Papírfény

Olvass bele! – Donna Tartt: Az Aranypinty

Az Aranypinty veszteségről, megszállottságról, túlélésről és önmagunk megtalálásáról szóló monumentális mű. Donna Tartt bestselleréből a Brooklyn rendezője készít filmet – olvass bele a Pulitzer-díjas regénybe!

A történet főszereplője egy szerető anya és egy távol lévő apa fia, a tizenhárom éves Theo Decker. Csodálatos módon túlél egy katasztrófát, mely azonban szétrombolja az életét. Magára marad New Yorkban, irányvesztetten és teljesen egyedül, míg végül egy gazdag barát családja befogadja. Ám a Park Avenue jómódú és távolságtartó világában sehogy sem talál otthonra. Sóvárog az anyja után, és görcsösen ragaszkodik ahhoz a tárgyhoz, amely a leginkább rá emlékezteti: egy kis méretű, varázslatos festményhez, amely végül az alvilág felé sodorja.

Donna Tartt (1963) amerikai írónőt már első regénye, a több mint 5 millió példányban elkelt A titkos történet (1992) világhírűvé tette. Második regénye, A kis barát (2002) WH Smith Irodalmi Díjat kapott. A 2014-ben megjelent Az Aranypinty Pulitzer-díjas lett, és Az év könyvének választották. A megfilmesítés jogait a Warner Bros. filmstúdió vette meg: a rendező John Crowley lesz, aki a Brooklyn után újabb gyötrődő fiatal történetét viheti vászonra. A forgatókönyvet a Suszter, szabó, baka kém-ből ismert Peter Straughan írja.

Részlet a regényből

Az én hibámból halt meg. Mások mindig túlságosan sietnek kijelenteni, hogy ilyesmiről szó sincs; és persze, még csak gyerek, ki gondolhatta volna, szörnyű baleset, átkozott balszerencse, bárkivel megtörténhetett volna. Ez mind tökéletesen igaz, és én egy szót sem hiszek el belőle.

New Yorkban történt, tizennégy évvel ezelőtt, április 10-én. (Még a kezem is visszaretten ettől a dátumtól; alig tudtam leírni, megállt a tollam a papír fölött. Valamikor közönséges nap volt, de most úgy mered föl a naptárból, mint egy rozsdás szög.)

Ha az a nap a tervek szerint alakul, jeltelenül belemosódik az égbe, nyomtalanul eltűnik nyolcadik osztályos tanévem többi napjával együtt. Mire emlékeznék még belőle? Nem sokra vagy semmire. De így persze a jelennél is tisztábban rajzolódik ki előttem annak a délelőttnek a szövedéke, még az ázott, nyirkos levegőt is érzem. Éjszaka esett az eső, iszonyú vihar volt, sok boltot elöntött a víz, és pár metróállomást bezártak. Mi ketten a házunk előtt álltunk a tocsogó szőnyegen, amíg anyám kedvenc portása, Goldie, aki imádta őt, fölemelt karral lépkedett hátrafelé az 57. utcán, és fújta a sípját, hogy taxit szerezzen. A kocsik a felfröccsenő piszkos vízcseppek leple mögött száguldottak. Magasan a felhőkarcolók fölött esőtől dagadozó, gomolygó felhők sodródtak, és eltakarták a tiszta, kék ég foltjait, odalent az utcán, a kipufogógázok alatt pedig nedves és lágy volt a szél, mint a tavasz.

– Jaj, foglalt, asszonyom – kiabálta túl Goldie az utcazajt, ahogy félreugrott, amikor a sarkon a vizet magasra csapva bekanyarodott egy taxi, és eloltotta a szabadjelzőt.

Ő volt a legkisebb termetű portásunk: a sápadt, sovány, vidám, világos bőrű kis Puerto Ricó-i valamikor pehelysúlyú bokszoló volt. Bár arca felpuffadt az italtól (néha érezni lehetett rajta a whisky szagát, amikor éjszaka munkába állt), szívós, izmos és gyors volt. Folyton tréfálkozott, és folyton cigarettaszünetet tartott a sarkon, hidegben egyik lábáról a másikra állva és leheletével melengetve fehér kesztyűs kezét, közben vicceket mondott spanyolul és dicsérte a többi portást.

– Nagyon siet ma reggel? – kérdezte anyámat.

A névkitűzőjén az állt, hogy BURT D., de mindenki Goldie-nak hívta, mert volt egy aranyfoga, és mert családneve, a De Oro spanyolul azt jelenti, ’arany’.

– Nem, ráérünk, minden rendben.

De anyám kimerültnek látszott, és reszketett a keze, amikor szorosabbra kötötte a szélben csapkodó, lebegő sálját.

Ezt nyilván Goldie is észrevette, mert kissé szemrehányóan pillantott rám (én hátrahúzódtam az épület előtt álló beton virágtartóhoz, és mindenhová néztem, csak anyámra nem).

– Nem metróval mentek? – kérdezte tőlem.

– Ó, el kell intéznünk ezt-azt – tért ki a válasz elől anyám, amikor látta, hogy én nem tudom, mit mondjak.

Normális körülmények közt nem nagyon érdekelt, mi van rajta, de amit aznap viselt (fehér ballonkabát, könnyű, rózsaszín sál, fekete-fehér papucscipő), az úgy beleégett az emlékezetembe, hogy mindig ebben látom magam előtt.

Tizenhárom éves voltam.

Rossz rágondolni, milyen kimérten viselkedtünk egymással azon az utolsó reggelen, szótlanságunk még a portásnak is feltűnt. Minden más esetben kedvesen beszélgettünk volna, de aznap reggel nem sok mondanivalónk volt egymásnak, mert engem épp felfüggesztettek az iskolában. Előző nap felhívták őt a munkahelyén. Hallgatagon és dühösen jött haza, s az volt a legrosszabb, hogy nem is tudtam, miért függesztettek fel, bár hetvenöt százalékos biztonsággal sejtettem, hogy Mr. Beeman (irodájából a tanári szobába menet) a legrosszabbkor nézett ki az ablakon a második emeleti lépcsőfordulónál, és meglátta, hogy dohányzom az iskola területén. (Jobban mondva meglátta, hogy ott ácsorgok Tom Cable-lel, amíg ő dohányzik, ami az én iskolámban gyakorlatilag ugyanolyan vétségnek számított.) Anyám gyűlölte a dohányzást. Szülei, akikről imádtam hallani, és akik eléggé el nem ítélhető módon meghaltak, mielőtt alkalmam lett volna megismerni őket, kedélyes lótenyésztők voltak, akik bejárták a nyugati tájakat, és Morgan lovak tartásával keresték a kenyerüket: koktélozó, kanasztázó, vidám emberek, akik minden évben elmentek a Kentucky Derbire, és a házuk tele volt ezüst cigarettakínáló dobozokkal. Aztán a nagyanyám egy nap kétrét görnyedve jött be az istállóból, és vért köhögött fel, s attól kezdve anyám kamaszéveinek végéig oxigéntartályok álltak a tornácon, és a hálószoba ablakán soha fel nem húzták fel a redőnyt.

Wesley Merritt illusztrációja

De attól féltem, és nem ok nélkül, hogy Tom cigarettája csak a jéghegy csúcsa volt. Már egy ideje nem mentek jól a dolgaim az iskolában. Az egész akkor kezdődött, vagy inkább azóta lett egyre rosszabb, hogy apám néhány hónappal korábban lelépett, és mi magunkra maradtunk anyámmal. Sose rajongtunk érte, és általában remekül megvoltunk nélküle, de mások láthatóan megdöbbentőnek és aggasztónak találták, hogy így, egyik pillanatról a másikra otthagyott bennünket (pénz nélkül, gyerektartás nélkül, új címét sem hagyva meg), és az Upper West Side-i iskolában a tanáraim annyira sajnáltak, annyira igyekeztek bizonyítani együttérzésüket és támogatásukat, hogy nekem, az ösztöndíjasnak különféle engedményeket és határidő-halasztásokat meg második és harmadik lehetőségeket adtak, s annyi mindent rám hagytak hónapokon át, hogy végül sikerült egy igen mély gödör aljára jutnom.

Így most anyámmal együtt behívtak egy értekezletre.

Csak fél tizenkettőre vártak bennünket, de mivel neki úgyis ki kellett vennie fél nap szabadságot, korán elindultunk a West Side-ra reggelizni (meg, úgy véltem, egy komoly beszélgetésre), és születésnapi ajándékot venni az egyik munkatársának. Előző éjjel fél háromig fent volt, feszült arccal ült a derengő monitor előtt, e-maileket írt, és igyekezett elvégezni minden másnap délelőtti tennivalóját.

– Nem tudom, ön hogy van vele – mondta Goldie ádázul anyámnak –, de nekem már nagyon elegem van ebből a tavaszból meg a nyirkosságból. Folyton csak esik… – borzongott meg, látványosan összehúzta a gallérját, és fölpillantott az égre.

– Mintha azt mondták volna, hogy délutánra kitisztul.

– Igen, tudom, de én már a nyarat várom – dörzsölte a kezét a férfi. – Olyankor mindenki menekül a városból, gyűlölik, panaszkodnak a hőségre, de ami engem illet… én trópusi madár vagyok. Minél nagyobb a hőség, annál jobb. Jöhet! – tapsolt, és a sarkára lépve hátrált. – És… megmondjam, mit szeretek a legjobban? Azt, ahogy júniusban minden elcsendesedik errefelé. Az egész ház üres és álmos, mert mindenki elmegy, tudja? – pattintott ujjaival, a taxi meg elszáguldott mellette. – Ez az én vakációm.

