Papírfény

Olvass bele! – Colm Tóibín: A blackwateri világítóhajó

A blackwateri világítóhajó három feszültségekkel teli generáció egymásra találását meséli el a ’90-es években. Colm Tóibín, a Brooklyn szerzőjének regényéből adaptáció is készült.

Írország, az 1990-es évek eleje. Három nő – Dora Devereux, a lánya, Lily és az unokája, Helen – sokéves viszálykodás után törékeny békét köt. Helen imádott öccse, Declan ugyanis haldoklik, és a három nő a nagymama roskatag tengerparti házában találkozik vele meg két barátjával. Ez a különböző korú és különböző gondolkodású hat ember kénytelen meghallgatni és elviselni egymást.

Colm Tóibín 1955-ben született Írországban. Kilenc regény szerzője, köztük a megfilmesített, Costa-díjas Brooklyné. A blackwateri világítóhajó 2004-ben szintén filmadaptációt kapott Fény a távolból címmel Angela Lansbury és Dianne Wiest főszereplésével.

Részlet a könyvből

A férfi becsukta az ajtót. Helen figyelte, ahogy ő is, a fia is, aki nem szólalt meg, bekapcsolja a biztonsági övet. A férfi dudált, amikor elhajtott.

A fehér autó most megfordult az úton, és lassan Helen felé tartott. Ő rájött, hogy a sofőr keres valamit. Amikor odaért Helenhez, letekerte az ablakot.

– O’Dohertyéket keresem, az ötvenötös számot – mondta.

– Ez az – felelte az asszony.

– Maga Helen? – kérdezte a férfi.

Volt benne valami türelmetlen és barátságos, ugyanakkor udvarias is, és Helenben felötlött, hogy tanár, aki állást keres, és ajánlólevelekkel meg életrajzzal jött el hozzá. Azon tűnődött, hogyan szerezte meg a címet. Az arca elsötétült.

– Igen, Helen vagyok – mondta mereven.

– Várjon, leparkolok – felelte a férfi.

Helen az előző két hetet azzal töltötte, hogy tanárokat interjúztatott, és úgy vélte, felismeri a típust: fölényes, magabiztos, híján minden tartózkodásnak, várható csapás a tanárira, aki a tanteremben használhatatlan. A kapuban várt rá.

– Paul vagyok – mondta a férfi. – Az öccse barátja.

Helen hallgatott, még mindig elég biztos volt benne, hogy a férfi tanár, akinek Declan adta meg a címet. Azon tűnődött, tenne-e ilyesmit az öccse, de nem tudta, évek óta nem találkozott Declan egyetlen barátjával sem.

– Bejöhet, de este vendégség volt, szalad az egész ház.

– Vendégség? – kérdezte a férfi.

A hangja furcsa volt, nem valami meggyőző.

– Igen, azt mondtam… vendégség – felelte Helen szárazon.

Bevezette a konyhába, és leült. Nem kínálta meg semmivel. Várta, hogy ő is leül, de a férfi állva maradt.

– Declan kórházban van. A St. Jamesben. Megkért rá, hogy jöjjek el, és mondjam meg magának.

Helen felállt.

– Borzasztóan sajnálom. Azt hittem, tanár vagy, és állást keresel.

– Nem, van állásom, kösz – most a férfi beszélt szárazon.

– Baleset érte? Szóval jól van?

– Nem, nem érte baleset, de szeretne látni.

– Mióta van kórházban? Bocsánat, mi is a neved?

– Paul.

– Paul – mondta Helen.

A férfi habozott.

– Azt mondta, szeretne látni. Nem tudom, mennyire vagy most elfoglalt, de elvihetlek a St. Jamesbe.

– Most akar látni? Komolyan beszélsz?

A férfi ismét habozott.

– Szóval jól van? – kérdezte Helen.

– Ma reggel voltam nála, és jó állapotban van.

– Ez nem hangzik nagyon megnyugtatóan.

Amikor a férfi erre nem válaszolt, Helen nem tett föl több kérdést. Az órájára nézett, tíz perccel múlt egy.

– Négykor van egy értekezletem az oktatásügyi minisztériumban a Marlborough Streeten.

– Ha most eljössz, négyre a Marlborough Streeten lehetsz.

Helen rájött, hogy a férfi újabb kérdésre vár.

– Rendben. Megyek – mondta. – De eltart néhány percig, míg elkészülök.

Az emeleten fölvette a tengerészkék kosztümjét meg a fehér blúzát – az apácaruháját, ahogy Hugh nevezte –, s végiggondolta, amit Paul mondott és nem mondott. A férfinak könnyű lett volna azt mondania, hogy csak valami apróságról van szó. Még ha vészmadár is, olyasvalaki, aki csámcsog a rossz híreken, mondhatott volna olyasmit, amivel jelzi, hogy nem komoly a dolog. Talán amikor azt mondta, hogy reggel látta Declant, aki jó állapotban volt, talán ezzel azt akarta mondani, hogy valójában semmi baj nincs. Helen állt a fürdőszobatükör előtt, és leheletnyi sminket tett fel magára. Hirtelen valami vágyat vagy sóvárgást érzett, amelyet először nem is tudott azonosítani, aztán rájött, arra vágyik, hogy visszatérjen a Paul érkezése előtti házba, hogy fél órával ezelőtt legyen, amikor még nincs ott a férfi súlyos, baljós jelenléte a konyhában.

