Papírfény

Olvass bele! – Jo Nesbø: Macbeth

Jo Nesbo

Macbeth című krimit Shakespeare tragédiája ihlette. Nesbø szemében a darab a hatalomért vívott harc thrillere, melynek színhelye komor, viharos, noir-szerű táj – ezt a sötét helyet jelenít meg regényében a szerző. Olvass bele a skandináv krimi mesterének új regényébe!

A fiatal és tehetséges nyomozó a város bűnbandájának felszámolására teszi fel életét, ám amikor sikerei nyomán magasabb pozícióba kerül, őt is megkísérti a hatalom csábítása. A hatalom megszerzése érdekében szörnyű gyilkosságok sora, és ezzel párhuzamosan egy szövevényes nyomozás veszi kezdetét.

A krimi és a thriller műfaji határán egyensúlyozó műben a hatalmi harc a végsőkig éleződik és feszül, és fokozatosan borít el mindent a végzetes paranoia.

A norvég Jo Nesbø (1960 – ) jelenleg a világ egyik leghíresebb krimiírója. Közgazdászi és pénzügyi elemzői tanulmányai után nappal tőzsdeügynökként dolgozott, éjszaka pedig a Di Derre („Ők ott”) nevű együttesében játszott. Írói pályafutása azzal kezdődött, hogy egy kiadó megbízta, írjon memoárt a banda turnéiról. Ehelyett azonban az első Harry Hole-krimivel, A denevérrel állt elő, mely elsöprő sikert aratott. Regényeinek erőssége – a duplacsavaros cselekmény mellett –, hogy társadalmi problémák és összetett karakterek köré építi történeteit. Regényeit eddig 50 nyelvre fordították le, és világszerte több mint 40 millió példányban keltek el.

Részlet a műből:

A rendőr-főkapitányság bejárata előtt rengeteg sajtós várt, akik egy kommentárban vagy egy jobb fotóban bíztak, mint amilyet a fél nyolckor kezdődő sajtótájékoztatón készíthetnek majd. Tourtell polgármester már nyilatkozott a tévében. Olyanokat mondott, hogy „felfoghatatlan”, „tragédia”, „részvétünk a családnak”, „a városnak össze kell fognia a gonosz erők ellen”, csak jóval bővebb lére eresztve. Malcolm szűkszavú nyilatkozatában annak megértésre kérte a sajtó munkatársait, hogy ebben a pillanatban a nyomozásra összpontosít, és biztosította őket arról, hogy a sajtótájékoztatón bővebb felvilágosítást kapnak majd.

Malcolm lehajtott a rendőr-főkapitányság épülete alatti rámpán, biccentett az őrnek, aki felnyitotta a sorompót, ő pedig begördült a garázsba. A távolság a parkolóhelytől a liftig az alkalmazottak hierarchiában elfoglalt helyéhez aránylott. És amikor Malcolm betolatott a saját helyére, rádöbbent, hogy formális szempontból a lifthez legközelebb elhelyezkedő parkolóhely illetné meg.

Éppen ki akarta húzni a kulcsot a gyújtáskapcsolóból, amikor az utas oldali ajtó kinyílt, és valaki hangtalanul becsúszott a vezetőülés mögé. És Malcolm Duncan meggyilkolása óta először szembesült a gondolattal, hogy a rendőrfőkapitányi munka nem csupán a lifthez közelebbi parkolóhellyel jár, hanem azzal a fenyegetéssel is, hogy bárhol és bármikor megölhetik, és a biztonság a távolabbi parkolóhelyekkel rendelkezők kiváltsága.

– Indítsa be újra az autót! – hangzott fel a hátsó ülésről.

Malcolm a visszapillantó tükörbe nézett. Az illető gyorsan és hangtalanul mozgott, a Gárda képzése egyértelműen hatékonynak tűnt.

– Valami baj van, Banquo?

– Igen, sir. Lelepleztünk egy merényletet, amelyet maga ellen terveztek.

