Fókuszban Papírfény

Olvass bele! – James Fenimore Cooper: Az utolsó mohikán

Indián kerül szembe indiánnal, a fehérek brutális társadalma a mohikán civilizációval – abban, ahogyan a világ az amerikai indiánt látja, egyetlen írott szöveg sem játszott akkora szerepet, mint Az utolsó mohikán. Olvass bele! 

Az utolsó mohikán, a Bőrharisnya-történetek időrendben második kötete nemzedékek képzeletét ejtette rabul 1826-os megjelenése óta. Az Észak-Amerika vad tájain játszódó cselekmény középpontjában egy valóságos történelmi esemény áll, amikor 1757-ben a franciák indián szövetségesei a William Henry-erődöt feladó brit katonák és családtagjaik százait mészárolták le. E köré a véres incidens köré építi Cooper romantikus történetét fogságról, szerelmes vonzalomról és hősiességről, amelyben a mohikán Chingachgook és fia, Uncas sorsa elválaszthatatlanul összefonódik a parancsnok lányai, Alice és Cora Munro, valamint Sólyomszem, a határvidéki felderítő életével.

James Fenimore Cooper (1789–1851) amerikai író. 1823-ban kezdte el írni legismertebb és legkedveltebb műveit, az indiánregény-ciklus öt darabját (Bőrharisnya, Az utolsó mohikán, A préri, Nyomkereső, Vadölő), melyeket a Nagy indiánkönyv néven ismerünk. Műveit Magyarországon jórészt ifjúsági átdolgozásokban adták ki. A regény teljes szövegét a modern olvasó Gy. Horváth László szöveghű fordításában élvezheti.

Részlet a kötetből

Negyedik fejezet

Jó, hát eredj: nem mész ki e ligetből,

míg e dacért meg nem kinoztalak.

(Szentivánéji álom, Arany János fordítása)

A szavak még el sem hagyták a felderítő száját, amikor előbukkant annak a csapatnak a vezetője, amelynek közeledő lépteit az indián éber füle elcsípte. Keskeny szarvasösvény kanyargott egy kis völgyecskén át, nem nagy távolságra tőlük, és éppen ott érte el a folyót, ahol a fehér ember és vörös bőrű társai várakoztak. Az erdő mélyén ritkaságnak számító utazók ezen a csapán haladtak lassan a vadász felé, aki barátai előtt állva fogadta őket.

– Kik maguk? – kérdezte a felderítő, hanyagul a bal könyöke hajlatába fektetve puskáját, de jobb keze mutatóujját a ravaszon tartva, bár a fenyegetésnek a látszatát is kerülni akarta. – Kik maguk, akik a rengeteg erdő vadjai és veszélyei között járnak erre?

– Istenhívő emberek, a törvény barátai és az angol király alattvalói – felelte az, aki legelöl lovagolt. – Napkelte óta barangolunk az árnyas erdőben, étlen-szomjan, és igencsak kimerültünk.

– Vagyis eltévedtek

– szakította félbe a vadász –, és megtapasztalták, milyen kellemetlen érzés azt sem tudni, jobbra vagy balra térjen-e az ember.

– Úgy van. A karon ülő csecsemő sem függ annyira gyámolítójától, mint mi, akik jó nagyra nőttünk ugyan, de a tudásunk nem nőtt együtt velünk. Elárulná, milyen messze esik innen a koronának az az erődje, amelyet William Henrynek neveznek?

– Hahaha! – nevette el magát a felderítő, de rögtön vissza is fogta a hangját, nehogy az esetleg a közelben ólálkodó ellenség meghallja. – Éppúgy szagot vesztettek, mint a vadászkutya, amelyet a Horikán választ el a szarvastól! Méghogy a William Henry-erőd! Ha maguk a király barátai, és a hadsereggel van dolguk, jobb, ha a folyó mentén visszatérnek az Edward-erődbe, és Webb tábornoktól kérnek segítséget, aki ott piszmog, ahelyett hogy kivonulna a szorosok közé, és visszakergetné az arcátlan franciát a Champlainen az odújába.

Mielőtt még az idegen válaszolhatott volna erre a váratlan javaslatra, egy másik lovas ugratott elő a bokrok közül, és társa elé léptetett ménjével.

– Milyen messze vagyunk hát az Edward-erődtől? – kérdezte az újonnan jött. – Csak reggel hagytuk el azt a helyet, ahová irányít bennünket, és a tópart az úti célunk.

– Ez esetben nemcsak eltévedtek, hanem meg is vakultak, hiszen a két erőd között jó harminc láb széles az út, még Londonban, a király palotája előtt sincs annál szélesebb.

– Az út minőségét ne most vitassuk meg – felelte Heyward mosolyogva, mert persze ő volt az, amint már az olvasó is rájöhetett. – Legyen elég annyi, hogy bíztunk indián vezetőnkben, aki egy rövidebb, bár rejtett ösvényen kalauzolt volna bennünket, de csalódnunk kellett a tudományában.

Rövidre fogva, sejtelmünk sincs, hol vagyunk.

