Az Aminek álmodom betekintést nyújt David Lynch életébe és alkotásaiba a szerző saját szavain, vallomásain, filmes nyelvén, valamint a legközelebbi munkatársai, barátai és családtagjai nyilatkozatain keresztül. Olvass bele!
A könyv egyszerre életrajz és memoár: David Lynch először nyílik meg, hogy elbeszélje életét, amelynek során mindig az volt a legfontosabb számára, hogy kifejezésre juttassa látomásait; és amelynek során szívfájdalmak és vívódások közepette vitte sikerre váratlan és beskatulyázhatatlan művészeti projektjeit. Lynch lírai, közvetlenül és kötetlenül megfogalmazott bekezdésekben tárja fel élményeit, amelyek életrajzi szakaszokkal váltakoznak – ez utóbbiakat a filmrendező közeli munkatársa, Kristine McKenna írta, miután száznál is több új interjút készített. Alanyai a megdöbbentően nyílt exfeleségek, rokonok, színészek, ügynökök, zenészek és más munkatársak voltak, akik saját nézőpontjukból mesélték el, hogyan látták az eseményeket.
Az Aminek álmodom bemutatja korunk legrejtélyesebb, meghökkentően eredeti művészének életét és gondolkodásmódját, miközben sorra ismerjük meg a
Radírfej,
Az elefántember,
a Dűne,
a Kék bársony,
a Veszett a világ,
a Twin Peaks,
a Twin Peaks: Tűz, jöjj velem!
a Lost Highway – Útvesztőben,
a Straight Story,
a Mulholland Drive – A sötétség útja,
az INLAND EMPIRE,
és a Twin Peaks: A visszatérés,
titkait, és a művek hátterében rejlő történeteket.
Részlet a könyvből
Nejlonba csomagolva
(…)
A küszöbön állt, hogy Lynch igazán híressé váljon. Tony Krantz, egy fiatal ügynök, aki a Creative Artists Agency postaszobájában kezdte 1981-ben, majd onnan lépdelt felfelé a hivatali ranglétrán, úgy érezte, hogy Lynch felfogása a történetmesélésről jól alkalmazható lenne a tévé epizodikus struktúrájában. „Amikor meghallottam, hogy David együtt dolgozik a Hill Street Blues egyik állandó írójával, arra gondoltam, van ebben egy furcsa lehetőség! Nagy sikert hozó sorozatot akartam csinálni, és megláttam a lehetőséget, úgyhogy találkozót kértem tőlük, és rávettem őket, hogy tegyünk egy próbát. Előálltak egy ötlettel, az volt a címe, hogy The Lemurians,[1] és egy Lemuria nevű kontinensről szólt, amelyet a gonosz tart hatalmában. A kontinens elsüllyedt az óceánban, és alig néhány túlélő maradt utána, a tévésorozat pedig FBI-ügynökökről szólt, akik Geiger-számlálóval keresik és gyilkolják a megmaradt lemuriaiakat. Elvittük Brandon Tartikoffhoz, az NBC főnökéhez, aki mozifilmet rendelt belőle, David azonban ebből az ötletből nem akart mozifilmet csinálni, mert szerinte ez sorozattéma volt. Így aztán hiába adtuk el, az ötlet elhalt.
„Gyakran ebédeltünk együtt Daviddel” – folytatta Krantz. – „És egyik nap, amikor a Nibblersben voltunk, körülnéztem, és azt mondtam: David, ez a te világod: ezek az emberek, a Los Angeles felszínén sodródó törmelék, a kallódók. Erről kellene sorozatot készítened.” Kikölcsönöztem a Peyton Place-t,[2] levetítettem Davidnek és Marknak, majd azt mondtam: „Peyton Place találkozik a világoddal, David.”[3]
Ámbár Lynch ki nem állhatta a Peyton Place-t, Frost felidézte, hogy abban az időben ő és Lynch épp „tologatott valami cuccot ide-oda. Aztán bementünk az ABC-be egy nagyon örvendek-típusú találkozóra valami igazgatókkal, ott volt az ABC-drámák programigazgatója, Chad Hoffman is. Szóba került ez az ötlet, eredetileg Északnyugati átjáró lett volna a címe, ők pedig ráharaptak”.
Lynch és Frost sikeresen ismertette a sorozat tervét 1988 márciusában,
pont akkor, amikor az Írók Szakszervezete épp sztrájkba kezdett, amely aztán egészen augusztusig eltartott. „A sztrájk miatt minden leállt majdnem egy évre, úgyhogy az első, az ABC-nél zajlott találkozó után szünetelt a dolog” – mondta Frost. „Amikor aztán a sztrájk véget ért, telefonáltak, és azt mondták: »Folytassuk azt a projektet, amit felajánlottatok!« De addigra már egyikünk se nagyon emlékezett, mit mondtunk akkor. Úgyhogy beszélgettünk róla még egy keveset, aztán újra találkoztunk velük, és azt mondták, hogy lássunk neki, írjuk meg. Tudtuk, hogy valami sorozatféle lesz egy pomponlány meggyilkolásáról, és az első képünk az volt, hogy a víz egy tó partjára veti a hullát”.
A Twin Peaks egy kisvárosi bonyodalmakról szóló tanulmány, amely ugyanabban a meghatározhatatlan idősíkban játszódik, mint a Kék bársony. A meseszövés íve világos volt, de közben kellően rugalmas történettel rendelkezett ahhoz, hogy menet közben új elképzeléseket is bele lehessen szőni. Miközben Frost és Lynch éppen a sorozat első néhány epizódját írta, Lynchnek egyebek mellett lehetősége nyílt találkozni a Dalai Lámával is, aki beszélt neki Tibet helyzetéről. Ez eredményezte azt a jelenetet, amelyben Dale Cooper ügynök előadást tart a témáról a Twin Peaks-i sheriff irodájának személyzete előtt.