– Itt a rendőr-főkapitányságon?

– Igen. Kérem, induljon el lassan, ki kell jutnunk innen. Nem tudjuk, kik vannak még benne a házból, de úgy véljük, ugyanazok, akik megölték Duncant.

Malcolm tudta, hogy félnie kellene. És félt is. De nem volt annyira megrémülve, mint amennyire lehetett volna. A triviális helyzetek – például amikor egy létrán állt vagy feldühödött darazsak vették körül – gyakran váltottak ki belőle szánalmas pánikszerű reakciót. Most azonban, csakúgy, mint ma reggel, a szituáció mintha nem engedett volna teret az effajta félelemnek, épp ellenkezőleg, megnövelte a gyors és racionális gondolkodásra való képességét, megerősítette az elszántságát és paradox módon megnyugtatta.

– Ez esetben honnan tudhatom, hogy maga nem tartozik közéjük, Banquo?

– Ha meg akarnám ölni, akkor már halott lenne, sir.

Malcolm bólintott. Volt valami Banquo hangjában, ami azt súgta neki, hogy a fizikailag kisebb és jóval idősebb férfi, ha akarja, alighanem puszta kézzel végezhetne vele.

– Akkor hová megyünk?

– A konténerkikötőbe, sir.

– Miért nem haza a…

– Biztos nem akarja belekeverni a családját, sir. Elmagyarázom, miután odaértünk. Vezessen, én egy kicsit lejjebb csúszom az ülésen, jobb, ha senki sem lát meg, nehogy rájöjjenek, hogy tájékoztattuk magát.

Malcolm kihajtott, kapott egy biccentést az őrtől, a sorompó felemelkedett, és újra kint volt az esőben.

– Lenne egy megbeszélésem a…

– Gondoskodni fognak róla, sir.

– És a sajtótájékoztató?

– Arról is. Most csak saját magával törődjön. És a lányával.

– Mi van Juliával? – Malcolm most már valóban érezte, ahogy elönti a pánik.

– Vigyázunk rá, sir. Most csak vezessen. Hamarosan ott leszünk.

– Mit fogunk csinálni?

– Tesszük, amit tennünk kell.

Öt perccel később behajtottak a konténerkikötő kapuján, amely az utóbbi években nyitva állt, mivel az arra irányuló próbálkozások, hogy a kikötőt zárva tartsák a hajléktalanok és a tolvajok elől, mindössze tönkretett kerítéseket és zárakat eredményeztek. Vasárnap volt, a rakparton egy lelket sem láttak.

– Álljon meg ott a raktár mögött! – mutatta Banquo.

Malcolm engedelmeskedett, és egy ott parkoló Volvo PV mellé kanyarodott.

– Írja ezt alá! – mondta Banquo, majd egy papírlapot és egy tollat nyújtott előre a két ülés között.

– Mi ez? – kérdezte Malcolm.

– Néhány sor, amely az írógépén készült – felelte Banquo. – Olvassa hangosan!

A Norse Riders megfenyegetett, hogy megöli a lányomat… – Malcolm elhallgatott.

– Folytassa! – szólt rá Banquo.

Malcolm megköszörülte a torkát.

– … a lányomat, Juliát, amennyiben nem működöm együtt velük Duncan rendőrfőkapitány meggyilkolásában – olvasta. – De most, hogy a kezükben tartanak, egyéb szolgáltatásokat is követelnek. Tudom, hogy mindaddig, amíg életben vagyok, nem lesz vége a lányom elleni fenyegetésnek. Ezért – és mert végtelenül szégyellem, amit tettem –, úgy döntöttem, vízbe ölöm magamat.

– Valóban ez a helyzet – mondta Banquo. – Csak az mentheti meg a lányát, ha aláírja ezt a levelet.

Malcolm a hátsó ülés felé fordult, és a pisztoly torkolatába meredt, amelyet Banquo kesztyűs keze szegezett rá.

