Papírfény

Olvass bele! – Elena Ferrante: Briliáns barátnőm

Lila Cerullo és Elena Greco tűz és víz. Lila fiús, robbanékony, erőszakos, parancsolásra született, Elena lágy, odaadó, szorgalmas, figyelmes és önfeláldozó. Jobban nem is különbözhetnének, sorsuk mégis egy életre összefonódik az 1950-es évek poros nápolyi udvarain. Róluk szól Elena Ferrante sikerregénye, a Briliáns barátnőm

Lila és Elena hol elválaszthatatlan barátnők, hol fékezhetetlen szellemi riválisok. Nem tudnak se egymással, se egymás nélkül élni, kiegészítik, inspirálják egymást; egyikük sem lenne a másik nélkül az, aki. Mindketten egy szegénységgel küszködő, büszke, erőszakos férfitársadalomban próbálnak a maguk módján boldogulni, előrébb jutni, a lehető legnagyobb függetlenséget kivívni. A Briliáns barátnőm, melyben Lila és Elena gyermek- és kamaszkorát ismerjük meg, egy négykötetes regényfolyam, a Nápolyi regények első része. Elena Ferrante gazdag érzelmekkel és lenyűgöző intelligenciával ábrázolja két főszereplője személyiségfejlődését, és a mindent felülíró szeretetet és csodálatot, mely évtizedeken át táplálta és mélyítette barátságukat. A kötetből az HBO készített adaptációt, a sorozat első részéről írt kritikánk itt olvasható.

Részlet a könyvből

5.

Nem érzek nosztalgiát a gyerekkorunk iránt, teli volt erőszakkal. Cifra dolgok történtek, otthon és másutt, nap mint nap, de emlékeim szerint sosem gondoltam különösen rossznak a sorsot, amely nekünk jutott. Ez volt az élet, és kész, úgy nőttünk fel, hogy tudtuk, muszáj megnehezítenünk mások életét, még mielőtt ők nehezítenék meg a miénket. Nekem ugyan nem lett volna ellenemre az udvarias előzékenység, amiről a plébános meg a tanárnő prédikált, de éreztem, hogy mifelénk ezt a lányoktól is furcsán fogadnák. Sőt, a nők többet civakodtak, mint a férfiak, megcibálták a másik haját, bántották egymást. Olyan volt ez a piszkálódás, mint valami kórság. Kislányként úgy képzeltem, parányi, szinte láthatatlan állatkák kelnek útra éjszakánként a telep felé a mocsarakból, a töltésen túl kiselejtezett vasúti vagonokból, a bűzös gyomokból, a békákból, a gyíkokból, a legyekből, a kövekből, a porból; belekerülnek a vízbe, az ételbe meg a levegőbe, s miattuk acsarkodnak egymásra anyáink és nagyanyáink, akár az éhes kutyák. Rosszabbak voltak, mint a férfiak, mert a férfiak hamar felkapták a vizet, de aztán lecsillapodtak, míg a nőket, még ha csendesnek és békülékenynek is látszottak, semmi sem állíthatta meg, ha begurultak.

Lilában mély nyomot hagyott, ami az anyja egyik rokonával, Melina Cappuccióval történt. És bennem is. Melina a mi házunkban lakott, mi a másodikon, ő a harmadikon. Hat gyereke volt, és habár alig múlt harminc, nagyon öregnek tűnt. A férje egyidős volt vele, ládákat pakolt a nagybani piacon. Alacsony, testes ember volt, de szép, az arca csupa büszkeség. Egy este elment dolgozni, ahogy szokott, és meghalt, talán megölték, talán a fáradtság végzett vele. A temetésén sírt-rítt az egész telep, ott volt mindenki, az én szüleim is, Lila szülei is. Aztán eltelt egy kis idő, és valami történt Melinával. Kívülről ugyanaz a vékony asszony maradt, nagy orral, már ősz hajjal és éles hanggal, amit esténként jól kieresztett az ablakban, amikor a szótagokat elnyújtva, dühödt elkeseredettséggel szólongatta egyesével a gyerekeit: Aaa-daaa, Miii-chè. Kezdetben rengeteget segített neki Donato Sarratore, aki éppen fölötte lakott a negyediken, a legfelső szinten. Donato jó keresztényként – eltántoríthatatlan látogatója volt a Szent Család-templomnak – minden követ megmozgatott, pénzt, használt ruhát meg cipőt gyűjtött az özvegynek, és a legnagyobb fiút, Antoniót elhelyezte az egyik ismerőse, egy bizonyos Gorresio irodájában. Melina nagyon hálás volt neki, és ez a hála vigasztalan keblében lassanként átalakult szerelemmé, szenvedéllyé.

Ki tudja, Sarratore észrevette-e.

