Papírfény

Olvass bele! – Charles Bukowski: Tótumfaktum

„Az amerikai nyomor koszorús költője”, a több évtizede kultikus rajongással övezett Charles Bukowski 1975-ben jelentette meg második regényét, a Tótumfaktumot. A mű Magyarországon először 2007-ben jelent meg, de mivel az első kiadás mára gyakorlatilag beszerezhetetlen, a Bukowski-rajongók újabb generációja most ismerkedhet meg először az író huszonéves korú alteregójával, a híres-hírhedt Henry Chinaskival. Olvass bele!

A ’40-es években játszódó regény Bukowski fiatalkorát mutatja be, amint egyik nagyvárosból a másikba zötyög, újabb és újabb alantas munkákat vállal, újabb és újabb alantas kéglikben száll meg, újabb és újabb alantas nőkkel ismerkedik meg, miközben természetesen egyfolytában iszik és észrevétlenül csepegteti belénk intravénásan az életbölcsességeit. A Tótumfaktum olyan, mint egy időtlen, egy helyben álló road movie. Lassan telepszik ránk, aztán a hangulata évekig velünk marad.

Charles Bukowski művei közel ötven filmet ihlettek, a Tótumfaktumból 2005-ben készült adaptáció Matt Dillon és Lili Taylor főszereplésével.

Részlet a könyvből:

10:30-ra értem be a bicikliraktárba. A munkaidő 8-kor kezdődött. Épp kávészünet volt, és a büfékocsi kint állt az üzlet előtt. A munkatársak is. Odamentem, és kértem egy nagy kávét meg egy lekváros fánkot. Beszélgettem kicsit a vagonban megpakolt Carmennel, a főnök titkárnőjével. Mint rendesen, most is nagyon szűk, kötött ruha volt rajta, úgy feszült rá, ahogy lufi feszül a levegőre, ha nem jobban. Temérdek vörös rúzs volt a száján, és miközben beszélt hozzám, olyan közel állt mellettem, ahogy csak emberileg lehetséges, nézett bele a szemembe, nevetgélt, és nyomta hozzám a testét. Carmen annyira agresszív volt, hogy az már rémisztő; legszívesebben messzire futottam volna tőle. Mint a legtöbb nő, Carmen is olyasmit akart, amit már nem kaphatott meg, mert Jan az összes spermát kinyerte belőlem – egy hétre előre. Carmen azt hitte, csak játszom az úrifiút és kéretem magam. A lekváros fánkomba kapaszkodva hátrahajoltam, ő meg erre rám dőlt. Aztán vége lett a kávészünetnek, és mindannyian bementünk a raktárba. Elképzeltem, hogy Carmen enyhén kondenzcsíkos bugyija az egyik lábujjamról lóg le, amint együtt fekszünk az ágyban Main Street-i lakásában. Mr. Hansen, a főnök, az irodája előtt állt: – Chinaski! – mordult rám. Ismertem ezt a hangot: nekem annyi volt.

Odamentem hozzá, ő meg csak állt ott. Vadonatúj, világosbarna nyári öltöny volt rajta zöld csokornyakkendővel, világosbarna inggel, és egy pár tökéletesen kipucolt fekete és krémszínű cipő. Egyszerre megint szúrni kezdték a lábamat a koszos cipőm talpából kiálló szögek. A mocskos ingemről három gomb hiányzott. A nadrágomon a cipzárt csak félig lehetett felhúzni. Az övem csatja el volt törve.

– Igen? – kérdeztem.

– El kell bocsássam.

– Rendben.

– Maga baromi jól dolgozik, mégis el kell bocsássam.

Szinte már megsajnáltam.

– Ötödik vagy hatodik napja 10:30-ra ér be. Mit gondol, a többiek mit szólnak ehhez? Ők napi nyolc órát dolgoznak.

– Jól van, rendben, nyugodjon meg.

– Ide hallgasson, fiatal koromban én is kemény gyerek voltam. Egy hónapban háromszor vagy négyszer biztos monoklival mentem be dolgozni. De mindennap beértem. Pontosan. És idővel felküzdöttem magam.