Ez a felettébb szokatlan anyag részben azért találhatott utat magának egy tévécsatornához, mert Frost tudta, hogyan közlekedjen ebben a világban. Minden hájjal megkent tévés író lévén Frost értette ennek a médiumnak a ritmusát és a korlátait, így jó ellenpontja volt Lynchnek: mindketten más és más dolgokat hoztak magukkal a közösbe. „Kezdetben az volt az egyik hasznom, hogy jobban ismertem a tévé alapszabályait, mint David” – mondta Frost. Lynch felidézte, hogy Frost irodájában volt egy sezlon, kicsit olyan, mint egy pszichiáter kanapéja, és ő ezen fekve beszélt, miközben Frost pedig gépelt.
„Csak úgy bedobtunk dolgokat, aztán ide-oda ütögettük egymásnak, mintha pingpongoznánk”
– mondta Frost. „A jelenetek mintegy maguktól bukkantak fel, aztán formába öntöttük őket, miközben egyes karakterek hangját David ismerte jobban, másokét pedig én. A struktúra talán inkább az én erősségem volt, Davidnek azonban elképesztően kidolgozott ötletei támadtak az atmoszférával, a karakterekkel, apró részletekkel és viselkedésformákkal kapcsolatban, amelyek kitörölhetetlenek és egyedülállóak voltak. David ízlése sötétebb, mint az enyém, és alkalmanként ez vitákat is eredményezett, de valahogy mindig megoldottuk a dolgot. Soha egyikünk se mondta, hogy ez így nem fog menni, hogy aztán továbbálljon.”
„Nem voltunk őrülten izgatottak, hogy na, ez az!” – mondta Frost arról a pillanatról, amikor befejezték a kétórás pilot forgatókönyvét. „Inkább arról volt szó, hogy na, megint megpróbálkozunk valamivel. Elég gyorsan megírtuk a pilotot – azt hiszem, egy hónapba se telt –, és ez az első változat lett a végleges változat. Emlékszem, ahogy David ott ült az irodámban, amíg kinyomtattunk két példányt, aztán hazament, elolvasta, és este felhívott, hogy: »Azt hiszem, ez már valami«”.
Lynch előzőleg megrajzolta Twin Peaks városának térképét (ez a térkép jelenleg ott lóg Krantz irodájában), és ezt a rajzot is magukkal vitték, amikor beadták az ABC-hez a forgatókönyvet: mindig erre hivatkoztak, amikor bemutatták a forgatókönyvben megelevenedő világot. Brandon Stoddard, az ABC Entertainment elnöke el volt bűvölve, és megrendelte a pilotot egy lehetséges sorozathoz, amely 1989 őszén indulna.
„Aztán behívtak bennünket egy találkozóra, hogy megosszák velünk a megjegyzéseiket” – idézte fel Frost. „Emlékszem, a főnök kivett a zsebéből egy csomó papírt, és azt mondta: »Csináltam néhány jegyzetet, ha érdekel benneteket«, mire David azt felelte: »Nem, nem igazán«, a fickó meg csendben, meghunyászkodó arccal visszarakta a zsebébe a listát. Ez megteremtette az alaphangot ahhoz, hogy: »Ti akartatok valami másfélét, hát akkor most ne csesszétek el!« És aztán nagyon keveset is nyúlkáltak bele.”
Arra az időszakra visszatekintve Montgomery felidézte, hogy: „Egy csomó projekt zajlott egymás hegyén-hátán. David sok mindent tud egyszerre csinálni, de az előgyártás kezdeti szakaszában nem sok figyelmet fordított a Twin Peaksre. Ennek ellenére gőzerővel folyt a projekt előkészítése. Így aztán azt mondtam Davidnek: Miért nem jössz be a Propagandához? Volt egy új irodaépületünk egy csomó szobával, úgyhogy azt javasoltam, tegye be Mark Frostot az egyik irodába, Johanna Ray pedig csinálja onnan a castingot.”
A Twin Peaks szereplőválogatásában is közrejátszottak azok a szerencsés véletlenek,
amelyek jellemzőek Lynch produkcióira. Michael Andersonnal, aki táncol és visszafelé beszél a sorozatban, Lynch 1987-ben találkozott a Magoo’s nevű manhattani night-clubban. Anderson akkoriban aranyszínű ruhát viselt, és egy kocsit húzott maga után, úgyhogy Lynch rögtön Ronnie Rocketként látta őt maga előtt. Andy Brennan seriffhelyettest Harry Goaz játszotta, aki történetesen annak a bérelt kocsinak a sofőrje volt, amelyben Lynch egy Roy Orbison-emlékműsorra igyekezett. Ami Kyle MacLachlan kiválasztását illeti a főszerepre, Dale Cooper ügynök szerepére, Lynch azt mondta: „Kyle erre a szerepre született.” MacLachlan valóban tökéletesen játssza Coopert, az ártatlan bölcset, aki ámuldozik a világ csodáin, miközben igyekszik megérteni annak legsötétebb rejtélyeit. MacLachlan nevettetően komikus ritmusérzékkel rendelkezik, és ellenállhatatlan sármmal, viccesen adja Cooper karakterét.
Ray Wise színész, aki Leland Palmert játszotta, megjegyezte, hogy „Davidnél minden a castingon dől el. Erősen ösztönös alkotó, aki ilyen-olyan okból kapcsolódni tud egy-egy személyhez, és pontosan tudja, hogyan illesztheti be az illetőt a produkcióba. A színészek azt is érzik, hogy David bizalommal van irántuk, és hogy arra bátorítja őket, engedjék el a gátlásaikat, hagyják megtörténni a dolgot, bármi történik is a jelenetben”.[4]
Leland Palmer gyásztól sújtott feleségét, Sarah Palmert Grace Zabriskie alakította; Lynch összesen öt projektben dolgozott vele együtt, amelyek közül ez volt az első. Úgy tűnik, Sarah Palmer viseli magán az egész város kétségbeesését, így valahányszor felbukkan a képernyőn, Zabriskie-nek mindig végletes érzelmi kilengéseket kell ábrázolnia; bravúros alakítása ezért kimondottan szívbemarkoló. „Emlékszem, egy nap a forgatáson David azt kérdezte: »Belefér neked még egy próbálkozás?« Én meg azt feleltem: David, tizenhét beállítással ezelőtt voltam túl a csúcsformán!”
