Fókuszban Papírfény

Olvass bele! – Delia Owens: Ahol a folyami rákok énekelnek

Egy rejtélyes gyilkosságot követően a helyi közösség felbolydul, és a gyanú hamarosan a mocsárban magányosan élő „Lápi Lányra” terelődik. Az Ahol a folyami rákok énekelnek egyszerre fordulatos krimi, érzékeny fejlődésregény, valamint a vadon és az emberi lélek lenyűgöző természetrajza. Olvassbele!

Delia Owens regénye Észak-Karolina ritkán lakott, mocsaras partvidékén játszódik az 1950-es és ’60-as években. A történet főhőse a lápvidéken sorsára hagyott kislány, Kya Clark, aki az évek során elszigeteltségében önellátásra rendezkedik be, s alig érintkezik a környékbeliekkel. Az első szerelem azonban Kya életét is felforgatja: a közeli kisvárosban élő Tate megtanítja olvasni, és ő az, akivel a lány osztozni tud a természet és a költészet szeretetében is. Ám nem Tate az egyetlen, aki érdeklődik a különleges, magának való lány iránt…

Delia Owens 1949-ben született az egyesült államokbeli Georgiában. Jelenleg Idahóban él. Eredeti foglalkozása zoológus. Férjével, Mark Owensszel közösen három dokumentumkönyvet jegyeznek, amelyek afrikai kutatásaikat örökítik meg naplószerűen. Természettudományos írásaiért megkapta a John Burroughs-díjat. Publikált többek között a Nature-ben és az African Journal of Ecologyban is. Az Ahol a folyami rákok énekelnek az első regénye. A kötetet harminckilenc nyelvre fordították le, s hosszú ideig vezette a New York Times, valamint az Amazon sikerlistáját is. Néhány hónap alatt több mint kétmillió példány kelt el belőle, Reese Witherspoon pedig beválogatta könyvklubjának ajánlott olvasmányai közé, sőt: a színésznő produkciós cége filmet készít a történetből.

Részlet a regényből

Mama

1952

A reggel igazi augusztusi forrósággal perzselt, a láp nedves lehelete ködbe vonta a tölgyfákat és a fenyőket. A fűrészpálmák csoportjai között szokatlan csend honolt, csak egy levegőbe emelkedő gém lassú szárnycsapásainak zaja hallatszott a lagúna felől. És Kya, aki akkor még csak hatéves volt, hirtelen meghallotta, ahogy becsapódik a szúnyoghálós ajtó. Épp a hokedlin állt, a kukoricamálét súrolta a lábosból, de visszaeresztette az edényt a zavaros mosogatólébe. Nem hallatszott hang, csak a saját lélegzése. Ki lépett ki a viskóból? A mama nem lehetett. Ő sose hagyja becsapódni az ajtót.

            De amikor Kya kiszaladt a tornácra, az anyját látta, hosszú barna szoknyát viselt, a pliszírozott anyag a bokáját verdeste, ahogy magassarkú cipőjében távolodott a homokos gyalogösvényen. A kerek orrú cipő krokodilbőr-utánzatból volt. A mama egyetlen rendes cipője. Kya legszívesebben utánakiabált volna, de tudta, nem szabad felébreszteni a papát, így kinyitotta az ajtót és kiállt a téglából és deszkából összetákolt lépcsőre. Onnét a kék kisbőröndöt is látta a mama kezében. Kya máskor egy kutyakölyök magabiztosságával tudta, hogy az anyja zsíros barna papírba csomagolt hússal, vagy egy lógó fejű csirkével tér majd haza. De ahhoz sose vette fel a krokodilos magassarkút, és sose vitt magával bőröndöt.

            A mama mindig visszanézett onnét,

ahol a gyalogösvény találkozott az úttal, ilyenkor a magasba emelte a karját, fehér tenyerével intett, amikor ráfordult az ingoványos erdőkön, gyékénnyel benőtt lagúnákon át kanyargó útra, ami, ha a vízszint engedte, a városba vezetett. De aznap csak gyalogolt tovább, bizonytalanul billegve a keréknyomokban. Magas alakja még itt-ott felbukkant a fák közötti résekben, azután már csak a fehér kendő villant elő néha a levelek közül. Kya odarohant, ahonnét látszott az út, a mama onnan biztosan visszainteget még, de amikor odaért, már csak a bőrönd erdőtől elütő, idegen színét látta egy pillanatra, azután az is eltűnt. Nehéz érzés telepedett Kya mellkasára, sűrű, akár a fekete gyapotsár, miközben visszafelé igyekezett a lépcsőhöz, hogy ott várakozzon.

Ő volt a legkisebb az öt gyerek közül, a többiek jóval idősebbek voltak nála, bár arra később már nem emlékezett, mennyivel.  Mint a nyulak az alomban, ott laktak együtt, egymás hegyén-hátán a mamával meg a papával az összetákolt viskóban, amelynek szúnyoghálós tornáca meredten bámult kifelé a tölgyek alól.

Jodie, Kya bátyja, aki életkorban a legközelebb állt hozzá, de így is hét évvel idősebb volt nála, kilépett a házból és megállt a kislány mögött. Épp olyan sötét szeme és sötét haja volt, mint neki; ő tanította meg Kyát a madarak hangjára, a csillagok nevére, a csónak kormányzására a télisással benőtt vízen.

– Visszajön a mama – szólalt meg Jodie.

– Nem tudom. A krokodilos cipőjét vette fel.

– Egy anya sose hagyja el a gyerekeit. Nem képes rá.

            – Te mesélted, hogy az a róka is otthagyta a kölykeit.