Nem válaszoltam neki.

– Mi a problémája? Hogyhogy nem tud ideérni időben?

Hirtelen átvillant rajtam, hogy ha most a megfelelő választ adom neki, akkor megmenthetem az állásomat.

– Most házasodtam. Tudja, hogy megy ez. Még nászutasok vagyunk. Reggelente, mikor kezdek öltözködni, a nap besüt a redőnyön, az asszony meg mindig visszahúz az ágyra, hogy még egyszer megbűvölje a kígyót.

De nem jött be.

– Majd szólok, hogy állítsák ki az utolsó csekkjét.

Azzal elindult vissza az irodájába. Bement, és hallottam, hogy mond valamit Carmennek. Hirtelen megint átvillant rajtam valami, és kopogni kezdtem az ajtó egyik üvegtábláján. Hansen felnézett, odajött, és félretolta az üveget.

– Csak annyit szeretnék még mondani, hogy soha nem volt meg Carmen. Becs’ szóra. Nagyon szép nő, de nem az esetem. Ha lehet, a teljes hétről állítsa ki a csekket.

Hansen visszament az asztalához. – Egyheti összeget írj a csekkre. – Még csak kedd volt. Nem gondoltam, hogy meg fogja adni; ugyanakkor ne felejtsük el, hogy Alabammel évi húszezer darab pedál árán osztoztak. Carmen odajött, és átadta a csekket. Közömbös mosolyt eresztett meg felém, miközben Hansen leült az asztalához, felvette a telefont, és tárcsázta a munkaközvetítő hivatalt.

***

­­­­­­

Még mindig megvolt a harmincöt dolláros kocsim. A lovi várt ránk. És nem is hiába. Jannal nem értettünk a lovakhoz, de mázlink volt. Akkoriban nem kilenc futam volt, csak nyolc. Zseniális formulát dolgoztunk ki – úgy hívták: Harmatz a nyolcadikban. Willie Harmatz az átlagosnál jobb zsoké volt, de súlyproblémákkal küzdött, csakúgy, mint mostanában Howard Grant. Ahogy átnéztük az eredményeket, észrevettük, hogy Harmatz formája mindig javult az utolsó futamra, és általában elég jól is fizetettek rá.

Nem mindennap mentünk ki. Egyik-másik reggel annyira másnaposak voltunk, hogy ki se tudtunk kelni az ágyból. Olyankor mindig kora délután keltünk fel, megálltunk egy italboltnál, beültünk egy kocsmába egy órára vagy kettőre, hallgattuk a zenegépet, néztük az alkeszeket, cigiztünk, hallgattuk a halott nevetést – egészen kellemesen teltek így a napok.

Szerencsénk volt. Úgy tűnt, mindig a megfelelő napon megyünk ki a lovira.

– Ide figyelj – mondtam Jannak újra és újra –, ma már biztos, hogy nem fog nyerni… egyszerűen lehetetlen.

És aztán jött megint Willie Harmatz, rákapcsolt a célegyenesben, a szokásos nagy finisével, és úszott a levegőben homályon és piagőzön át. Willie újra és újra megmentett minket – és ő volt az egyetlen, mert a világ addigra már rég tökéletesen közönyössé vált irántunk.

A harmincöt dolláros autó majdnem mindig beindult, azzal nem volt gond. A probléma az első lámpával volt. A nyolcadik futam után már mindig besötétedett. Jan általában ragaszkodott hozzá, hogy hozzon egy üveg portóit a táskájában. A pályán sört ittunk, és ha minden jól ment, a végén még bementünk a bárba is, ahol főként scotchot ittunk vízzel. Korábban egyszer már lekaptak ittas vezetésért, nem volt tehát szerencsés lámpa nélkül kocsikázni, főleg úgy nem, hogy alig tudtam, hol vagyok.

– Ne aggódj, bébi – biztattam Jant időnként –, rámegyünk egy bukkanóra, attól majd bekapcsol a lámpa. Ilyenkor jól jöttek a törött rugók.