– Nincs semmiféle merénylet. Hazudott.

– Igen is, meg nem is – válaszolta Banquo.

– Azért csalt ide, hogy megöljön, és a csatornába dobjon?

– Önként fog véget vetni az életének, ahogy a levélben áll.

– Miért tenném…

– Mert a másik lehetőség az, hogy most főbe lövöm, majd elfuvarozom a házához. Ez esetben így néz majd ki a búcsúlevél. – Banquo egy másik lapot nyújtott Malcolmnak. – Csak a vége más.

– … De mindaddig, amíg én és a lányom életben vagyunk, nem lesz vége a fenyegetésnek. Ezért úgy döntöttem, megölöm magunkat, így megkímélem őt attól, hogy a tettem miatt szégyenben és vég nélküli félelemben kelljen leélnie az életét. – Malcolm pislogott. Felfogta a szavakat, megvolt a maguk értelme, mégis újra el kellett olvasnia a levelet.

– Írja alá Malcolm. – Banquo hangja szinte vigasztalón csengett.

Malcolm behunyta a szemét. Olyan csend volt az autóban, hogy hallotta, ahogy a rugó megcsikordul a ravaszban. Azután kinyitotta a szemét, megragadta a tollat, és aláírta az első levelet.

A hátsó ülésen fémes csörömpölés hangzott fel.

– Tessék! – mondta Banquo. – Tekerje ezt a kabát alatt a dereka köré.

Malcolm a hóláncokra nézett, amelyeket Banquo nyújtott felé. Nehezék.

Elvette, és a derekára tekerte, miközben az agya folyamatosan kiutat próbált keresni.

– Hadd lássam! – mondta Banquo, és megmarkolta a láncokat. Azután egy nagy lakatot fűzött át rajtuk, és összekattintotta. Az aláírt levelet az anyósülésre tette, arra pedig egy kulcsot fektetett, amely Malcolm feltételezése szerint a lakaté volt.

– Jöjjön! – Kiszálltak az esőbe. Banquo a pisztollyal a rakpart széléhez lökdöste Malcolmot, amelyet egy keskeny csatorna kanyarított ki a fő dokkból. A konténerek falak módjára övezték a csatorna két partját. Ott, ahol álltak, lehetetlen lett volna észrevenni őket a fő rakpartról.

– Állj! – mondta Banquo.

Malcolm a sötét tengerre meredt, amely az esőcseppektől korbácsolva kisimulva, szinte megszelídülve terült el előttük. Azután a pillantása lejjebb siklott, az olajfoltokra és zöldesfekete vízre, majd hátat fordított a tengernek, és Banquóra nézett.

Banquo felemelte a pisztolyt.

– Ugorjon, sir.

– Maga nem úgy néz ki, mint aki meg akar ölni, Banquo.

– Minden tiszteletem, sir, de nem hiszem, hogy tudná, hogyan néznek ki az ilyen emberek.

– Ez igaz. De egészen jó emberismerő vagyok.

– Eddig a percig az volt.

Malcolm szélesre tárta a karját.

– Akkor lökjön bele a vízbe.

Banquo megnedvesítette az ajkát. Fogást váltott a fegyveren.

– Nos, Banquo? Mutassa meg a gyilkost magában!

– Maga túl hidegfejű ahhoz, hogy civil legyen, sir.

Malcolm leeresztette a karját.

– Ez csak azért van, mert tudok valamit a veszteségről, Banquo. Ahogy maga is. Megtanultam, hogy megengedhetjük magunknak, hogy elveszítsük a legtöbb dolgot. Van azonban néhány pótolhatatlan dolog, amely még annál is jobban véget vet a létezésünknek, mintha meghalnánk. Tudom, hogy elveszítette a feleségét abban a betegségben, amelyet ez a város ad a lakosainak.

– Úgy? És honnan tudja?