– De nem sül meg itt? – Zárkózott apám gyűlölte ezt, hogy anyám olyan szívesen elbeszélget a pincérnőkkel, portásokkal, a ziháló öregemberekkel a tisztítóban. – Télen legalább fölvehet még egy kabátot…

– Tudja, milyen egész nap a kapuban állni télen? Én mondom, nagyon hideg van. Mindegy, hány kabátot meg sapkát húz magára az ember. Itt ácsorog januárban is, februárban is, a szél meg csak fúj a folyó felől. Brrr.

Idegesen, hüvelykujjamat harapdálva bámultam a Goldie fölemelt karja mellett elsuhanó taxikat.

Tudtam, milyen gyötrelmes lesz a várakozás a fél tizenkettes megbeszélésig, én meg nem tehettem mást, mint hogy nyugodtan állok, és nem kérdezek semmit, amivel gyanúba keverem magam. Fogalmam sem volt, milyen meglepetés vár ránk, ha már ott vagyunk az irodában. Már maga az „értekezlet” szó is hatósági testületet sejtetett, vádakat és megfélemlítést, esetleg kicsapást. Ha elveszíteném az ösztöndíjamat, az katasztrófa lenne. Amikor apám elment, ott maradtunk egy fillér nélkül, a lakbért sem tudtuk kifizetni. És legfőképpen az rémített halálra, hátha valamiképp Mr. Beeman tudomására jutott, hogy amikor meglátogattam Tom Cable-t a Hamptonsban, betörtünk az üresen álló nyaralókba. Azt mondom, „betörtünk”, bár egyetlen zárat sem törtünk fel, és nem okoztunk semmi kárt (Tom anyja ingatlanügynök volt, és az irodájából elemelt tartalék kulcsokkal mentünk be). Főleg a szekrényeket néztünk át, meg a fiókokban kotorásztunk, de el is vettünk ezt-azt: sört a hűtőből, néhány Xbox-játékot meg egy DVD-t (Jet Li: A nyakörv) és némi pénzt, összesen vagy kilencvenkét dollárt, összegyűrt öt- meg tízdollárosokat egy lekvárosüvegből valamelyik konyhában meg aprópénzt a mosókonyhákból.

Donna Tartt. Fotó: Beowulf Sheehan

Ahányszor ez eszembe jutott, mindig hányingerem támadt. Már hónapok teltek el, mióta Tomnál jártam, de hiába mondogattam magamban, Mr. Beeman semmiképp sem tudhat arról, hogy mi bementünk ezekbe a házakba (honnan is tudhatna?), képzeletem rémült cikcakkokban röpködött és verdesett. Szentül elhatároztam: nem árulom be Tomot (bár abban nem voltam olyan biztos, hogy ő nem árult be engem), de így kutyaszorítóba jutottam. Hogy is lehettem ilyen ostoba? A betörés meg a behatolás bűncselekmény, börtönbüntetés jár érte. Éjjel hosszú órákig gyötrődtem álmatlanul, csak hánykolódtam az ágyban, bámultam az ablakomnak vágódó eső tépett vízfoltjait, és azon törtem a fejem, mint mondjak, ha felelősségre vonnak. De hogyan védekezhetnék, ha fogalmam sincs, mit tudnak?

Goldie nagyot sóhajtott, leejtette a kezét, és visszahátrált a sarkán odáig, ahol anyám állt.

– Ez hihetetlen – mondta neki, és fél szemmel csüggedten az utcára sandított. – Odalent, a SoHóban mindent elöntött a víz, hallotta, ugye, és Carlos azt mondja, az ENSZ-nél lezártak néhány utcát.

Komoran bámultam a városi buszokról özönlő munkások tömegét, örömtelenek voltak, akár egy darázsraj. Innen egy-két háztömbnyire nyugatra talán több szerencsénk lehetne, csakhogy mi anyámmal már ismertük Goldie-t, és tudtuk, rosszul esne neki, ha magunk próbálkoznánk. De ekkor olyan hirtelen, hogy mindannyian összerezzentünk, egy szabad jelzésű taxi kanyarodott elénk a túlsó sávból, magasan felcsapva a csatornabűzös vizet.

– Vigyázat! – ugrott félre Goldie, amint a taxi a vizet szántva megállt. – Várjon! – mondta, amikor észrevette, hogy anyámnál nincs esernyő, és az előcsarnokba indult, ahol a kandalló mellett egy réztartóban egész gyűjteménye volt elveszett vagy ottfelejtett esernyőkből, melyeket aztán esős napokon szétosztogatott.

– Ne! – tiltakozott anyám, és előkotorta táskájából apró, rózsaszín csíkos, összecsukható ernyőjét. – Ne fáradjon, nem kell…

Goldie visszapattant a járda szélére, és becsukta mögötte a kocsi ajtaját. Aztán lehajolt, és bekopogott az ablakon.

– Szerencsés napja van – mondta.

 

Donna Tartt: Az Aranypinty

Park Kiadó, 2016
Fordította: Kada Júlia

Filmtekercs.hu

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..