„Az ember nem is tudja, mennyi mindent tart vissza magában, amíg el nem kezd valaki olyannal dolgozni, aki nem akarja, hogy visszafogja magát” – mondta Zabriskie. „Davidnek nagyjából bármivel előállhatok, ami csak eszembe jut, és ha fel tudja használni, akkor fel is fogja. Minden projekt, amin vele dolgoztam, rettentően jó élmény volt. Oda-vissza működik köztünk ez a tudatalatti, kimondatlan valami, és ettől az egész még értékesebb lesz.”[5]
A Twin Peaks jó néhány karriert beindított,
és a színészek, akiket Lynch felfedezett a műsor számára, a mai napig hálásak neki. „Olyan fiatal és ideges voltam, amikor találkoztam Daviddel, hogy ráültem a kezemre, mert annyira remegett” – mondta Sheryl Lee, aki Laura Palmert játszotta. „De David olyan kedvesen, annyira szívélyesen bánik mindenkivel, hogy az ember rögtön megnyugszik tőle. Megkérdezte, mit szólnék hozzá, ha szürke festékbe mártanának, nejlonba csomagolnának, és aztán így kellene lennem a hideg vízben, én meg azt feleltem: Semmi gond!”.[6]
Nadine Hurley szerepe, amelyet eredetileg mellékszerepként képzeltek el, de utóbb egyre jelentősebbre nőtt, Wendy Robie-é lett, aki azt mondta: „Csodálatos beszélgetést folytattunk Daviddel és Markkal, aztán David azt mondta: »Ki lesz lőve az egyik szemed«, mire azt feleltem: Igen? Melyik? Ez tetszett neki, nevetett, és az egy ismerősöm, aki abban az irodában dolgozott, ahol találkoztunk, elmesélte, hogy miután kimentem, David azt mondta: »Ott megy Nadine«.”[7]
Mädchen Amick, aki Shelly Johnsont játszotta, a bántalmazó házasságban élő pincérnőt, alaposan elkésett aznap délután, amikorra a produkcióval kapcsolatos találkozót megbeszélték. „Csak este tizenegyre értem oda a találkozóra” – idézte fel. „David pedig megvárt! Johanna, Eric [Da Re] és Mark is ott volt; Eric olvasott velem, aztán David azt mondta: »Szóval szeretnél csinálni egy tévésorozatot?« Én meg azt mondtam: Igen, akarok!”[8]
A Twin Peaksben szerepelt jó néhány veterán színész is, akiket egy ideje már semmiben sem lehetett látni. Közéjük tartozott Russ Tamblyn, Piper Laurie, Peggy Lipton, Richard Beymer és Michael Ontkean, akik mind különböző módokon kerültek a produkcióba.
„1986 januárjában Dennis Hoppernél rendezték meg David negyvenedik születésnapi buliját; én akkoriban Dean Stockwell-lel éltem együtt, ő vitt el magával” – mondta Tamblyn. „Nagy rajongója voltam Davidnek, és volt a bulinak egy pillanata, amikor mindenki odagyűlt köré, miközben ő az üdvözlőkártyákat nyitotta ki, és az egyiken egy meztelen nő volt, akit egy csomó fickó fogott körbe. Odafordult hozzám, és azt mondta: »Hé, Russ, nem akarnál ő lenni?« Adott volt a pillanat, hogy a tudtára adjak valamit, úgyhogy azt feleltem: David, én valami mást szeretnék: együtt dolgozni veled, mire azt mondta:
»A következő projektben«.”
„Hollywoodban az emberek sok mindent összehordanak anélkül, hogy komolyan gondolnák, de David nem ilyen” – folytatta Tamblyn. „Két év telt el, és amikor aztán a Twin Peaks castingját csinálta, megkeresett. Soha nem felejtem el, mivel kezdte, amikor leültünk személyesen. Azt mondta: »Russ, az a szerep, amit szeretnék, hogy te játssz, így és így néz ki…« Csak az járt a fejemben, hogy nem azt mondta, jöjjek el egy próbaolvasásra a szerephez; azt mondta, azt szeretné, hogy eljátsszam.”[9]
Tamblyn persze 1961-ben lett filmcsillag, amikor is főszerepet kapott a West Side Story című, klasszikus musicalben. A West Side Storyban ellenlábasa, a férfi főszereplő Richard Beymer volt, aki véletlen egybeesés folytán ugyancsak bekerült a Twin Peaksbe. „Davidről az első benyomásom az volt, hogy nagyon könnyen megközelíthető” – idézte fel Beymer a Lynchcsel való megismerkedését a Propagandában. „Nem az a szokványos találkozó volt, amikor bemész, hogy megismerkedj a rendezővel. Nyugis volt a légkör. Eljöttem, majd pár órával később Ray felhívott és azt mondta: »Azt szeretné, hogy te alakítsd a Dr. Jacoby nevű karaktert« aztán újra telefonált, és azt mondta: »Nem, azt szeretné, hogy egy Ben Horne nevű üzletembert alakíts«. Francba, gondoltam, Jacoby sokkal jobb bulinak hangzott, de aztán kiderült, hogy mégiscsak nekem jutott az igazán mókás szerep”.[10]