– Duncantől. Ő pedig azért mesélte el nekem, mert én is ugyanabban a betegségben vesztettem el az első feleségemet. És arról beszélgettünk, hogyan járulhatnánk hozzá egy olyan város megteremtéséhez, ahol nem történik ilyesmi, ahol a város legbefolyásosabb iparmágnásai is bíróság elé kerülnek a törvény megszegése miatt, ahol a gyilkosság, az gyilkosság, akár fegyverrel a kézben követik el, akár úgy, hogy elgázosítják a lakosokat, míg az embereknek végül besárgul a szemük és hullaszagot árasztanak.

– Akkor már elveszítette azt, ami pótolhatatlan.

– Nem. Az ember elveszítheti a feleségét, miközben mégis értelme marad az életének. Mert van gyereke. Egy lánya. Egy fia. A gyermekeink a mi pótolhatatlan értékeink, Banquo. Ha azzal, hogy most meghalok, megmentem Juliát, állok elébe, mert ezért megéri. És jönnek majd mások utánam és Duncan után. Talán nem hisz nekem, de ez a világ tele van olyan emberekkel, akik a jót akarják, Banquo.

– És ki dönti el, mi a jó? Maga és a többi befolyásos fejes?

– Kérdezze a szívét, Banquo. Az agya csak becsapja. Kérdezze a szívét.

Malcolm látta, hogy Banquo egyik lábáról a másikra helyezi a súlyát. Malcolm szája és a torka kiszáradt, mostanra egészen berekedt.

– Annyi láncot akaszthatnak ránk, amennyit csak akarnak, Banquo, nem számít, mert fel fogunk jönni a felszínre. A jónak felhajtóereje van. Esküszöm, fel fogok bukkanni valahol, és leleplezem a gonosztetteit.

– Nem az enyémek, Malcolm.

– A Hekatéé. A magáé. Ugyanabban a csónakban eveznek. És mindketten tudjuk, melyik folyót fogja átszelni a csónak, és hol fogják végezni hamarosan.

Banquo lassan bólintott.

– Hekaté – mondta. – Pontosan.

– Hogyan?

Úgy tűnt, mintha Banquo egy pontra meredne Malcolm homlokán.

– Igaza van, sir. Hekaténak dolgozom. – Malcolm megpróbálta megfejteni Banquo halvány mosolyát. Úgy csorog az arcán a víz, mintha sírna, tűnődött. Lehet, hogy habozik? Malcolm tudta, hogy folytatnia kell a beszélgetést, szóra kell bírnia Banquót, mert minden egyes szó, minden egyes másodperc meghosszabbítja az életét. Megnövelte annak az eltűnőben lévő, aprócska valószínűségét, hogy Banquo meggondolja magát vagy valaki felbukkan a közelükben.

– Miért pont vízbefúlás, Banquo?

– Mi?

– Ha lelőne a kocsiban, és öngyilkosságnak álcázná, egyszerűbb volna.

Banquo megvonta a vállát.

– Többféle módja van annak, hogy megnyúzzunk egy macskát. A helyszín a víz alatt rejtőzik. Nem lesz sok nyom, ha mégis gyilkosságot gyanítanának. És sokkal kellemesebb megfulladni. Olyan, mintha elaludna az ember.

– Ezt meg miből gondolja?

– Tudom. Kölyökkoromban kétszer is kis híján megfulladtam.

Banquo pisztolyának a csöve egy parányit leereszkedett. Malcolm felmérte a kettőjük közötti távolságot.

Malcolm nyelt egyet.

 – Miért fuldokolt, Banquo?

– Mert a város keleti szélén nőttem fel, és soha nem tanultam meg úszni. Hát, nem vicces, hogy egy tengerparti városban élnek olyanok, akik meghalnak, ha beleesnek a vízbe? Ezért a fogadott  fiamat megpróbáltam megtanítani úszni. Furcsamód neki sem sikerült elsajátítania. Talán azért, mert olyasvalaki akarta megtanítani rá, aki maga sem tud úszni. Ha mi elsüllyedünk, ők is elsüllyednek, így hagyjuk örökül a sorsunk. De a magafajta emberek tudnak úszni, Malcolm.

