Papírfény

Olvass bele! – Hunter S. Thompson: Félelem és reszketés Las Vegasban

felelem-es-reszketes-las-vegasban

Drogos ámokfutás az önpusztító Hunter S. Thompsontól: új kiadást kapott a méltán kultikus Félelem és reszketés Las Vegasban. Olvass bele a könyvbe!

Hunter S. Thompson és ügyvéd barátja elindul Los Angelesből Las Vegasba, hogy az író/újságíró beszámolót készítsen a híres Mint 400-as sivatagi autóversenyről, valamint hogy megtalálják „az Amerikai Álmot”. Útjuk viszont maga lesz az amerikai rémálom: a sivatagi városban – súlyos alkohol- és drogpszichózisban – eltöltött (nagyon) hosszú hétvégéről készült beszámoló annyira szórakoztató, hogy az már rémes, és annyira rémes, hogy az már szórakoztató.

A horrorfilmmel felérő Félelem és reszketés Las Vegasban több szempontból is csúcsteljesítmény: ha igaz, hogy ez a két vadember végigcsinálta (és túlélte) ezt a narkós ámokfutást, akkor azért, ha nem, akkor meg azért, mert ilyen kifejezően, érzékletesen, intenzíven és elborzasztóan jól visszaadni azt, hogy mi történhet az emberrel, ha indokolatlan mennyiségben vesz magához kábítószert, mindenképpen zseniális teljesítmény. A két delikvens drogos szétcsúszásának krónikáján túl a könyv persze egyben elnagyolt kordokumentum, zsigerből jövő társadalomkritika, valamint verbál-zsonglőr szatíra is, és pontosan annyira „látványos” és képszerű ez az óriásira nőtt újságcikk, mint amennyire látványos filmet csinált belőle Terry Gilliam.

Részlet a könyvből

 

– Mennyi időnk van még? – kérdeztem.

– Úgy harminc percünk – válaszolta. – Mint ügyvéded azt tanácsolom, hogy teljes gázzal hajts.

Las Vegas már előttünk volt. A sivatagi útról felszálló kék derengésen át láttam a hotelek ég alatt kirajzolódó sziluettjét, a kaktuszok mögül kiemelkedő és egybemosódó szürke kockahalmot a távolban: a Saharát, a Landmarkot, az Americanát és a mindig rosszat sejtető Thunderbirdöt.

Harminc perc. Talán elég lesz. A célpont a Mint Hotel nagy toronyépülete volt a belvárosban, és ha nem érünk oda, mielőtt teljesen elveszítjük az eszünket, további lehetőségként ott volt a nevadai állami börtön Carson Cityben. Egyszer már jártam ott, de csak hogy elbeszélgessek a rabokkal, és semmilyen körülmények között sem szerettem volna visszamenni oda. Szóval nem volt választásunk: meg kellett nyernünk a vesszőfutást, LSD ide vagy oda. Át kell esnünk a hivatalos baromságokon, a kocsit le kell vinni a hotel parkolójába, szót kell érteni a recepcióssal, meg kell egyezni a londinerrel, át kell venni a sajtópasszokat – közben az egész tök kamu, teljesen illegális, pofátlan csalás, de hát meg kell csinálni.

 

ÖLD MEG A TESTET ÉS MEGHAL A FEJ

 

Ez a sor valamiért szerepel a noteszomban. Lehet, hogy van valami köze Joe Frazierhez. Ő még él? És beszélni tud még? Láttam a nagy meccsét Seattle-ben – borzalmasan szét voltam csavarva, és négy széknyire ültem a kormányzótól. Minden szempontból fájdalmas élmény volt, és a hatvanas évek stílszerű befejezése: Tim Leary Eldridge Cleaver foglya volt Algériában, Bob Dylan kuponokat vagdosott Greenwich Village-ben, mutánsok megölték mind a két Kennedyt, Owsley szalvétákat hajtogatott Terminal Islanden[1], Cassiust/Alit pedig elképesztő módon verte le trónjáról egy, a halál torkából visszatérő, két lábon járó hamburger. Joe Frazier, csakúgy, mint Nixon, végül győzedelmeskedett, de hogy miért, azt az olyanok, mint én, nem voltak hajlandók megérteni – vagy legalábbis a megértésüknek hangot adni.

…De az egy másik korszak volt, messze az Úr 1971-es, igen hitvány évének brutális valóságától. Sok minden megváltozott azokban az években. Most meg itt voltam Las Vegasban egy menő sportmagazin szerkesztőjeként; ide küldtek a Nagy Vörös Cápában, valami olyan oknál fogva, amit senki sem értett. – Csak menj el, nézd meg – mondták –, és majd onnan folytatjuk…

Hát jó. Megnézem. De mikor végre odaértünk a Mint Hotelbe, a regisztrációs procedúra során az ügyvédem képtelennek bizonyult a szükséges körültekintéssel eljárni. A többiekkel együtt kellett sorba állnunk, ami, figyelembe véve a körülményeket, rendkívül nehéz volt. Azt hajtogattam magamban: – Maradj csöndben, légy nyugodt, ne szólj egy szót se… csak akkor beszélj, ha szólnak hozzád: név, beosztás, a sajtótermék neve, és semmi más; tudomást se vegyél erről a borzalmas drogról, tégy úgy, mintha mindez most nem történne a fejedben.