Megfésülködött, megnézte magát az egész alakos tükörben, aztán vonakodva lement a földszintre. Amikor megpillantotta a férfit a konyhában, erős ellenségesség járta át, de tudta, hogy ezen az érzésen uralkodnia kell.

Megkereste az aktatáskáját a nappaliban, kivette belőle a könyveket, csak egy jegyzettömböt meg néhány golyóstollat hagyott benne. Meggyőződött róla, hogy a földszinti ablakok be vannak-e csukva, bekapcsolta az üzenetrögzítőt, megnézte, hogy megvannak-e a kulcsai, aztán közölte Paullal, hogy elkészült.

Csendben hajtottak át Rathfarnhamen, majd be Terenure-be. Helen tudta, a következő kérdésére olyan információt kap válaszul, amely eloszlatja a kételyeit.

– Mondd már meg, mi a baj – szólalt meg.

– Declannek AIDS-e van. Nagyon beteg. Engem küldött, hogy mondjam meg neked.

Helen ösztönösen ki akart ugrani a kocsiból, a következő közlekedési lámpánál kinyitni az ajtót, hogy a járdára meneküljön, és olyasvalakivé váljon, aki belép egy hírlapüzletbe, vagy a buszra vár, hogy bárki más legyen inkább, mint az az ember, aki most a kocsiban ül.

– Megállhatok, ha szeretnéd – mondta Paul.

– Nem, menj csak tovább, kibírom – felelte Helen. – Mióta beteg?

– Már jó ideje HIV-pozitív, de csak két-három éve beteg, még ha jól nézett is ki. Tavaly nagyon rosszul volt, de átvészelte. Mellkasi katétere van, ami elfertőződött, az egyik szemével problémái vannak, és havonta kemoterápiát kap. Sokkal gyengébb, mint volt. Nagyon aggódik anyátok miatt.

– Szóval neki se mondta el?

– Nem. Elhatározta, vagy nem is tudom, az „elhatározta” megfelelő szó-e, hogy húzza az egészet az utolsó percig.

Helen ismét úgy érezte, hogy nem képes szembenézni a válasszal, amelyet a következő kérdésére kap. Azt kívánta, bár jobban ismerné Pault, s akkor el tudná dönteni, hogy véletlenül vagy szándékosan használta-e „az utolsó percig” kifejezést. Belegondolt: minden más, amit a férfi mondott, megfontolt és tudatos volt; aligha használta volna „az utolsó percig” kifejezést, ha nem gondolja komolyan.

– Akkor most haldoklik?

– Ezúttal nehezebb lesz.

– Régen van kórházban?

– Hol bemegy, hol kijön, de főleg a klinikán van.

– Anyám mondta, hogy sok a dolga.

– Nem dolgozik. És kerülte a találkozást veled meg az anyátokkal is.

– Miből él?

– Van megtakarított pénze, és időnként dolgozott is.

– Van Declannek barátja, tudod, partnere?

– Nincs – felelte Paul kereken.

– Egyedül él?

– Nem, barátoknál húzza meg magát. Sokat utazott. Húsvétkor elment Velencébe… ketten vele mentünk… de nincs sok energiája. Elment Párizsba egy hétvégére, de ott nagyon rosszul lett.

– Nehéz lehetett gondoskodni róla – mondta Helen.

– Nem, most nehéz, mert gyengébb, és utál kórházban lenni, de ő a legjobb ember a világon.

– És nekünk miért nem mondta el?

Éppen a Clanbrassil Street-i forgalomban álltak. Paul élesen rápillantott.

– Mert nem bírt szembenézni vele.

Helen abból, ahogy a férfi beszélt, rájött, hogy kívülállónak tekinti, távoli alaknak, akit képbe kell hoznia. Declan, gondolta, felváltotta a családját a barátaival. Azt kívánta, bár a barátjának tartotta volna az öccse.

Nem szólaltak meg, miközben végighajtottak a Thomas Streeten. Helen még mindig nem igazodott el Paulon – a száraz, tárgyilagos hanghordozás meg még valami keverékén, ami lágyabb, szimpatikusabb volt. Elmentek a sörgyár mellett, aztán befordultak a kórház területére. A férfi beállt egy parkolóba.

– Van Declannek orvosa, aki állandóan felügyeli, vagy konzultánsa? – kérdezte Helen, miközben az egyik épület felé tartottak.

– Van, de nem hiszem, hogy a doktornő ma itt lenne.

– Doktornő?

– Igen, Louise. Ő a konzultáns.

– Declan kedveli?

– Kedveli, remek orvos, de nem igazán a „kedveli” a megfelelő szó erre.

Amikor besétáltak az előcsarnokba, Helen megkérdezte, mivel foglalkozik.

– Az Európai Bizottságnál dolgozom – felelte a férfi. – Pillanatnyilag szabadságon vagyok.

A kórháznak ez a szárnya régi volt, magas mennyezettel, fényes falakkal és visszhangos folyosókkal. Paul mutatta az utat, de nem mondta, milyen messze vannak még Declan szobájától. Helen nem tudta, hol fordul majd be a férfi, és hol nyit ki egy ajtót, ahol ő majd ott találja Declant. Megdöbbentette, hogy alig egy órája még zavartalanul tett-vett a saját otthonában.

– Bocsáss meg, Paul. – Megállította a férfit a folyosón. – Meg kell kérdeznem: napokról beszélünk, hetekről vagy hónapokról? Mennyiről van szó?

– Nem tudom. Nehéz megmondani.

Amíg beszéltek, fehér köpenyes, nyakában sztetoszkópot viselő fiatal orvos lépett oda hozzájuk.

– Ő a nővére – mondta Paul.

Az orvos bólintott valahová a távolba.

– Ne menjenek be egy darabig – mondta; zavartnak látszott.

Helen az órájára nézett; délután kettő volt.

– Fél háromkor el kell mennie – szólalt meg Paul.

– Lemondhatom az értekezletet – mondta Helen.

– Várjanak itt – szólt az orvos. – Bemegyek, megnézem.

Végigment a folyosón, és csendesen kinyitott egy ajtót a jobb oldalon.

– Tudod, nevem is van – mondta Helen Paulnak.

– Bocsánat, rendesen be kellett volna mutassalak.

– Mi a szándéka Declannek az anyámmal? – kérdezte Helen.

– Azt akarja, hogy te mondd el neki.

Helen fanyarul elmosolyodott.

– Néha beszélek vele telefonon, de azt sem tudom pontosan, hol lakik. Vagyis tudom a címét, de nem jártam nála. Nem vagyunk jóban.

– Ezt mind tudom – mondta Paul türelmetlenül.

Úgy beszélt, mintha egy ülést elnökölne.

– És? – kérdezte Helen.

– Azt akarja, hogy menj el, és mondd meg neki. Viheted a kocsiját. A parkolóban áll. Nálam van a kulcsa.

Az orvos visszajött, és intett nekik, hogy kövessék.

– Azt szeretné, ha együtt mennének be – mondta.

A szobát besötétítették, de Helen ki tudta venni Declant az ágyban. Declan tekintete követte az övét; az öccse elmosolyodott. Soványabb volt, mint három-négy hónapja, amikor Helen legutóbb látta, de nem látszott betegnek.

– Paul – suttogta rekedten Declan –, nyisd ki az ablakot, és húzd el kicsit a függönyt.

Megpróbált felülni.

Egy ápolónő jött be, megmérte a hőmérsékletét, felírta, majd távozott. Helen észrevett egy sötét, csúnya horzsolást Declan orrán. Declan úgy szólt Paulhoz, mintha Helen ott se volna.

– Na, mit szólsz hozzá?

– A nővéredhez? Remek főtisztelendő anya lehetett volna belőle – nevetett Paul.

Helen mozdulatlan és néma maradt. Mosolyogni próbált, és erőnek erejével eszébe idézte, milyen nehéz lehet most Declannek. Meg akarta fojtani Pault.

– Azért kedves – tette hozzá Paul.

– Hellie – mondta Declan. – Megkeresnéd az öreglányt?

– Szeretnéd látni?

– Igen.

– Mikor?

– Amint lehet. És szólnál a nagyinak is? – Declan lehunyta a szemét. – Paul, meg kéne ismerkedned a nagyimmal – mondta. – Ő aztán gatyába rázná a modorodat. Az utolsó réteg mázat is leoldaná rólad.

– Nem probléma. A nagyihoz is lemegyek – mondta Helen. – Gondoskodom róla, hogy ne legyen probléma. Hugh meg a fiúk Donegalban vannak.

– Tudom – mondta Declan.

– Honnan?

– Egy barátom nálad volt tegnap este.

– Ki?

– Seamus Fleming. Ismeri Hugh-t.

– Hogy néz ki?

– Magas és vékony. Elképesztő szem. Flörtölős – vetette közbe Paul.

– Gitáros?

– Az – mondta Declan.

– Meleg? – kérdezte Helen.

– Mint a huzat – felelte Declan.

Paul nevetett. Declan lehunyta a szemét, hátradőlt, és nem mondott semmit.

Helen elkeseredetten vonta össze a szemöldökét. Egy darabig senki sem szólalt meg. Declan mintha elaludt volna, de aztán kinyitotta a szemét.

– Kérnél valamit? – kérdezte Helen.

– Úgy érted, energiaitalt vagy szőlőt? Nem, nem kérek semmit.

– Meg vagyok döbbenve, Declan – mondta Helen.

Declan megint lehunyta a szemét, és nem válaszolt. Paul az ajkához emelte az ujját, így jelezte Helennek, hogy ne mondjon többet. Egymásra bámultak az ágy fölött.

– Hellie, bocsáss meg mindenért – mondta Declan még mindig csukott szemmel.

 

Colm Tóibín: A blackwateri világítóhajó

Park Könyvkiadó, 2019
Fordította: Greskovits Endre

Filmtekercs.hu

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..