– Egy indián, aki eltéved az erdőben! – csóválta meg a fejét a felderítő. – Amikor a nap a fák csúcsát perzseli, amikor bőven áradnak a vizek, amikor bármelyik bükk mohos törzse elárulhatja neki, merre fénylik éjjel a Sarkcsillag? Az erdők tele vannak szarvascsapákkal, amelyek levisznek a folyókhoz és a nyalatóhelyekhez, és amelyeket mindenki jól ismer; no meg a vadludak se szálltak még mind vissza Kanadába! Furcsa, hogy egy indián eltévedjen a Horikán és a folyókanyar között! Mohawk az illető?

– Nem annak született, de a törzs befogadta; szülőhelye alighanem messze északon van, és a huronnak nevezett népből származik.

– Uff! – kiáltott fel a vadász két társa, akik eddig mozdulatlanul, közönyösen ültek, mintha nem érdekelné őket a párbeszéd, de most úgy pattantak fel, mint akiket a meglepetés kizökkentett szokásos tartózkodásukból.

– Egy huron! – ismételte meg a robusztus felderítő, és most már nyílt bizalmatlansággal rázta a fejét. – Tolvaj banda, bárki fogadja is be őket; nem lesz belőlük egyéb, csak dologtalan csavargó.

Csodálom, hogy nagyobb bajuk nem esett, ha már egy ilyen nép fiára bízták magukat.

– Nagy veszély nem fenyegetett bennünket, hiszen még mérföldekre vagyunk a William Henry-erődtől. Elfelejti, hogy a vezetőnk most már mohawk, és jóbarátként szolgál sorainkban.

– Én pedig azt mondom, aki mingónak születik, az mingóként is hal meg – jelentette ki a másik. – Még hogy mohawk! Nem, a delavár vagy a mohikán a becsületes indián; amikor harcba szállnak, bár ezt nem mindnyájan teszik, mert ravasz ellenségeik, a makvák asszonyokat csináltak belőlük – de amikor harcba szállnak, nincs a delavárnál vagy a mohikánnál félelmetesebb!

– Elég ebből! – mondta türelmetlenül Heyward. – Nem óhajtom megvitatni magával egy olyan ember jellemét, akit én ismerek, de aki a maga számára idegen. Még nem válaszolt a kérdésemre: milyen messze vagyunk az Edward-erődben állomásozó hadseregtől?

– Úgy látszik, ez attól függ, ki a vezetőjük. Az ember azt hinné, egy ilyen lóval jókora utat meg lehet tenni napkelte és napnyugta között.

– Ne játsszunk a szavakkal, barátom

– mondta Heyward, visszafogva türelmetlenségét, és igyekezve szelídebb hangot megütni. – Ha elárulja, milyen messze van innen az Edward-erőd, és oda is vezet bennünket, busás jutalomban lesz része.

– És honnan tudjam, nem egy ellenséget, nem Montcalm kémjét csempészem-e be a táborba? Nem mindenki becsületes alattvaló, aki bírja az angol nyelvet.

– Ha a csapatoknál szolgál, mert felderítőnek nézem, bizonyára hallott már a király hatvanadik gyalogezredéről.

– A hatvanasokról! Nálam jobban senki sem ismeri a Királyi Amerikaiakat, habár vadászinget viselek, és nem piros zubbonyt.

– Akkor nyilván azt is tudja, ki az őrnagyuk.

– Az őrnagyuk! – szakította félbe a vadász, büszkén kihúzva magát. – Ha van ember ezen a tájon, aki jól ismeri Effingham őrnagyot,[1] az itt áll maga előtt.

– Annak az alakulatnak sok őrnagya van; az az úr, akit említett, a rangidős köztük; de én most a legfiatalabbról beszélek, arról, aki a William Henrybe vezényelt századokat irányítja.

– Igen, hallottam, hogy egy dúsgazdag fiatalembert neveztek ki oda, aki a messzi déli tartományok egyikéből származik. Túlságosan fiatal ahhoz, hogy ilyen rangot birtokoljon és ősz hadfiaknak parancsoljon, bár azt mondják, hozzáértő katona és vitéz úriember.

– Bárhogy legyen is, bármilyen rangot érdemeljen is, itt áll maga előtt, s így nyilvánvalóan nem félelmetes ellenség.

A felderítő meglepetten nézett Heywardra, és megemelintette a sapkáját; a hangja már nem volt olyan magabiztos, noha még most is kétely lappangott benne.

– Hallottam hírét, hogy egy csapat ma reggel útnak indult a táborból a tópart felé.

– Igazat hallott, én azonban úgy döntöttem, rövidebb utat választok, és rábíztam magam indián kalauzunk tudományára.

– Ő pedig becsapta, azután sorsára hagyta magát?

– Sem az egyik, sem a másik; az utóbbi semmiképp, mert most is itt találja mögöttünk.