Michael Ontkean kanadai színésznek, aki még gyermekkorában kezdett szerepelni a televízióban, majd 1977-ben Paul Newman oldalán kapott főszerepet a Jégtörők című filmben, élénk emlékei vannak a Lynchcsel való első találkozásáról. „A haja dúsan meredt felfelé, mint valami posztmodern rockabilly frizura, nekem meg dagadt a keblem a büszkeségtől, mivel nem sokkal korábban született meg a második lányom” – idézte fel. „Alkonyat, késő ősz, mi bent voltunk a szmogos Los Angelesben, de érzésre olyan volt, mintha kint lennénk a természetben, valahol Maine-ben vagy Oregonban. Daviden irgalmatlanul vagány horgászdzseki volt, én meg csak kapkodtam a fejem, hogy hol találom a felbontott doboz csalit meg a folyami pisztránggal teli vödröt.”[11]
A tévésorozat szereplőválogatása simán ment, ezt követően pedig Lynch visszatért egyéb teendőihez. „David New Yorkba ment, hogy a zenén dolgozzon Angelóval, és közben mozgásba jött ez a Twin Peaks-ügylet” – idézte fel Montgomery. „Felvettek egy produkciós vezetőt Seattle-ben, aki összeállította a költségvetést, az időbeosztást és a helyszíneket, én pedig időről időre ellenőriztem, hogy hol tartanak, majd egy nap azt mondtam Davidnek: Nem hiszem, hogy megfelelően zajlik az előgyártás. Megkért, hogy nézzek utána a dolognak, és miután alaposabban megvizsgáltuk, rájöttünk, hogy óriási vonatszerencsétlenség van készülőben. Elmondtam Davidnek, mi a prognózis, mire azt felelte: »Legyél te a producer!«
„Úgyhogy ott voltam vele együtt a lövészárkokban az egész nyamvadt forgatás alatt, olyannyira, hogy néhányszor elküldött, hogy ezt vagy azt konkrétan én vegyek fel, ami az ő esetében példátlan” – folytatta Montgomery. „Nem így akarta csinálni, de nem volt más választásunk. Ott voltunk esőben-hóban, fagyban, ködben, éjjel-nappal ment a forgatás, az ember túracuccokban aludt. Nagyratörő és emberpróbáló forgatás volt, David pedig csodálatos munkát végzett”.
A pilot huszonkét és fél nap alatt készült el,
négymillió dolláros költségvetésből, a jeleneteket elsősorban a Washington állambeli Snoqualmie-ben, North Bendben és Fall Cityben vették fel. „Az egész szereplőgárdát és a stábot a Red Lion hotelben szállásolták el, az egész helyet megtöltöttük” – mondta Amick. „Olyan volt, mint egy egyetemi kollégium, az emberek fel-alá mászkáltak, és be-beugráltak látogatóba egymás szobájába.”
Kimmy Robertson, aki Lucy Moran, a Twin Peaks-i seriffhivatal excentrikus titkárnőjének szerepét kapta meg, úgy emlékezett vissza a pilot forgatására, mint a mennyországra. „Csupa móka volt, és Daviddel mindenféle kis butaságot lehetett csinálni, ami nekem varázslatos volt. Ha szépen megkértem, hagyta, hogy beletúrjak a hajába. Az a haj ott nő a fején, mindannak a tetején, ami a fejében van – és mindezt érezni lehet a hajában. David haja maga is tesz valamit, szerepe van, és ennek a szerepnek köze van Istenhez”.[12]
A pilot külső jeleneteit Malibu erdős részein is forgatták, a beltéri jeleneteket pedig főként egy raktárépületben, a San Fernando-völgyben. Az Invitation to Love című szappanoperának a sorozatban látható jeleneteit a Los Angelesben található, historikus Ennis-házban forgatták, amelyet Frank Lloyd Wright tervezett. Azonban a szereplőgárda Washington államban bizonyította igazán, micsoda kurázsi van benne.
„Nagyon hosszú napként emlékszem vissza rá” – mondja Lee a Twin Peaks emlékezetes nyitójelenetének forgatásáról, amelyben megtalálják a meztelen, nejlonba csomagolt holttestét. „Valamiféle meditatív állapotba kerültem, és emlékszem, arra gondoltam: ez az első forgatásom, én meg itt fekszem csöndben, olyan lehetek, mint egy szivacs. Mindent hallok, mindent megtanulok arról, hogy a stáb egyes részeinek mik a teendői – remek módja volt a tanulásnak, hogy hullát játszott az ember”.
Lynch nem skatulyázza be az embereket aszerint, amit előtte csináltak: gyakran olyasmiket is meglát bennük, amiknek ők maguk sincsenek tudatában. Ez történt Deepak Nayar esetében is, aki a nyolcvanas évek végén érkezett az Egyesült Államokba Indiából, ahol a Merchant Ivory produkciós cégnek dolgozott. Nayarnak volt filmes tapasztalata, de a Twin Peaks forgatásán már csak egyetlen betöltetlen álláshely volt:
Lynch sofőréé. Nayar elfogadta.
„Emlékszem, egy irodában ültem és vártam, mire besétált egy energiával teli ember, kezet nyújtott és azt mondta: »Örülök, hogy megismerhetlek, Deepak«” – idézte fel Nayar, aki a következő évtized folyamán különböző minőségekben dolgozott együtt Lynchcsel, majd 1997-es, Útvesztőben című filmjének a társproducere lett. „A meditációról beszélgettünk meg arról, hogy indiai vagyok, ennyi volt az egész. Felvettek gyártási asszisztensnek és sofőrnek, ami nagyszerű volt.”