– Felteszem, ezért kell a lánc.

– Igen. – A pisztoly csöve újra felemelkedett. A habozás eltűnt, Banquo pillantásába pedig visszatért a határozottság. Malcolm visszafojtotta a lélegzetét. Ott volt ugyan a lehetőség, de mostanra eltűnt.

– Jó-e vagy sem – mondta Banquo. – Maguknak ott a felhajtóerő, ami a mi esetünkben hiányzik. És biztosnak kell lennem abban, hogy a víz alatt marad. Hogy nem bukkan újra a felszínre. Ha nem marad a víz alatt, nem végeztem el a munkámat. Érti?

– Hogy értem-e?

– Kérem a jelvényét!

Malcolm levette a kabátjáról a sárgaréz jelvényt, és átadta Banquo-nak, aki azonnal eldobta. A jelvény átrepült a rakpart széle fölött, a vízfelszínbe csapódott, és eltűnt. – Sárgaréz. Csillog, de egyenesen a fenékre süllyed. Ilyen a nehézségi erő, sir, mindent lehúz az iszapba. El kell tűnnie, Malcolm. Örökre.

Michael Fassbender Shakespeare Macbethjének 2015-ös filmadaptációjában

Macbeth a tárgyaló órájára pillantott. Hat tizenkilenc. Az ajtó ismét kinyílt, Lennox asszisztense bedugta a fejét a terembe, és azt mondta, továbbra sem lehet elérni Malcolmot. Mindössze annyit tudnak, hogy megérkezett a rendőr-főkapitányságra, azután megfordult a garázsban, és újra elhajtott, és hogy senki, még a lánya, Julia sem tudja megmondani, hol van.

– Köszönöm, Priscilla – válaszolta Lennox, és a többiekhez fordult. – Akkor azt hiszem, kénytelenek leszünk elkezdeni a megbeszélést a…

Macbeth tudta, hogy eljött a pillanat. A pillanat, amelyről Lady beszélt, a vezetőségben támadt űr pillanata, amikor mindenki önkéntelenül azt fogja az új vezetőnek tekinteni, aki átveszi a kezdeményezést. Ezért a közbeszólás gyors és határozott volt:

– Bocsáss meg, Lennox! – Macbeth az ajtó felé fordult. – Priscilla, gondoskodna arról, hogy körözést adjanak ki Malcolmra és a kocsijára? Egyelőre csak a járőrautóknak. És a lehető legvisszafogottabban fogalmazzon, a rendőr-főkapitányság haladéktalanul kapcsolatba szeretne lépni vele, vagy valami hasonló. Köszönöm. – Visszafordult a többiekhez. – Elnézést, hogy kisajátítottam az asszisztensedet, de azt hiszem, a többség osztja a nyugtalanságomat. Rendben, akkor kezdjük el a megbeszélést. Van valakinek kifogása az ellen, ha én vezetem, amíg Malcolm megérkezik?

Körbepillantott az asztalnál ülőkön. Caithness. Lennox. Duff. Látta, hogy végig kell gondolniuk azt, amit végül Lennox mondott ki némi torokköszörülés után:

– Te vagy a következő a rangsorban, Macbeth. Kezdd csak el.

– Köszönöm, Lennox. Egyébként megtennéd, hogy bezárod a hátad mögött lévő ablakot? Kezdjük a testőrökkel. Találtatok ez ügyben valamit, Lennox?

– Egyelőre semmit – válaszolta Lennox, miközben az ablakreteszekkel bajlódott. – Semmi nem utal szabálytalanságokra vagy bármire, amit gyanúsnak lehetne nevezni. Valójában a szabálytalanságok hiánya az egyetlen gyanús dolog.