– Szeretnék a szemébe nézni;

ha igazi irokéz, megismerem álnok képéről és harci színeiről – mondta a felderítő, azzal ellépett Heyward ménje mellett, és az énekmester kancája mögé került, amelynek csikója kihasználta az alkalmat, hogy megálltak, és újból fogyasztani kezdte az anyai táplálékot. A bokrokat széthajtogatva hamarosan találkozott a két nővel, akik nyugtalanul és nem minden félelem nélkül várták a fejleményeket. Rajtuk túl a futár támaszkodott egy fának, s állta most rezzenetlenül a felderítő fürkész pillantását, habár az arca olyan sötét és vad volt, hogy az már önmagában rémületet kelthetett. A vadász alaposan szemügyre vette, majd visszafordult. A hölgyek mellett elhaladva egy pillanatra megcsodálta szépségüket, és leplezetlen, hódoló tekintettel viszonozta Alice mosolyát és bólintását. Azután elment az anyai jószág mellett, futólag, ám sikertelenül megpróbálta felbecsülni lovasát, majd fejét csóválva visszaballagott Heywardhoz.

– A mingó már csak mingó, s mivel Isten teremtette annak, sem a mohawkok, sem semmilyen más törzs nem változtathatja meg – mondta előbbi helyére érve. – Ha egyedül volnánk, és hajlandó lenne ezt a nemes mént a farkasok martalékául hagyni, egy órán belül elvezethetném az Edward-erődbe, hiszen nincs annál messzebb, de ilyen hölgyek társaságában a dolog lehetetlen!

– Miért? Elfáradtak ugyan, de néhány mérföldet még tudnának lovagolni.

– Lehetetlen, ha mondom

– ismételte meg a felderítő. – Ennek a futárnak a társaságában egy mérföldet sem gyalogolnék az erdőben, miután leszáll az éj, nem én, még a gyarmatok legjobb puskájáért sem. A vadon tele van bujkáló irokézekkel, s a maga korcs mohawkja pontosan tudja, hol találja őket.

– Úgy gondolja? – kérdezte Heyward előrehajolva a nyeregben, és halkra fogva a hangját. – Bevallom, magam is gyanakodni kezdtem rá, habár igyekeztem titkolni ezt, és társaim kedvéért hamis magabiztosságot mutattam. Épp a gyanúm miatt nem voltam többé hajlandó követni; mint látja, magam mögé parancsoltam.

– Tudtam, hogy csaló, amint megpillantottam! – válaszolta a felderítő, s az óvatosság jeléül az orra oldalához illesztette a mutatóujját. – Egy juharfának támaszkodik, innen is láthatja, a bokrok mögött; a jobb lába éppen egy vonalban van a fa törzsével. Eltalálhatnám a bokája meg a térde közt, egyetlen lövéssel, s akkor legalább egy hónapig nem kujtorogna az erdőben. De ha visszamennék hozzá, a ravasz gazember gyanút fogna, és rögvest beiramodna a fák közé, mint a felvert szarvas.

– Az helytelen lenne. Ártatlan is lehet, ezért nincs ínyemre a dolog. Persze ha biztosra vehetném, hogy áruló…

– Egy irokéz galádságát bármikor készpénznek veheti – mondta a felderítő, ösztönös mozdulattal előrelendítve puskáját.

– Ne! – állította meg Heyward. – Helytelen lenne… valami mást kell kitalálnunk… bár okom van azt hinni, hogy a gazember tényleg becsapott.

A vadász letett szándékáról, hogy megnyomorítsa a futárt, s egy pillanatnyi tűnődés után intett vörös bőrű társainak, akik rögtön mellette teremtek. Komoly megbeszélés kezdődött delavár nyelven, suttogva; a fehér ember mozdulataiból, ahogyan a facsemete csúcsa felé mutogatott, annyit azért ki lehetett venni, hogy rejtőző ellenségük hollétét magyarázza. Társai hamar megértették, mit kíván tőlük; puskájukat letéve szétváltak, és az ösvény két oldalán belevetették magukat a sűrűbe,

de olyan nesztelenül, hogy a lépteiket sem lehetett hallani.

– Menjen vissza, és tartsa szóval azt a gazfickót – mondta a vadász Heywardnak. – A mohikánok egykettőre lefülelik majd.

– Nem – szólt büszkén Heyward –, én magam fogom el.

– Ugyan! Mit tehetne lóhátról egy indián ellen a bozótban?

– Majd leszállok a nyeregből.

– Azt gondolja, amikor kiemeli az egyik lábát a kengyelből, ő be fogja várni, hogy a másikat is kiszabadítsa? Aki bennszülöttekkel akar boldogulni az erdőben, maga is használjon indián módszereket. Menjen hát, ereszkedjen szóba a csibésszel, és tegyen úgy, mintha a legjobb barátja volna.

 

[1] Oliver Effingham őrnagy utolsó napjairól a Bőrharisnya című regényben olvashatunk. A brit hadsereg tisztje és Sólyomszem éveken át szolgált együtt a franciák és az indiánok ellen vívott határvidéki háborúkban.

 

James Fenimore Cooper: Az utolsó mohikán – Elbeszélés 1757-ből

Park Kiadó, 2019
Fordította: Gy. Horváth László

Filmtekercs.hu

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..