„Nagymenőnek hívott, és állandóan fogadtunk, mindenféle dolgokban, egydolláros alapon” – folytatta Nayar. „Egyik nap jó néhányan ott ácsorogtunk a csapatból, vártunk, miközben zajlott a forgatás a vasúti sínek mentén, miközben David kavicsokat hajigált. Azt mondtam: Egy dollárba, hogy nem találod el ott azt az oszlopot, David. Elhibázta, és azt mondta: »Dupla vagy semmi, hogy te sem találod el« – én meg eltaláltam. Akkor azzal vádolt, hogy túl nagy kavicsot vettem fel! Csupa móka volt, miközben a forgatáson nagyszerű volt mint rendező. Soha nem veszíti el a türelmét, nem emeli fel a hangját, és ami még fontosabb, soha nem hagyja el a helyszínt. Néhány bámulatos dolog pont azért történt meg a Twin Peaksben, mert jelen volt a felvételnél, és kreatívan tudott reagálni, ha valami előre nem látott dolog merült fel”.[13]
Lynch tehetségének központi eleme, hogy milyen rugalmasan alakítható a képzelőereje:
arra épít, amit maga körül lát, és nem olyasmit keresgél, ami nincs ott; ezt a tulajdonságát mindenki megemlíti, aki együtt dolgozik vele. „Az egyik legfontosabb dolog, amit Davidtől tanultam, hogy valóban ott kell lenni a helyzetben” – mondta Sheryl Lee. „Mindenre odafigyel, és mindenhez képes alkalmazkodni, ami körülötte történik, mindezt pedig művészetté alakítja, mert nem ragaszkodik az előzetes elképzeléséhez, hogy minek kellene történnie. Többek közt ettől olyan felvillanyozó ott lenni vele a forgatáson, ettől olyan élő az egész”.
Richard Beymer felidézte, hogy „David komolyan vette a forgatókönyvet, és persze elvárta, hogy tudjuk a szövegünket; de közben gyakran olyan csavarokat, fordulatokat vitt a dolgokba, amik abban a pillanatban jutottak eszébe. Egyik nap bejöttem, már forgattak, én meg hátul álltam, és várakoztam; új cipő volt rajtam, még nem volt betörve. Kiskoromban tanultam szteppelni, úgyhogy egy kicsit szteppelni kezdtem, hogy fellazítsam a cipőt, ő meg meglát, odajön, és azt mondja: »Miért ne táncolnál a következő jelenetben?«, én meg azt feleltem: David, a következő jelenetben arról lesz szó, hogy meg akarok gyilkolni valakit; mire ő: »Nagyszerű lesz! Sőt, az asztalon kellene táncolnod.«”
Lynch valóban nagy tisztelettel viszonyult a Twin Peaks forgatókönyvéhez, de ettől függetlenül a műsor afféle félkész műalkotásként „viselkedett”, és a karakterek menet közben egyre inkább elmélyültek. „David nem mondja meg az embernek, hogy kicsoda is a karakter, akit alakít” – mondta Mädchen Amick.
„Hagyta, hogy én találjam meg Shellyt, és figyelte, hogyan bújok bele a bőrébe, aztán arra reagált.”
Több részt is kibővítettek az eredeti elképzelésekhez képest, rendszerint azért, mert Lynchnek tetszett, amit a színész tett hozzá a karakterhez. „Azt hiszem, tudom, miért szánt David több tennivalót Nadine-nek” – mondta Wendy Robie. „Az egyik jelenetben, az utca túloldalán egy kamera volt felállítva, amely Hurley-ék házának nagyméretű, utcai ablaka felé nézett, én pedig bent voltam a házban, és ki-be húzogattam a függönyöket. Párbeszéd nem volt – csak látja az ember ezt az alakot az ablakban, amint ide-oda rángatja a függönyt, és miközben forgott a jelenet, az egyik gyártási asszisztensnek bent volt a szobában az adóvevője, én meg azon keresztül hallottam, hogy David nevet. David hagyta forogni a kamerát, miközben továbbra is nevetett, úgyhogy addig folytattam a függönyhúzkodást, amíg a végén már vérzett a kezem.”
••
Amick leírása szerint a forgatáson Lynch rendezői stílusa „nagyon kézivezérlés-jellegű. Van egy jelenet, amikor kocsival megyünk a pasimmal, Bobbyval: David ott lapult a kocsi aljában, miközben forgattuk, és olyanokat mondott, hogy »Oké, most bújj oda hozzá«. Volt egy másik jelenet, amikor telefonáltam, és akkor David hirtelen azt mondja: »Mädchen, nagyon lassan mozgasd a szemedet fölfelé, a plafon irányába. Lassan, csak mozgasd, igen, tovább, tovább!« Aztán meg: »Ennyi!« Azt kérdeztem tőle: David, mi a motivációm, miért csinálom ezt? Mire azt felelte: »Egyszerűen csak jól néz ki.«”
„Egészen varázslatos, ahogy megkapja a színészektől, amire szüksége van” – folytatta Amick. „Emlékszem, azt a jelenetet forgattuk, amikor Shelly fájdalmas dolgokat oszt meg a főnökével, Norma Jenningsszel, és David tudta, hogy ehhez egészen mélyre kell mennem érzelmileg. Megcsináltunk pár beállítást, aztán odajött hozzám, a karomra tette a kezét, rám nézett, majd felsóhajtott, és odébb ment – ezáltal pedig mintha belém öntötte volna azokat az érzelmeket, amelyeket a jelenet megkívánt. Egy szót sem szólt, mégis megadta, amire szükségem volt.”
Tamblynt megdöbbentette, hogy „amikor rendez, David a lehető legközelebb ül az emberhez. Az egyik jelenetben Dr. Jacoby a kórházban van, és Cooper ügynökkel és Truman seriffel beszél arról, hogy hallotta, Jacques Renault-t alig pár ággyal odébb meggyilkolták; ehhez David nagyon különös instrukciót adott nekem. Csináltunk egy beállítást, és David azt mondta: »Csináljuk meg újra, Russ, de most ne gondolja arra, mit mondasz nekem, se arra, mit jelentenek a szavaid. Végig kísértetekre gondolj.« Ez jellemző volt a rendezési módszerére, és nagyon jól működött tőle a jelenet.”