– Nincsenek gyanús, új kapcsolatok, nem vásároltak hirtelen luxuscikkeket, nem voltak szembeötlő pénzmozgások a bankszámlájukon?

Lennox megrázta a fejét.

– Patyolattisztának tűnnek.

– Úgy tippelem, hogy valaha tiszták voltak – mondta Duff. – De még a gáncs nélküli lovagokat is meg lehet vesztegetni, elég, ha egy apró lyukat talál az ember a páncéljukon. És Hekaté megtalálta a lyukat.

– Akkor mi is megtalálhatjuk – jelentette ki Macbeth. – Folytassátok a keresést, Lennox.

– Úgy lesz. – Lennox hangsúlya magában foglalt egy sirt a mondat végén. Nem mondta ki, de mindannyian hallották.

– Említetted, hogy beszéltél a fedett nyomozóiddal a régi egységedtől, Duff.

– Azt mondják, hogy a gyilkosság mindenkit sokkolt az utcákon, és senki sem tud semmit. De mindenki magától értetődőnek tartja, hogy Hekaté áll mögötte. Egy fiatal srác a központi pályaudvaron megemlítette, hogy felbukkant egy rendőr, aki drogot akart venni. Nem tudom, hogy az egyik fedett nyomozónk lehetett-e, mindenesetre nem a testőrök egyike volt. Továbbra is olyan nyomokat keresünk, amelyek elvezethetnek bennünket Hekaté tartózkodási helyére. De mint tudjuk, ez legalább olyan nehéz, mint megtalálni Swenót.

– Köszönöm, Duff. Mire jutottatok a tetthely átvizsgálásával, Caithness?

– Azt találtuk, amire számítani lehetett – felelte Caithness, és az előtte heverő jegyzetfüzetbe pillantott. – Az elhunyt szobájában fellelhető összes ujjlenyomatot azonosítottuk: három szobalányét, a testőrökét, és azokét, akikről tudjuk, hogy odabent jártak, így megtaláltuk Lady, Macbeth és Duff ujjlenyomatait. Volt még ezen kívül egy sor ujjlenyomatunk, amelyekről egy ideig nem tudtuk, kihez tartoznak, mostanra azonban sikerült egyezést találnunk a szoba korábbi lakóival. Tehát amikor azt mondom, hogy azt találtuk, amire számítani lehetett, az nem teljesen igaz, mivel a szállodai szobák általában tele vannak azonosítatlan ujjlenyomatokkal.

– Az Inverness főnöke nagyon komolyan veszi a takarítást – mondta Macbeth szárazon.

– Az igazságügyi orvosszakértő megerősítette, hogy a halál közvetlen oka két szúrt seb volt. A sérülések megfelelnek a helyszínen talált tőrök pengéjének. És ugyan a tőröket megpróbálták tisztára törölni a lepedőben és a saját ruhájukban, elegendő vér maradt a pengéken és a markolaton, és megállapítást nyert, hogy az elhunyttól származik.

– Mondhatnánk esetleg Duncant az elhunyt helyett? – kérdezte Macbeth.

– Ahogy szeretnéd. Az egyik kés véresebb volt, mivel azzal vágták át az elhu… öhm, Duncan nyaki ütőerét, innen származik a paplant beborító vérsugár, amelyet ezen a képen láthattok. – Caithness egy fekete-fehér fényképet tolt az asztal közepére, amelyre a többiek kötelességtudóan rápillantottak. – A teljes boncolási jegyzőkönyv holnaputánra készül el. Akkor többet tudunk majd.

– Miről tudunk majd többet? – kérdezte Duff. – Hogy mit vacsorázott? Azt mindannyian tudjuk, mi is ugyanazt ettük. Vagy hogy milyen betegségei voltak, amelyekbe végül nem halt bele? Ahhoz, hogy tartani tudjuk a tempót – ez pedig elengedhetetlen ebben a helyzetben –, a fontos információkra kell összpontosítanunk.