– Itt egy gödör! Fogd a kalapod!

– Nincs is kalapom!

És persze mindig odavágtam az alját. Bumm-bumm-bumm!

Jan föl-le ugrált a kocsiban, közben próbálta egyensúlyozni az üveg bort a kezében. Én meg ilyenkor mindig megragadtam a kormányt, és kerestem valami fényt előttünk az úton. Végül aztán csak bekapcsoltak a lámpák. Néha hamarabb, néha később, de előbb-utóbb csak felkapcsolódtak.

***

Jannal a Los Alamitos-i lóversenypályán voltunk. Szombat volt. A negyedmérföldes futam akkoriban újdonságnak számított. Tizennyolc másodperc alatt eldőlt, hogy győztes vagy-e, avagy vesztes. Akkoriban a lelátókon ülés gyanánt csak párnázatlan deszkasorok voltak. Már elég nagy tömeg volt, amikor odaértünk, így kinyitottunk egy-egy újságot, és letettük, hogy jelezzük: a hely foglalt. Aztán lementünk a bárba, hogy tanulmányozzuk a turf-újságot.

A negyedik futamra már tizennyolc dollárunk volt, ha nem számítom azt, amit elköltöttünk belőle. Fogadtunk a következő futamra, és visszamentünk a helyünkre. Egy alacsony, ősz öregember ült az újságjainkon.

– Uram, ez itt a mi helyünk.

– Ezeket a helyeket nem lehet lefoglalni.

– Igen, tudom. De ez általánosan elfogadott illemszabály. Tudja, sok ember érkezik korán, olyan szegény emberek, mint maga meg én, akik nem engedhetik meg maguknak a bérletes helyeket, ezért újságpapírokat tesznek le, hogy ezzel jelezzék, hogy ott ülnek. Íratlan szabály… márpedig ha a szegények nem udvariasak egymással, senki nem lesz az.

– Mondom, ezeket a helyeket nem lehet lefoglalni. – Azzal még inkább elterpeszkedett az újságpapírjainkon.

– Jan, te ülj le, én majd állok.

Jan megpróbált leülni.

– Egy kicsit menjen arrébb – mondtam neki. – Ha már nem tud úriemberként viselkedni, akkor legalább ne legyen tahó.

Egy kicsit arrébb ment.

Arra a lóra fogadtam, amelyiket hét a kettőhöz adtak. Külső pozícióból indult, ráadásul kicsit beragadt a startnál, és a végén nagyon kellett zárkóznia. Az utolsó pillanatban annyira följött, hogy egyszerre értek be a nyolc az öthöz adott favorittal, és célfotó döntött. Reménykedve vártam. Aztán kiírták a másik ló számát. Húsz dollárt tettem rá…

– Gyere, menjünk, igyunk egyet.

A bárban is volt fogadótábla. Mire leértünk, már ki is tették a következő futam oddsait. Az ember, akitől az italokat rendeltük, úgy nézett ki, mint egy jegesmedve. Jan belenézett a tükörbe, és aggódott egy sort a tokája meg a szeme alatt lévő táskák miatt. Én sose szoktam tükörbe nézni. Jan felvette a poharát.

– Annak a vénembernek ott a helyünkön aztán van bőr a pofáján. És morog, mint egy kutya.

– Nem bírom a fajtáját.

– Szépen leugatott.

– Most mit csinálhatnék egy ilyen öregemberrel?

– Ha fiatal lenne, akkor se csináltál volna vele semmit.

Megnéztem a táblát. Háromszemű Peti, akit kilenc a kettőhöz adtak, elég jó választásnak tűnt. Megittuk az italainkat, és elmentem tenni öt dollárt befutóra. Visszamentünk a lelátóra, az öreg még mindig ott ült a helyünkön. Jan leült mellé. Odanyomta hozzá a combját.

– Mivel foglalkozik? – kérdezte tőle Jan.

– Ingatlanügynök vagyok. Évi hatvanezer dollárt keresek; és ez már a nettó.