„David megteremtette az atmoszférát és a hangulatot ahhoz, ami utána a kamerák előtt megtörtént” – mondta Ray Wise. „Egészen különös képessége volt rá, hogy pontosan azt mondja, amivel jó irányba igazítja el az embert. A karakterek a maguk módján mind nyílt sebek, amelyeknek kifejezést kellett találni, a kifejezésnek pedig nem voltak határai. Mindnyájunkat megnyitott, megteremtette a lehetőségét, hogy ezer százalékot nyújtsunk, és ez minden művén meg is látszik. Nézzétek, milyen teljesítményt hozott ki Dennis Hopperből! Minden színész számára alkalmat ad arra, hogy elmenjen a legvégsőkig.”
És kész is kivárni, amíg ez megtörténik.
„Pályafutásom negyven éve alatt David volt az egyetlen rendező, aki azt kérte, lassítsak le, és szánjak több időt valamire” – mondta Michael Ontkean. „Órákkal éjfél után Truman seriff egyre csak virraszt, és a Fekete Barlang néven ismert rémisztő mélységbe bámul, reménykedve és imádkozva, hogy valami nyomát leli a barátjának, Coopernek. Öt vagy hat, egyre lassabb beállítás jött és ment, és minden újabb felvétel után egyedül David ijesztő susogását lehetett hallani, hogy Harry várjon még hosszabb ideig. Az örökkévalóság sem elég hosszú, annyit kellett várni.”
Kimmy Robertson azt mondta a forgatáson töltött idővel kapcsolatban, hogy „Davidnek, amikor rendez, megvan a maga szertartása. Leültet, a jelenlétével valami csendburkot hoz létre kettőtök körül, aztán elmondja, miről szól a jelenet. Az első jelenetem az volt, amikor Lucy átkapcsol egy telefonhívást Truman seriffnek. David azt mondta: »Jött egy fontos telefonhívás. Lucy hatékony, aprólékos, mindenkit szeret, aki itt van a szobában, biztos akar lenni abban, hogy senki nem ért félre semmit, és rajta tartja az ujját a városka pulzusán. Hogy mondaná Lucy, hogy önt keresik telefonon?«”
Amicknek különösen kedves emlékei vannak arról a napról, amikor Gordon Cole FBI-ügynök – akinek szerepét maga Lynch alakította – megcsókolta a karakterét. „Annyira nagy megtiszteltetésnek éreztem, hogy engem csókol meg! Az összes lány kicsit féltékeny volt, és kissé úgy nézett ki az egész, hogy jajj, ő a tanár kedvence.” És ami a csókot illeti? Nagyon szeretnivaló, puha csók volt.” Kimmy Robertson bevallotta, hogy ő is megcsókolta Lynchet. „Nagyon régen történt, egy forgatászáró partin. Azt hiszem, az volt az egyetlen nap az életében, amikor épp nem volt senkije, mi pedig egy olyan dalra táncoltunk, amely a csókolózásról szólt, és akkor megcsókoltam, aztán már spuriztam is onnan.”
Az ABC-vel kötött szerződés kikötötte, hogy Lynchnek le kell forgatnia egy alternatív befejezést,
amelyet felhasználva Európában egész estés filmként lehet kiadni a pilotot. Ez a megkötés vezetett a sorozat utolsó jelenetéhez, amelynek helyszíne a Vörös Szoba, ez a rejtélyes bardoféleség,[14] ahol találós kérdéseket mondanak, és titkokat tárnak fel. A Vörös Szobában mindenki visszafelé beszél – ez az ötlet már 1971 óta érlelődött Lynch fejében, amikor is a Radírfej egy végül le nem forgatott jelenetéhez felvetette magát Alan Splettel, amint visszafelé elmondja, hogy „Ceruzákat akarok”. A Twin Peaks bővített változata, amely a Vörös Szobában játszódó jelenettel ér véget, videokazettán jött ki Nagy-Britanniában, öt hónappal azelőtt, hogy az Egyesült Államokban a pilotot műsorra tűzte a televízió.
„Amint megjelenik a forgatáson, David máris pontosan tudja, hogy kell lennie mindennek, egészen az olyan apró részletekig, mint hogy egy pohár hová kerüljön az asztalon” – mondta Sighvatsson. „Egyszerűen tisztában van vele; aznap, amikor felépítettük a Vörös Szobát, és megjött, teljesen kiborult, mert az ajtó a jobb oldalon volt, és nem a balon. Azt mondtam: Baszki, David, ki izgat? De őt izgatta, és ragaszkodott hozzá, hogy átépítsük, mert neki már megvolt a jelenet a fejében, és amit leforgat, annak egyeznie kell azzal, ami már előre ott van a fejében.”
A szakemberek, akik látták a pilotot, elismerően nyilatkoztak. „A pilot nagyon csendes és visszafogott: az első félóra szinte kizárólag arról szól, hogy mindenki gyászol, és tudomást szerez a rossz hírről” – mondta Frost. „Érzetre is valószerű, a tempója pedig olyan, amilyenhez a nézők nem voltak hozzászokva – kivárásokra épít, és annak ellenére, hogy rafinált történetet mond el, ezt nem felvágósan teszi. Érinti azt a mitikus szintet, amely átvezet egy másik birodalomba, közben mégis megmarad a valóság talaján. David spirituális meggyőződései nagy szerepet játszanak ennek a tévéműsornak az erejében, az egészben van valami olyan emelkedett tisztaság, amely Robert Bresson Egy falusi plébános naplója című filmjéhez mérhető”.
Robie megállapítja:
„A Twin Peaks előtt a tévében nem lehetett többrétegű műveket látni.
Vagy vígjáték, vagy dráma, vagy thriller – de soha nem lehetett mindhárom egyszerre. A Twin Peaksben egyből érezhető volt a humor, de David úgy tudta megmutatni a fájdalmat, a félelmet és a szexualitást is, hogy nem veszett el az sem, ami mulatságos. Rendszerint úgy érkeztem meg a forgatásra, hogy azt gondoltam, elég jól ismerem az anyagot, de David mindig annyival többet látott mindenben”.