Roppant szívélyes ember volt, de ugyanannyira komoly is: otthon, templom, munka. A vasútnál dolgozott kalauzként, tisztességes fizetésért, melyből eltartotta Lidiát, a feleségét és öt gyerekét, akik közül a legnagyobbat Ninónak hívták. Amikor nem a Nápoly‒Paola vonalon vonatozott föl-alá, otthon tett-vett, megjavította, ami elromlott, elment bevásárolni, sétálni vitte babakocsival a legkisebb fiát. Mindez mifelénk teljesen szokatlannak számított. Senkiben fel sem merült, hogy Donato a felesége terheit akarná enyhíteni a buzgólkodásával. Nem, az összes férfi a telepen, apámmal az élükön, elkönyvelte, hogy Donato a nőies dolgokat szereti, főleg hogy verseket is írt, és bárkinek szívesen felolvasta őket. Melina sem vélekedett másképp, és csakis Donato áldott jó lelkének tulajdonította, hogy a felesége a fejére nőhetett, ezért elhatározta, hogy ádáz küzdelembe kezd Lidia Sarratore ellen, megmenti Donatót, összeáll vele, és a gondját viseli.

Elkezdődött a két asszony háborúja.

Kezdetben szórakoztatónak tűnt, gyakran beszéltünk róluk, otthon és máshol, nevettünk rajtuk. Lidia kiteregette a frissen mosott ágyneműt, Melina meg felállt az ablakpárkányra, és bekoszolta egy nádszállal, melynek a végét megpörkölte a tűzhelyen; amikor Lidia az ablaka alá ért, Melina leköpte vagy felmosóvizet zúdított a nyakába; napközben Lidia és a gyerekek trappoltak Melina feje fölött, dübörögtek, mint a bolondok, Melina meg egész éjszaka verte a plafont a partvisnyéllel. Sarratore próbálta kibékíteni őket, de amilyen galamblelkű volt, nem járhatott sikerrel. Lépten-nyomon bosszantották, válogatott ocsmányságokkal sértegették és fenyegették egymást, ha összetalálkoztak az utcán vagy a lépcsőházban. Kezdtem félni tőlük. Gyermekkorom egyik szörnyű emléke, egyik a sok közül, Melina és Lidia üvöltözésével kezdődik: előbb az ablakban acsarkodtak, aztán a lépcsőházban; azzal folytatódik, hogy anyám velünk, gyerekekkel a sarkában odarohan az ajtóhoz, kinyitja, és kihajol a lépcsőfordulóba; és egy még ma is elviselhetetlen képpel végződik: a két szomszédasszony összegabalyodva gurul lefelé a lépcsőn,

és Melina feje a cipőmtől néhány centire csapódik a padló kövéhez, mint egy elejtett sárgadinnye.

Mi, lányok Lidia Sarratore pártján álltunk, nehéz megmondani, miért. Talán mert kedves arca volt és szőke haja. Vagy mert Donato az övé volt, és rájöttünk, hogy Melina el akarja venni tőle. Vagy mert Melina kölykei koszosak voltak és rongyosak, míg Lidia gyerekei tiszták, jól fésültek, és Nino, a nálunk néhány évvel idősebb nagyfia jóképű volt, tetszett nekünk. Csak Lila húzott Melinához, de sosem árulta el, miért. Mindössze annyit mondott egyszer, hogy Lidia Sarratore megérdemelné, hogy kinyuvasszák, és én azt gondoltam, azért vélekedik így, mert gonosz a lelke, meg egy kicsit azért is, mert távoli rokona Melinának.

Egyik nap együtt mentünk haza az iskolából, négyen-öten lányok. Marisa Sarratore is velünk volt, gyakran hozzánk csapódott: nem mintha túlságosan kedveltük volna, de abban reménykedtünk, hogy rajta keresztül közelebb kerülhetünk a bátyjához, Ninóhoz. Marisa vette észre Melinát. Az út túloldalán ment, lassú léptekkel, az egyik kezében egy papírzacskót tartott, a másikkal időnként kivett belőle valamit, és megette. Marisa rámutatott, ott a ribanc, mondta, de megvetés nélkül, csak elismételte, amit otthon az anyjától hallott. Lila, bár sokkal kisebb és véznább volt nála, se szó, se beszéd lekevert neki egy akkorát, hogy Marisa elterült a földön. Így szokta, sosem kiabált, mielőtt odacsapott volna, és utána sem, nem meresztgette a szemét, nem szólt egy szót sem,

jéghideg volt és eltökélt.

Marisa sírva fakadt, felsegítettem, aztán megfordultam, hogy megnézzem, mit csinál Lila. Lelépett a járdáról, és elindult át az úton, a teherautók között Melina felé. Volt valami felkavaró a jelenetben, nem is annyira Lila arckifejezésében, mint inkább a viselkedésében, még most sem tudnám pontosan meghatározni, micsoda, így hát megelégszem azzal, hogy leírom, amit éreztem: habár Lila mozgott, ment át az országúton, aprón, feketén, sebesen, a szokásos elszántságával, mégis mozdulatlan volt. Mozdulatlan sóbálvány az anyja rokona iránti szánalmában. Összeforrt, eggyé vált Melinával, aki a tenyerén tartotta a puha, sötét szappant, melyet az imént vásárolt don Carlo pinceboltjában, a másik kezével le-letört belőle egy darabot, és befalta.

 

Elena Ferrante: Briliáns barátnőm – Nápolyi regények 1.

Park Könyvkiadó, 2018
Fordította: Matolcsi Balázs

 

Aki kíváncsi a folytatásra, Az új név története (Nápolyi regények 2. ) és az Aki megszökik és aki marad (Nápolyi regények 3.) már megjelent. A negyedik kötet, Az elveszett gyermek 2019 őszére várható.

Filmtekercs.hu

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..