– Jó, de annak tiszta seb volt a lába. Éhen döglött volna, ha megpróbál élelmet szerezni magának meg a kölykeinek is. Jobban tette, hogy otthagyta őket, hogy fel bírjon gyógyulni, aztán újabb kölyköket szüljön, amikor már rendesen fel bírja nevelni őket. A mama nem éhezik, ő vissza fog jönni. – Jodie ebben egyáltalán nem volt olyan biztos, mint ahogy mutatta, inkább Kya megnyugtatására mondta ezt.

A kislány elszorult torokkal ezt suttogta:

– De a mama magával vitte azt a kék bőröndöt is, mintha valami nagy útra ment volna.

A viskó a fűrészpálmák mögött állt, amelyek benőtték a zöldellő lagúnák füzérét szegélyező homokos síkságot, a távolban pedig ott terpeszkedett a lápvidék. Hosszú mérföldeken át zsinegfű borította, ami olyan ellenálló, hogy a sós vízben is megél, és itt-ott fák törték meg, amiket a szél a maga képére formált és hajlított. A viskó körül tölgyfák álltak, ezek eltakarták a legközelebb eső lagúnát, ahol úgy nyüzsgött az élet, hogy a víz felszíne valósággal fortyogott. A tenger felől sós levegő és sirályok rikácsolása sodródott feléjük a fák között.

            A területfoglalás módszere nem sokat változott itt az 1500-as évek óta.

Az elszórt lápi birtokok hivatalosan nem voltak bejegyezve, a határokat természetes akadályokkal jelölték ki a törvényen kívüliek: itt egy patak, amott egy kiszáradt tölgyfa. Csak az épít kalyibát pálmafák mögé egy ingoványban, aki menekül valaki elől, vagy az útja végére ért.

Delia Owens

A lápot szaggatott partvonal őrizte, amit a korai felfedezők „az Atlanti-óceán temetője” névvel illettek, mert a veszélyes áramlatok, a dühöngő szelek és a sekély part menti vizek úgy gyűrték össze a hajókat a későbbi Észak-Karolina partvonala mentén, akár a papírcsákót. Az egyik tengerész naplójának tanúsága szerint „a part mentén hajóztunk… de bejárat nem mutatkozott… Vad vihar csapott le reánk… a nyílt tengerre kényszerültünk, hogy mentsük magunkat s a hajónkat, s egy erős, gyors áramlat sodort minket… Mivel a szárazföld itt… lápos és mocsaras vidék, visszatértünk hajónkra… Nem bátorítok senkit arra, hogy letelepedjen e vidéken.”

Azok, akik komoly földterületeket kerestek, továbbálltak, ez a hírhedt lápvidék pedig háló lett, ahol fennakadt a gyülevész népség: fellázadt matrózok, hajótöröttek, adósok és szökevények, akik a háborúk, a hitelezők vagy a nekik nem tetsző törvények elől menekültek. Akiket megkímélt a malária és nem nyelt el a mocsár, idővel egyfajta multikulturális erdei törzset alkottak, egytől egyig képesek voltak egy szál fejszével kivágni egy kisebb erdőt és mérföldeken át üldözni egy szarvast. A folyami patkányokhoz hasonlóan mindenkinek megvolt a saját territóriuma, mégis, muszáj volt beilleszkednie itt a peremvidéken, különben egyszer csak egyszerűen nyoma veszett a mocsárban. Kétszáz évvel később szökött rabszolgák is csatlakoztak hozzájuk, aki a lápvidékre menekültek és ittrekedteknek nevezték őket, valamint

nincstelen, szorult helyzetben levő felszabadított rabszolgák, akik jobb híján a vízi világban szóródtak szét.

Igaz, mostoha vidék volt, de nem szűkölködött semmiben. A nyüzsgő élet – izgága homoki rákok, iszapban botorkáló homárok, vízimadarak, halak, garnélák, osztrigák, hízott őzek és kövér vadludak – mindenütt jelen volt a szárazon és a vízen is. Az olyan ember, aki nem volt rest kutatni a vacsorája után, itt soha nem halt éhen.

Most, 1952-ben az elbirtokolt területek egy része már négy évszázada volt egymástól független, dokumentálatlan tulajdonosok kezében. A legtöbben a polgárháború előtt érkeztek. Mások később telepedtek le a környéken, főként a világháborúk után, ahonnan a férfiak nincstelenül és összetörten tértek vissza. A lápvidék nem korlátozta, hanem a maga képére formálta őket, és ahogy minden megszentelt föld, ez is mélyen magába temette a titkaikat. Senkit nem érdekelt, hogy ez a föld az övék, mert senki másnak nem kellett. Hiszen nem volt több puszta ingoványnál.

A lápvidék lakói a whiskyhez hasonlóan a saját törvényekeit is idecsempészték – mások voltak, mint a kőtáblára vésett vagy pergamenre felrótt rendszabályok, mélyebbek, a génjeikben hordozták őket. Ősi, természeti törvények, mint amiket a sólymoktól és a galamboktól lehet eltanulni. Amikor az embert sarokba szorítják, kétségbeesik vagy elszigetelődik, a közvetlen túlélést célzó ösztöneire támaszkodik. Gyors és igazságos. Mindörökre ezek maradnak az ütőkártyák, mivel ezek gyakrabban örökítődnek át egyik nemzedékről a másikra, mint a szelídebb gének. Ez nem erkölcsiség, hanem szimpla matematika. A galambok egymás közt épp annyit civakodnak, mint a sólymok.

 

Delia Owens: Ahol a folyami rákok énekelnek

Libri, 2019
Fordította: Csonka Ágnes

Filmtekercs.hu

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..