom kell a kérdésre, hogy az adott időpontban telefonáltam-e Szolimán Cindoruknak, a világ legkeresettebb terroristájának.

Erre a kérdésre pedig nem válaszolok.

– Nos, elnök úr, nem hiszem, hogy az amerikai nép ezt elfogadja válaszként.

Nos, házelnök úr, én sem hiszem, hogy az amerikai nép önt elfogadná házelnöknek, de nem is az amerikai nép választotta meg, jól tudom? Kapott nyolcvanezer nyomorult szavazatot Indiana harmadik kongresszusi körzetében. Én hatvannégymilliót kaptam. A cimborái a pártban viszont önt tették meg vezetőjüknek, mert olyan sok pénzt hajtott fel nekik, és megígérte, hogy a falra akasztja a fejemet.

Valószínűleg ez sem mutatott volna jól a tévében.

– Tehát nem tagadja, hogy április 29-én felhívta Szolimán Cindorukot?

– Már válaszoltam a kérdésre.

– Nem, elnök úr, nem válaszolt. Bizonyára tud róla, hogy a francia Le Monde közzétett néhány kiszivárogtatott telefonjegyzéket, valamint egy ismeretlen forrás állítását, miszerint ön ez év április 29-én, vasárnap telefonon beszélt Szolimán Cindorukkal. Tud erről?

– Olvastam a cikket.

– És tagadja az abban közölteket?

– Ugyanazt a választ tudom adni, amit korábban. Nem nyitok vitát. Nem megyek bele egy „telefonáltam vagy nem telefonáltam” játékba. Nem erősítek meg, nem tagadok, és még csak nem is beszélek olyan dolgokról, amelyeket az ország biztonsága érdekében tettem. Akkor nem, amikor nemzetbiztonsági érdekből titokban kell őket tartanom.

– Elnök úr, ha Európa egyik legnagyobb lapja közzétette, akkor szerintem már nem tekinthetjük titoknak.

– A válaszom ugyanaz. – Istenem, mekkora seggfejnek tűnhetek. Ami még rosszabb, úgy beszélek, mint egy jogász.

– A Le Monde szerint… – Felemel egy újságot. – „Jonathan Duncan amerikai elnök megszervezett és lefolytatott egy telefonbeszélgetést Szolimán Cindorukkal, a Dzsihád Fiai vezetőjével, a világ egyik legkeresettebb terroristájával, hogy egyezséget hozzon össze a terrorszervezet és a nyugati világ között.” Tagadja ezt, elnök úr?

Nem válaszolhatok, és ezt ő is nagyon jól tudja. Úgy pofozgat körbe, mint kismacska a cérnagombolyagot.

– Már adtam választ – felelem. – Nem fogom ismételni önmagam.

– A Fehér Ház semmilyen módon nem reagált a Le Monde cikkére.

– Így van.

– Szolimán Cindoruk azonban igen, jól tudom? Kiadott egy videófelvételt, melyen a következőt mondja: „Az elnök akárhogy könyöröghet kegyelemért. Az amerikaiak tőlem nem kapnak kegyelmet.” Ezt mondta?

– Ezt mondta.

– Erre válaszként a Fehér Ház kiadott egy nyilatkozatot. Idézem: „Az Egyesült Államok nem reagál egy terrorista képtelen badarságaira.”

– Így van – bólintok. – Nem reagálunk.

– Könyörgött neki kegyelemért, elnök úr?

Politikai tanácsadóm, Jenny Brickman tűkön ül. Neki sincs megfelelő biztonsági besorolása, így nem ismeri az egész történetet, inkább amiatt izgul, hogy a meghallgatáson harcosnak tűnjek. Ha nem tud küzdeni, akkor ne menjen, mondta. Ott fogják ütni, ahol érik.

Igaza van. Lester Rhodes biztos, hogy addig facsar majd, mint egy citromot, míg ki nem sajtol belőlem egy rakás bizalmas információt, és elismerek neki több politikai mulasztást.

– A fejét csóválja, elnök úr. Tisztázzuk: tagadja, hogy kegyelemért könyörgött Szolimán Cindor…

– Az Egyesült Államok soha nem könyörög senkinek semmiért – szögezem le.

– Rendben, akkor hát tagadja Szolimán Cindoruk állítását, miszerint ön könyörgött…

– Az Egyesült Államok soha nem könyörög senkinek semmiért – ismétlem meg. – Ez elég egyértelmű, házelnök úr? Vagy mondjam el még egyszer?

– Ha nem könyörgött neki…

– Következő kérdés – vágok közbe.

– Megkérte szépen, hogy ne támadjon ránk?

– Következő. Kérdés.

Elhallgat, a jegyzeteibe pillant.

– Kezd lejárni az időm – mondja. – Már csak néhány kérdést tennék fel.

Egy megvan – vagy majdnem megvan –, de lesz még tizenkét kérdező, csípős megjegyzésekkel, jól irányzott döfésekkel és beugratós kérdésekkel.

A házelnök legalább olyan híres utolsó kérdéseiről, mint az elsőkről. Már tudom, mit fog kérdezni. Ő pedig tudja, hogy nem válaszolhatok rá.

– Elnök úr, most beszéljünk május első napjáról, keddről. Algériáról.

Több mint egy hete történt.

– Május elsején – folytatja –, kedden ukránbarát, oroszellenes szeparatisták csoportja megtámadott egy állattartó telepet Algéria északi részén, ahol állítólag Szolimán Cindoruk rejtőzött. És valóban ott volt. Rábukkantak Cindorukra, és odamentek azzal a szándékkal, hogy megöljék. Csakhogy kudarcot vallottak, elnök úr, mert egy amerikai különleges egység és néhány CIA-ügynök közbelépett. Szolimán Cindoruk pedig a zűrzavart kihasználva elszökött.

Meg sem moccanok.

– Ön rendelte el az ellentámadást, elnök úr? – kérdezi. – És ha igen, miért? Miért küld egy amerikai elnök amerikai egységeket egy terrorista megmentésére?

 

Bill Clinton – James Patterson: Az elnök eltűnt

XXI. Század Kiadó, 2018
Fordította: Novák Gábor

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.