– Akkor mért nem vesz magának bérletes helyet? – kérdeztem.

– Az az én dolgom – válaszolta.

Jan odadörgölte hozzá a combját. A létező legszebb mosolyával mosolygott rá.

– Magának gyönyörű kék szeme van – mondta neki.

– Aha.

– Hogy hívják?

– Tony Endicottnak.

– Az én nevem Jan Meadows. A becenevem Misty.

Odavitték a lovakat a rajthoz, és elindultak. Háromszemű Peti ugrott az első helyre. Egy fejjel vezetett végig. Az utolsó ötven méteren a zsoké előkapta az ostort, és végig ütötte a ló seggét. A második számú favorit az utolsó pillanatban mégis bedobta magát. Megint várni kellett a célfotóra. De tudtam, hogy vesztettem.

– Van egy cigarettája? – kérdezte Endicott-tól Jan.

Adott neki egyet. Jan betette a szájába, az öreg pedig meggyújtotta neki, közben a combjaik még mindig összeértek. Egymás szemébe néztek. Lehajoltam, és megragadtam a gallérjánál. Megemeltem, fél kézzel tartottam az inge nyakánál fogva.

– Uram, a helyemen ül.

– Igen. És… akkor mi van?

– Nézzen csak be a széke alá. Látja a rést? Több mint tíz méter magasan vagyunk. Kilököm a résen, az van.

– Úgyse meri megtenni.

A második számú favorit számát írták ki. Vesztettem.

Megfogtam az egyik lábát, és kidugtam a résen. Ott himbálózott. Az öreg ellenkezett, meglepően erős volt. Beleharapott a fülembe; le akarta harapni. Megragadtam a torkát, és megszorítottam. Alig kapott levegőt. A torkából hosszú, ősz szőrszál nőtt ki. Levegőért kapkodott. Átnyomtam a résen a másik lábát is. Hirtelen Zsa Zsa Gabor képe jelent meg előttem. Nyugodt volt, összeszedett, kifogástalanul jól öltözött, gyöngy fülbevalót viselt, hatalmas mellei kibuggyantak mélyen dekoltált ruhájából, és aztán a száj, ami sosem lesz az enyém, azt mondta: „Ne!” Az öreg az egyik ülésbe kapaszkodott. A teste nagy része már lelógott. Elvettem az egyik kezét. Aztán elvettem a másik kezét is. Elindult lefelé. Lassan esett. Földhöz csapódott, aztán visszapattant egy kicsit magasabbra, mint azt az ember várná, majd újból földhöz csapódott, aztán egy kicsit megint visszapattant, aztán csak feküdt ott mozdulatlanul. Nem vérzett. A körülöttünk állók elnémultak. Belebújtak a programfüzetükbe.

– Gyere, menjünk – mondtam.

Lejöttünk a lelátóról. A tömeg még mindig hömpölygött befelé. Kellemes délután volt: meleg volt, de nem nagyon. Pont jó volt az idő. Kimentünk, el a pálya mellett, a klubház mellett, majd a pálya keleti végénél benéztünk a kerítésen át, és láttuk, hogy éppen akkor vezetik elő a lovakat az istállóból, és viszik szép lassan körbe parádézni a lelátókhoz. Bementünk a parkolóba. Beültünk az autóba. Elindultunk vissza a városba: elhaladtunk az olajfinomítók és az olajtartályok mellett, át a nagy, széles semmin, a csendes kis gondozott farmok mellett, aztán a nagy aranysárga szénakazlak, majd a késő délutáni napfényben fürdő pajták mellett, amelyekről pattogzott a fehér festék, és fent a dombokon tökéletes nyugalomban és melegben ülő, apró házak mellett. Hazaértünk, és kiderült, hogy nincs otthon mit inni. Elküldtem Jant, hogy vegyen valamit. Visszajött, leültünk, és csendben ittunk.

 

Charles Bukowski: Tótumfaktum

Trubadúr Könyvek, 2018
Fordította: Pritz Péter

Filmtekercs.hu

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..