A boncolás – mondta Caithness, és Macbeth észrevette, hogy megremeg a hangja. – … megerősítheti vagy megcáfolhatja az események feltételezett sorrendjét. És úgy vélem, ez nagyon fontos.

– Úgy van, Caithness – bólintott Macbeth. – Bármi egyéb?

Jo Nesbø

Caithness további képeket mutatott nekik, további orvosi és technikai bizonyítékról beszélt, ám ezek egyike sem mutatott olyan irányba, amely eltért volna az asztal körüli általános konszenzustól, mely szerint a két testőr ölte meg Duncant. Abban is egyetértettek, hogy a testőröknek aligha volt saját indítékuk, minden bizonnyal egyéb erők álltak a gyilkosság mögött, és az ezt követő eszmecsere, amely arról szólt, hogy Hekatén kívül ki más lehet felelős a gyilkosságért, rövid és eredménytelen volt.

Macbeth azt javasolta, egyelőre halasszák a sajtótájékoztatót este tíz órára, addig remélhetőleg megtalálják és informálják Malcolmot. Lennox úgy vélte, a vasárnapi korai lapzártára tekintettel a kilenc óra megfelelőbb időpont volna.

– Köszönöm, Lennox – mondta Macbeth. – De a saját napirendünket tartjuk szem előtt, és nem a sajtó el nem adott példányszámait.

– Szerintem ez hülyeség – erősködött Lennox. – Mi vagyunk az új vezetőség, és nem túl bölcs gondolat rögtön az első alkalommal népszerűtlenné válni a sajtó körében.

– Jogos meglátás – felelte Macbeth. – Amennyiben Malcolm nem bukkan fel, és nem rendelkezik másként, kilenckor találkozunk ugyanitt, és végigvesszük, minek kell elhangoznia a sajtótájékoztatón.

– És ki fogja vezetni a sajtótájékoztatót? – tudakolta Duff.

Mielőtt Macbeth válaszolhatott volna, az ajtó kinyílt. Priscilla, Lennox asszisztense volt az.

– Elnézést – mondta. – Most kaptuk a jelentést az egyik járőrkocsitól, hogy Malcolm autója a konténerkikötőben parkol. Üres, Malcolmot pedig sehol sem látják.

Macbeth érezte a szoba csendjét. Ízlelgette, milyen az, amikor tud valamit, amit a többiek nem. És a kontrollt, amelyet ez a helyzet biztosít a számára.

– Pontosan hol a konténerkikötőben? – kérdezte.

– Az egyik csatornánál a rakparton.

Macbeth lassan bólintott.

– Küldjenek oda búvárokat.

– Búvárokat? – csodálkozott Lennox. – Nem túl korai az egy ki…

– Azt hiszem, Macbethnek igaza van – szakította félbe Priscilla, mire a többiek csodálkozva felé fordultak. Nyelt egyet. – Találtak egy levelet az autó ülésén.

 

Jo Nesbø: Macbeth

Kossuth Kiadó, 2018
Fordította: Petrikovics Edit

Avatar

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A melodráma igenis több a túlcsorduló érzelmektől. Viszont ehhez vajon az kell, hogy a szerelem beteljesületlen maradjon?

A VLOGtekercs ehavi adásában Spike Jonze A nő és Marc Webb 500 nap nyár című filmjei kerülnek terítékre. Bemutatjuk, hogy a melodráma (minden felszínes vélemény ellenére) nem feltétlenül süpped középszerűségbe. A két film összehasonlításával kiütköznek a műfajban rejlő lehetőségek, valamint az is, hogy azon túl miben újítanak az alkotók.

Műsorvezetők: Énekes Gábor
Szöveg: Énekes Gábor
Vágó: Nagy Tibor
Főcím: Gyenes Dániel
Projektvezető: Nagy Tibor
Producer: Molnár Kata Orsolya