Lehetetlenség elmagyarázni, milyen pánik fogott el, amikor végre odaértem a recepcióshoz, és gagyogni kezdtem. Annak a nőnek a megkövült tekintetétől az összes jól begyakorolt mondatom darabjaira hullott. – Helló – mondtam. – A nevem… ööö… ja, Raoul Duke… igen, ott van a listán, ott van, biztos. Ingyenebéd, végső bölcsesség, részletes, teljes beszámoló… miért is ne? Itt van velem az ügyvédem is, és most látom, ugye, hogy természetesen az ő neve nincs a listán, de muszáj megkapnunk azt a lakosztályt, igen, igazából ez az ember a sofőröm. A Sunset Striptől egészen idáig jöttünk a Vörös Cápával, most pedig itt az ideje bevetni magunkat a sivatagba, nem? Igen. Csak nézze meg a listát, ott lesz az. Ne aggódjon. Szóval, mi a helyzet itt? És most mi jön?

A nő egyetlenegyet sem pislogott. – Még nincs kész a szobájuk – mondta. – De valaki keresi magukat.

– Ne! – kiáltottam. – Még nem is csináltunk semmit!

Hirtelen úgy éreztem, mintha gumiból lett volna a lábam. Elkaptam a pultot, és folytam felé, ahogy nyújtotta nekem a borítékot, de nem vettem el tőle. A nő arca egyfolytában változott: megnagyobbodott, pulzált… borzasztó zöld tokája nőtt meg agyarai; úgy nézett ki, mint egy angolna. Halálos mérgű! Hátrahőköltem és nekiütköztem az ügyvédemnek, aki elkapta a karomat, miközben nyúlt a borítékért. – Majd én ezt intézem – mondta az angolnanőnek. – Ennek az embernek rossz a szíve, de rengeteg gyógyszer van nálam. Doctor Gonzo vagyok. Azonnal hozzák rendbe a lakosztályt. Addig a bárban leszünk.

A nő megvonta a vállát, az ügyvédem meg elvezetett onnan. Egy olyan városban, ahol mindenki alapból elmeháborodott, senkinek nem tűnik fel egy bebélyegezett őrült.

Átverekedtük magunkat a tömegen a hallban, és találtunk két széket a bárpultnál. Az ügyvédem rendelt két Cuba Librét, sört és meszkált, aztán kibontotta a borítékot. – Ki az a Lacerda? – kérdezte. – A tizenkettediken vár minket az egyik szobában.

Nem emlékeztem rá. Lacerda? Valahonnan ismerős volt a név, de nem tudtam összeszedni a gondolataimat. Szörnyű dolgok zajlottak körülöttünk. Közvetlenül mellettem egy óriási hüllő rágta egy nő nyakát, a szőnyeg úszott a vértől, és olyan volt, mint egy nagy szivacs. Képtelenség lett volna járni vagy megállni rajta. – Rendelj egy pár golfcipőt – suttogtam. – Különben nem jutunk ki innen élve. Észrevetted, hogy ezek a gyíkok minden gond nélkül közlekednek ebben a trutyiban? Ez azért van, mert nekik karomban végződik a lábuk.

– Gyíkok? – kérdezte. – Ha szerinted már most bajban vagyunk, várj csak, amíg meglátod, mi zajlik a liftben.

Levette a brazil napszemüvegét, és látszott, hogy sírt. – Felmentem ehhez a Lacerdához – folytatta – és mondtam neki, hogy tudjuk, miben sántikál. Azt állítja, hogy fotós, de mikor megemlítettem neki Barbár Henry nevét… hát, az betett neki; egyből beszart. Láttam a szemén. Tudja, hogy el akarjuk kapni.

– Tudatában van annak, hogy magnum van nálunk? – kérdeztem.

– Nem. De mondtam neki, hogy van egy Vincent Black Shadow-nk, és attól majdnem maga alá csinált.

– Akkor jó – mondtam. – De mi van a szobánkkal? És a golfcipővel? Egy kibaszott terrárium kellős közepén ülünk! És valaki még itatja is ezeket a rohadt állatokat! Perceken belül darabokra tépnek minket. Jézusom! Nézd a padlót! Láttál már valaha ennyi vért? Hány embert öltek már meg ezek? – Rámutattam egy csoportra a bár túloldalán, akik mintha minket bámultak volna. – A kurva életbe! Nézd azokat ott! Kiszúrtak minket!

– Az a sajtóasztal – mondta. – Ott kell átvenni a sajtóigazolványainkat. Na, essünk is túl rajta. Te intézd azt, én meg elmegyek a szobakulcsért.

 

[1]  Owsley Stanley volt az első ember, aki (nagyon) nagy tételben állított elő LSD-t, 1965–67 között 1,25 millió dózist, amivel gyakorlatilag „beindította” a hippimozgalmat és a ’67-es Summer of Love-ot. A Terminal Island börtön Kaliforniában.

 

 

Hunter S. Thompson: Félelem és reszketés Las Vegasban

Helikon kiadó – Trubadúr Könyvek, 2017
Fordította: Pritz Péter

Filmtekercs.hu

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés