Papírfény

Olvass bele! – James Baldwin: Ha a Beale utca mesélni tudna

Sikerül-e bebizonyítani, hogy ártatlan a nemi erőszakkal vádolt Fonny? James Baldwin kultikus kisregényéből Barry Jenkins készített filmet, a Ha a Beale utca mesélni tudna így újra meghódíthatja a közönséget. 

Fonny, a szobrászfiú, és szerelme, a tizenkilenc éves Tish Harlem egyik feketék lakta utcájában tervezi a közös jövőt. Amikor a fiút egy Puerto Ricó-i asszony megerőszakolásának vádjával börtönbe zárják, a lány és családja mindent megtesz, hogy összegyűjtsék az óvadékra és az ügyvédre valót. James Baldwin kultikus kisregényében az első gyermekét váró Tish szenvedélyes monológjából ismerjük meg az igazságért folytatott küzdelmet. Ám bármilyen kilátástalannak tűnjön is a helyzet, a lány sosem felejti el, hogy van, amit még egy végletekig igazságtalan társadalom sem képes elvenni az embertől: a remény és a szerelem.

Tish harcából az Oscar-díjas Holdfény rendezője, Barry Jenkins készített filmet, amit szintén Oscar-esélyesként emlegetnek.

Részlet a könyvből

Hétfőn Mr. Hayward az irodájában volt, ahogy előre mondta. Körülbelül negyed nyolcra értem oda, a mama is velem volt.

Mr. Hayward olyan harminchét lehet, gondolom, és szelíd barna szeme van, meg gyérülő, barna haja. Nagyon-nagyon magas, és nagydarab; elég barátságos, legalábbis elég barátságosnak látszik, de nem érzem vele kényelmesen magam. Nem tudom, szép dolog-e őt hibáztatni ezért. Senkivel nem érzem magam mostanában túl kényelmesen, és gondolom, határozottan nem érezném magam kényelmesen egy ügyvéddel.

Mikor bejöttünk, fölállt, a mamát a nagy székbe ültette, engem a kisebbre, aztán visszaült az asztala mögé.

– Hogy vannak ma a hölgyek? Mrs. Rivers? És maga, Tish? Volt Fonnynál?

– Igen. Hat órakor.

– És hogy van?

Ezt mindig hülye kérdésnek éreztem. Hogy lehet valaki, ha azért küzd, hogy kijusson a börtönből? De aztán rá kellett kényszerítenem magamat, hogy belássam, más szempontból ez fontos kérdés. Először is, én is ezzel a kérdéssel élek; másodszor, ha tudja, „hogy van” Fonny, az talán tényleg számít valamit Mr. Haywardnak, és segítheti az ügyét. De rosszulesett bármit mondanom neki Fonnyról. Annyi mindenről éreztem, hogy már tudnia kéne. De talán ez sem szép tőlem.

– Hát, mondjuk úgy, Mr. Hayward. Gyűlöl bent lenni, és próbálja nem hagyni, hogy ez megtörje.

– Mikor hozzuk ki onnan? – kérdezte a mama.

Mr. Hayward a mamáról rám nézett, és mosolygott: fájdalmas mosoly volt, mintha valaki épp tökön rúgta volna. Azt mondta: – Hát, ahogy a hölgyek is tudják, az ügy nagyon bonyolult.

– Ezért bízta meg magát a nővérem – mondtam.

– És kezdi úgy érezni, hogy a bizalmát rossz kézbe helyezte? – Most is mosolygott. Rágyújtott egy szivarra.

– Nem – mondtam –, azt nem mondanám.

Nem mertem volna azt mondani, egyelőre legalábbis, mert féltem, hogy új ügyvédet kell keresni, aki simán lehet rosszabb.

– Szerettük, hogy velünk van Fonny – mondta a mama –, és most eléggé hiányzik.

– Ezt határozottan megértem – mondta Mr. Hayward –, és mindent megteszek, ami tőlem telik, hogy amilyen gyorsan tudom, visszahozzam önöknek. De ahogy a hölgyek is tudják, a legnagyobb nehézséget az okozza, hogy Mrs. Rogers nem volt hajlandó újragondolni a tanúvallomását. És most el is tűnt.

– Eltűnt? – kiáltottam. – Hogy tűnhet el csak úgy?

– Tish – felelte –, ez egy nagyon nagy város, nagyon nagy ország, és ha már itt tartunk, nagyon nagy világ. Az emberek el szoktak tűnni. De nem hiszem, hogy túl messzire ment: nagyon hosszú utat biztosan nem engedhetnek meg maguknak. A családja talán visszavitte Puerto Ricóba. Mindenesetre, ha meg akarjuk találni, különleges nyomozókra van szükségem, és…

– Ez pénzt jelent – mondta a mama.

– Fájdalom – mondta Mr. Hayward. A szivarja fölül rám bámult fura, várakozó, meglepően szomorú pillantással.

Föl kellett állnom; most visszaültem. – A mocskos kurva – mondtam –, az a mocskos kurva.

Mennyi pénzt? – kérdezte a mama.

– Próbálom olyan alacsonyra szabni, amennyire lehet – mondta Mr. Hayward félszeg, fiús mosollyal –, de a különleges nyomozók különlegesek, attól tartok, és ezt tudják is magukról. Ha szerencsénk van, pár nap vagy pár hét alatt azonosítjuk Mrs. Rogers tartózkodási helyét. Ha nem – megvonta a vállát –, hát, egyelőre tételezzük föl, hogy szerencsénk lesz. – És újra elmosolyodott.

– Puerto Rico – mondta a mama súlyosan.

– Nem tudjuk, hogy visszatért – mondta Mr. Hayward –, de ez nagyon valós lehetőség. Mindenesetre pár napja eltűntek a férjével az Orchard Street-i lakásból, és nem hagyták meg a címüket. A többi rokont sem tudtuk elérni, a nagynéniket és nagybácsikat, akik, mint tudják, amúgy sem voltak nagyon együttműködőek.

– De nem hat rosszul a története szempontjából – kérdeztem –, ha csak úgy eltűnik? Ő az ügyben a koronatanú.

– De. De ő egy zaklatott, tudatlan Puerto Ricó-i nő, aki a nemi erőszak utóhatásaitól szenved. Úgyhogy a viselkedése nem érthetetlen. Értik, mire célzok? – Keményen nézett rám, a hangja megváltozott. – És ő csak az egyik koronatanú az ügyben. Megfeledkeznek Bell rendőrtiszt tanúvallomásáról: ő adta az igazi mérvadó azonosítást az erőszaktevőről. Bell az, aki esküszik, hogy látta Fonnyt, ahogy elfutott a bűncselekmény színhelyéről. És nekem mindig is az volt a véleményem – emlékeznek, hogy ezt már megbeszéltük –, hogy az ő tanúvallomása az, amit Mrs. Rogers folyamatosan ismétel…

– Ha látta Fonnyt a tett színhelyén, miért kellett várnia, és otthonról elvinni?

– Tish – mondta a mama. – Tish. – Aztán: – Úgy érti, hadd értsem meg pontosan, hogy Bell rendőrtiszt mondja meg neki, hogy mit mondjon? Így érti?

– Igen – mondta Mr. Hayward.

Haywardra néztem. Körbenéztem a szobán. Jól bent voltunk a város közepén, nem messze a Trinity-templomtól. Az iroda csupa sötét fa, nagyon sima, lakkozott. Az íróasztal széles, rajta két telefon, egy gomb folyton villogott. Hayward nem foglalkozott vele, engem figyelt. A falon trófeák és diplomák, és egy nagy fénykép idősebb Haywardról. Az íróasztalon keretben két fénykép, az egyik a feleségéről, mosolygós, a másik a két kisfiáról. Semmi kapcsolat nem volt köztem és az iroda között.

De hát itt voltam.

– Azt mondja – kérdeztem –, hogy ebben az ügyben sehogy nem lehet eljutni az igazságig?

– Nem. Azt nem mondom. – Újra meggyújtotta a szivarját. – Az ügy igazsága nem számít. Az számít, hogy ki nyer.

A szivarfüst betöltötte a szobát. – Nem úgy értem – mondta óvatosan –, hogy én kételkedem az igazságban. Ha nem hinnék Fonny ártatlanságában, nem vállaltam volna el az ügyet. Tudok valamit Bell rendőrtisztről, aki rasszista és hazudozik – ezt az arcába is megmondtam, úgyhogy tökéletesen szabadon idézhetik bárkinek, amikor csak akarják –, és tudok valamit az államügyészről is, akihez az ügy tartozik, és aki még rosszabb. Na most. Maga meg Fonny kitartanak az állításuk mellett, hogy együtt voltak a Bank Street-i szobájukban, egy régi barátjukkal, Daniel Cartyval. A maguk tanúvallomása, ahogy nyilván sejtik, semmit nem számít, és Daniel Cartyt most tartóztatta le az ügyészség, nem érintkezhet senkivel. Nem kaptam engedélyt, hogy beszéljek vele. – Fölállt, és az ablakhoz lépett. – Ez, amit csinálnak, valójában törvényellenes, de Daniel büntetett előéletű, mint tudják. Nyilvánvalóan az a céljuk, hogy megváltoztassa a tanúvallomását. Tudni nem tudom, de hajlandó volnék lefogadni, hogy így és ezért tűnt el Mrs. Rogers. – Hayward visszalépett az íróasztalához, és leült. – Szóval így. Most már látják. – Felnézett rám. – Megkönnyítem, ahogy tudom. De akkor is nagyon kemény lesz.

– Milyen hamar van szüksége a pénzre? – kérdezte a mama.

– Már elindítottam az akciót – mondta Hayward –, a hölgy felkutatását. A pénzre, amint elő tudják teremteni, szükségem lesz. Közben az ügyészséget is kényszeríteni fogom, hogy engedjenek találkozni Daniel Cartyval, de minden lehetséges akadályt az utamba fognak gördíteni…

– Akkor most – mondta a mama – voltaképp időt akarunk vásárolni.

– Igen – felelte Hayward.

 

James Baldwin: Ha a Beale utca mesélni tudna

Magvető Kiadó, 2018
Fordította: Mesterházi Mónika

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.