Papírfény

Olvass bele! – Cormac McCarthy: Az út

Cormac McCarthy idén 85 éves, ennek örömére több könyve megjelent. Többek közt új kiadást kapott felkavaró disztópiája, Az út. Olvass bele a regénybe!

Az út, amit üszkös romok és rothadó tetemek szegélyeznek. Az út, amin éhes útonállók hordái és tébolyult koldusok portyáznak. A semmibe tart. Az út, amin egy apa és a fia halad…

A fekete égből por és hamu hullik a hideg földre, a fény, az élet és az értelem kiveszett a világból. A fiú sosemvolt gyermekkorának játékait rejtegeti a rongyos pokróca alatt. Az apa egy pisztolyt, két golyóval, hogy bármikor véget vethessen a szenvedésüknek.

Cormac McCarthy lecsupaszított világában az emberi lét alapvető kérdéseinek súlyával szembesülünk. Van-e helye a túlélés puszta ösztönén túl a szeretetnek és az egymás iránt érzett felelősségnek? Van-e értelme az elviselhetetlen körülmények ellenére reménykedni egy jobb jövő létezésében? És végül lesz-e erőnk nem fölfalni egymást? McCarthy a felkavaró történet kegyetlen kulisszái közt, egy apa-fiú kapcsolat felejthetetlen dialógusaiban kérdez rá az ember alapvető értékeire: a hit, a remény és a szeretet erejére. Ám a válaszokat ezúttal is olvasóira bízza. Megrendítő utópiája 2007-ben elnyerte a Pulitzer-díjat.

A regény az angol Times által összeállított „az elmúlt évtized 100 legjobb könyve” listáján az első helyet érdemelte ki. A kötetről itt, a filmadaptációról korábban itt közöltünk kritikát.

Részlet a regényből

Amikor felébredt a fák között a sötétben s az éjszaka hidegében kinyújtotta a kezét és megérintette a mellette alvó gyermeket. Sötétnél is sötétebb éjjelek és egyre szürkébb nappalok követték egymást. Mintha valami hideg hályog támadta volna meg a világot homályba vonva mindent. A férfi keze lágyan emelkedett és süllyedt a finoman lélegző gyermek mellkasán. Félretolta a vízhatlan ponyvát és feltápászkodott a büdös ruhák és pokrócok közül és kelet felé nézett de nem látott semmi fényt. Az álomban amelyből felébredt egy barlangban bolyongott és a gyermek kézen fogva vezette. Lámpájuk fénye táncolt a nedves cseppköveken. Mint a mesebeli zarándokok akiket lenyelt valami gránitszörny és most a szörny zsigerei között bolyongnak elveszve. Víz csepegett és csobogott a mély kőkürtőkben. A föld perceit óráit napjait és éveit számolta szüntelenül a csendben. Végül megálltak egy hatalmas kőcsarnokban egy ősi fekete tó partján. A túlsó parton egy lény emelte ki víztől csöpögő pofáját a mészkőperemű medencéből és pókpetékhez hasonló halottfehér világtalan szemével a fénybe bámult. A víztükör fölött lóbálta a fejét mintha ki akarná szagolni amit nem láthat. Fakón csupaszon áttetszően guggolt a parton alabástrom csontjai kusza árnyékot vetettek a mögötte lévő sziklákra. A belei és a dobogó szíve. Fakó üvegbúra alatt lüktető agy. A lény a fejét ingatta aztán mély hörgéssel megfordult és hangtalanul ugrálva eltűnt a sötétségben.

A férfi felkelt a hajnal szürke derengésében és az alvó fiút hátrahagyva kisétált az úthoz és leguggolt és délnek fordulva kémlelte a tájat. Sivár néma istentelen. Talán október lehetett de nem tudta biztosan. Évek óta nem számolta a napokat. Délnek tartottak.

Itt nem éltek volna túl még egy telet.

Amikor elég világos lett távcsővel végigfürkészte az alattuk elterülő völgyet. Minden homályba veszett. Az aszfaltozott úton finom hamu kavargott. Azt figyelte amit ki tudott venni. A holt facsonkok között előbukkanó utat. Valami színt keresett. Mozgást. Függőlegesen felszálló füstöt. Leengedte a látcsövet lehúzta az arcáról a pamutmaszkot aztán a kézfejével megtörölte az orrát és újra végigpásztázta a vidéket. Aztán csak ült kezében a látcsővel és nézte ahogyan a hamuszürke napfény ráfagy a tájra. Csak azt tudta hogy a gyerek igazolja az ő létezését is. Azt mondta: Ha a fiú nem Isten igéje akkor Isten sosem szólalt meg.

Cormac McCarthy Az útAmikor visszaért a fiú még aludt. A férfi lehúzta róla a kék vízhatlan ponyvát összehajtogatta és a bevásárlókocsihoz vitte és beletette aztán két tányérral és egy zacskó kukoricaliszt süteménnyel meg egy szörpös műanyag flakonnal tért vissza. Leterítette a földre az asztalnak használt kis ponyvát és rápakolta a holmikat majd kivette az övéből a pisztolyt és letette a terítőre aztán leült és csak figyelte az alvó fiút. Valamikor éjszaka lehúzta az arcáról a maszkot ami aztán a pokrócok közé keveredett. Nézte a fiút aztán kipillantott az útra a fák között. Ez a hely nem volt biztonságos. Ilyenkor napfelkelte után megláthatják őket onnan. A fiú forgolódni kezdett a pokrócok között. Aztán kinyitotta a szemét.

Szia apa – mondta.

Itt vagyok.

Tudom.

Egy óra múlva már az úton mentek. A férfi bevásárlókocsit tolt és mindketten hátizsákot cipeltek. A hátizsákokban a legfontosabb holmikat tartották. Ha esetleg a kocsit hátrahagyva kell menekülniük. A bevásárlókocsi fogantyújára krómozott motorkerékpár-visszapillantó tükröt szerelt hogy szemmel tudja tartani az utat a hátuk mögött. Feljebb csúsztatta a hátizsákot a vállán és körbekémlelt a kietlen tájon. Az út kihalt volt. Alattuk a kis völgyben a folyómeder dermedt szürke kígyója. Élesen és mozdulatlanul. A part mentén kiszáradt nádas. Jól vagy? – kérdezte. A fiú bólintott. Aztán elindultak az aszfaltozott út mentén és a kékesszürke félhomályban s a hamuban csoszogtak tovább és az egész világot jelentették egymás számára.

 

Cormac McCarthy: Az út

Jelenkor Kiadó, 2018 (harmadik, javított kiadás)
Fordította: Totth Benedek

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com