Brandon Stoddard, aki megrendelte a pilotot az ABC számára, 1989-ben márciusában eljött a csatornától, egy hónappal azután, hogy a Twin Peaks forgatása elkezdődött, így Robert Iger programigazgatóra hárult, hogy a produkció eljusson a sugárzásig. „Amikor a pilotot forgattuk, tudtuk, hogy különleges dolog készül” – mondta Ray Wise. „Emlékszem, amikor elmentem a Rendezők Szakszervezeténél tartott első vetítésre, az járt a fejemben, hogy Hű, ez bámulatos. De fogalmam se volt róla, hogy az ABC nézői vajon hogyan fogják fogadni.”
Igernek tetszett a pilot, de kemény munkájába került, mire rávette az ABC vezetését, hogy le is adják; a végső egyezkedés egy konferenciahívás során zajlott, amelyben a nyugati parton Iger ült a telefonnál, New Yorkban pedig tele volt a terem a tévétársaság vezetőségével. Iger sikerrel járt, és az ABC végre beütemezte a sorozatot 1989 májusára, afféle évközepi széria gyanánt, és rendelt még hét epizódot. Minden epizód költségvetése 1,1 millió dollár volt, és megírták, majd leforgatták mindet, még mielőtt a pilot adásba került volna.
„Daviddel együtt írtuk meg az első évad első két epizódját, aztán kialakítottam egy írókból álló munkacsoportot, amelyben Harley Peyton és Robert Engels is ott volt” – mondta Frost. „Amikor újabb írók csatlakoztak, előre megkapták az alapszabályokat és a részletes cselekményvázlatot, és megbeszéltük, milyen legyen az egyes jelenetek tartalma és hangneme. Ezeket az egyeztetéseket rögzítettük, és a felvételt odaadtuk az íróknak, hogy menet közben visszahallgathassák.”
Lynch csak korlátozottan vett részt a dologban, mert egy hónappal azután, hogy az ABC megrendelte a műsort, New Orleansba ment, hogy leforgassa ötödik filmjét, a Veszett a világot. Lynch elég jól tud egyszerre több vasat tartani a tűzben, és röviddel azután, hogy a Veszett a világ forgatása 1989 őszén lezárult, New Yorkba ment, hogy Badalamentivel a filmzenén dolgozzon.
(…)
Közben a Twin Peaks pilotja megfeneklett a tévécsatorna döntésképtelenségének ingoványában,
így egy teljes év eltelt az elkészülte és a premier között, amelyre végül 1990. április 8-án, este kilenckor került sor. Mire műsorra tűzték az adást, a közönség már megvolt hozzá. „Voltak előzetes vetítések, és néhány író, aki látta, bolondult érte, úgyhogy már dobpergés volt, mielőtt műsorra került az adás” – idézte fel Frost. „Mire adásba került, már igazi várakozás övezte, és gigantikus nézettséggel debütált.
„Nagyon gyorsan zajlott minden” – folytatta Frost. „A Twin Peaks olyan volt, mint egy dühöngő bika hátán ülni a hurrikán szemében, ami mindenkit nagyon megviselt, aki részt vett benne. Nevetséges volt ez a kiemelt, vizslató figyelem, és nem is csak az Egyesült Államokban, hanem az egész világon. A második évad során már nehéz is volt összpontosítani, próbáltuk megcsinálni a sorozatot, miközben az egész külön életre kelt mint kulturális jelenség, és ezek az erők gyakran egymás ellen dolgoztak.”
A sorozat nemzetközi sugárzása nagyon sikeres lett, és 1990 októberében Lynch a Time magazin címlapjára került; a kísérőcikk „a Bizarr cárja”-ként magasztalta. A Twin Peaks-ajándéktárgyak gyártása sem volt éppen kis dolog. Sok egyéb mellett csokornyakkendők, akciófigurák, diorámák, kávéillatú rövid ujjú trikók, díszpárnák, kulcstartók, kávésbögrék, poszterek, üdvözlőkártyák, vászontáskák, és ékszerek. Jennifer Lynch megírta a Laura Palmer titkos naplóját, amely szeptember 15-én jelent meg, és az első évad történetét követte, közvetlenül a második évadot megelőző eseményekig. Pár hét alatt a negyedik helyig jutott a The New York Times puhakötéses bestsellerlistáján. John Thorne és Craig Miller pedig elindította a Wrapped in Plastic című fanzine-t, amely tizenhárom éven át futott, a Twin Peaks-fanatikusok nagy örömére.
Az ABC azonban eltökéltnek látszott, hogy levágja az aranytojást tojó tyúkot.
A sorozatot előrehajtó kérdés kezdettől az volt: „Ki ölte meg Laura Palmert?” Ez a rejtély adta meg minden egyes epizód narratív feszültségét, de a csatorna már a második évad közepére ragaszkodott hozzá, hogy a gyilkos kilétére derüljön fény. Attól kezdve lejtőre került a dolog. „Küzdöttünk, hogy életben tarthassuk a rejtélyt, de sok szempontból a csatorna is hátráltatott bennünket” – idézte fel Frost. „Az ABC-t megvette a Capital Cities, amely nagyjából az ország legkonzervatívabb médiacége volt. Azt hiszem, kimondottan kényelmetlenül érintette őket ez a műsor, és részben ezért tették át szombat estére a második évadot. Borzalmas húzás volt, tekintetbe véve, hogyan teljesített a műsor az eredeti időpontban.”
Lynch visszatért, hogy megírja és megrendezze a második évad első és utolsó epizódját, továbbá rendezett még két epizódot, de addigra már lelohadt a lelkesedés. „Miután kiderült, ki a gyilkos, a levegő egy része kiment az abroncsokból” – mondta Frost. „Aztán a televíziót nagyjából túszul ejtette az öbölháború: a nyolcból hat héten át mindenki csak a háborúra figyelt. Amikor már csak szórványosan tudták nézni az epizódokat, a nézők már nem tudtak lépést tartani ezzel a fajta komplex történetmeséléssel.”
Az sem segített a dolgon, hogy a műsort rosszabb időpontban és rendszertelen időközönként sugározták, de más problémák is adódtak. „A második évad történetszövésébe becsúszott néhány gyenge mozzanat” – ismerte el Frost. „David nem volt ott, épp a Veszett a világot csinálta, én pedig leszerződtem a Storyville című film megrendezésére, szóval foghíjas volt a stáb, ráadásul bugyuta módon hallgattunk az ügynökeinkre, és eladtunk a Foxnak még egy műsort, az American Chronicles címűt. Nem volt elég idő rá, hogy az ember mindezt elég jól megcsinálja.”
A Twin Peaks szereplőgárdája a bőrén érezte, hogy a második évad folyamán a műsor kezd széthullani.
„Amikor David elment, úgy éreztem, magára hagyja a produkciót” – mondta Kimmy Robertson. „Nem azokon múlott, akik a második évadban dolgoztak – ők tették a dolgukat; őszintén nem tudom megmondani, kinek a hibája az egész. Csak azt tudom, hogy nem tetszett, hogy egyre csak újabb női szereplők bukkantak fel, és elejtették az eredeti cselekményszálakat. Volt, aki bejött, kaleidoszkópot rakott a kamera elé, és azt mondta: »Jaj, nézzétek, mennyire Lynch-szerű!« Senkinek nem tetszett, hogy milyen irányba tart a sorozat.
„Emlékszem, az öltözőben ültem, és arra vártam, hogy megcsináljunk egy jelenetet, ahol Lucy mérges Harryre – egyfolytában mérges volt rá” – folytatta Robertson. „Azért így írták meg, mert ezt a karaktert már nem tartották a műsor értékes részének. David és Mark értékelték Lucyt, és a műsor egyszerűen nem tudott működni anélkül, hogy ők ketten együtt ott legyenek.
„David kapcsolatban áll Istennel, az univerzummal, az alkotás országútjával, közben meg a feje tele van lehajtókkal meg felhajtókkal, amelyek iratokhoz, szobákhoz és könyvtárakhoz vezetnek, és ő egyszerre be tud lépni mindegyikbe” – tette hozzá Robertson. „Mark a könyvtáros. Ő kiadja és visszaveszi a dolgokat, és azt mondja: »Nem, nem vihetsz el annyi mindent egyszerre, de egy meghatározott sorrendet betartva meg tudjuk csinálni.« Mindkettejüknek ott kellett lenniük ahhoz, hogy a műsor működjön, a második évad során viszont nem voltak jelen csapatként.”
1991. június 10-én, egy héttel azután, hogy a második évad tizenötödik epizódja nyolcvankilenc műsor között a nyolcvanötödik helyen végzett a nézettségi rangsorban, az ABC bizonytalan ideig beszüntette a sugárzását. „A csatorna nagyon elbánt a sorozattal, a közönség pedig elmaradt, de David zseniálisan írta újra és fogalmazta át az utolsó epizódot, játékba hozva a Vörös Szobát” – mondta Frost. „Az utolsó epizódban valami kivételes teljesítményt nyújtott, ezért nem is azonnal hozták meg a döntést arról, hogy nem lesz harmadik évad – de végül így döntöttek. Addigra viszont már David is, én is úgy éreztük, hogy ez megvolt, megtettük, amit tudtunk, és már a következő feladaton járt az eszünk.”
David Lynch és Kristine McKenna: Aminek álmodom
Athenaeum Kiadó, 2018
[1] A lemuriaiak.
[2] Grace Metalious 1956-os, azonos című regényének 1957-ben készült amerikai filmváltozata. A film egy nyugodtnak tűnő kisváros képmutatásokkal, botrányokkal, gyilkosságokkal teli mindennapjait mutatja be a második világháború idején.
[3] Tony Krantz – az összes idézet a szerzővel folytatott beszélgetésből származik, amelyre Los Angelesben került sor, 2016. augusztus 2-án.
[4] Ray Wise – az összes idézet a szerzővel folytatott beszélgetésből származik, amelyre Los Angelesben került sor, 2016. október 20-án.
[5] Grace Zabriskie – az összes idézet a szerzővel folytatott telefonbeszélgetésből származik, amelyre 2018. január 4-én került sor.
[6] Sheryl Lee – az összes idézet a szerzővel folytatott telefonbeszélgetésből származik, amelyre 2016. augusztus 25-én került sor.
[7] Wendy Robie – az összes idézet a szerzővel folytatott telefonbeszélgetésből származik, amelyre 2016. augusztus 26-án került sor.
[8] Mädchen Amick – az összes idézet a szerzővel folytatott beszélgetésből származik, amelyre Los Angelesben került sor 2016. augusztus 24-én.
[9] Russ Tamblyn – az összes idézet a szerzővel folytatott beszélgetésből származik, amelyre a Kalifornia állambeli Venice-ben került sor 2016. szeptember 14-én.
[10] Richard Beymer – az összes idézet a szerzővel folytatott telefonbeszélgetésekből származik, amelyekre 2016. szeptember 2-án és 23-án került sor.
[11] Michael Ontkean – az összes idézet a szerzővel folytatott email-váltásból származik, amelyre 2016. október 26-án került sor.
[12] Kimmy Robertson – az összes idézet a szerzővel folytatott beszélgetésből származik, amelyre a Kalifornia állambeli Pasadenában került sor 2016. szeptember 23-án.
[13] Deepak Nayar – az összes idézet a szerzővel folytatott telefonbeszélgetésből származik, amelyre 2016. augusztus 24-én került sor.
[14] A bardo a tibeti buddhizmusban köztes tudati és létállapot a halál és az újjászületés között.