Papírfény

Olvass bele! – Margaret Atwood: Alias Grace

Kicsoda Grace: őrült gonosztevő vagy ártatlan áldozat? Margaret Atwood regényéből a Netflix készített sorozatot. 

A Kanadába emigrált Grace Markot gyilkosságért ítélték el 1840-ben. Állítólagos szeretőjével együtt kegyetlenül végeztek Grace munkaadójával és annak házvezetőnőjével. Védője Grace elmeállapotára hivatkozva eléri, hogy ne kötél általi halálra, csupán életfogytiglanra ítéljék. Sokan vannak meggyőződve arról, hogy gonosz és őrült teremtés, de ugyanennyien az ellenkezőjéről is: ártatlan teremtés, aki a körülmények áldozata lett. Egy fiatal és feltörekvő orvos elhatározza, hogy kideríti az igazságot, ezért hetente leül beszélgetni a lánnyal, aki egyre inkább megnyílik neki, ám azt állítja, a gyilkosságból semmire sem emlékszik… Margaret Atwood valós történelmi eseményen alapuló regénye felkerült a Man Booker-díj shortlistjére, és 2017-ben sikeres tévésorozatot készített belőle a Netflix Sarah Gadon és Anna Paquin főszereplésével.

Részlet a regényből

Hideg vízzel térítettek magamhoz, azt löttyintették az arcomba, de én tovább sikítottam, ámbár a doktort már nem láttam, így hát két konyhalány fogott le, meg a kertész fia, aki ráült a lábamra. Az Igazgatóné elküldetett a Felügyelőnőért a Fegyházba, aki két foglárral érkezett, s kaptam tőle egy gyors pofont, mire abbahagytam. Egyébiránt nem ugyanaz a doktor volt, csak hasonlított rá. Ugyanaz a hideg, mohó tekintet meg a gyűlölet.

A hisztériára nincsen más ellenszer, ebben bizonyos lehet, asszonyom, mondta a Felügyelőnő, nagy tapasztalatunk van az ilyesfajta rohamok terén, ez itt régebben hajlamos volt rá, de sose hagytuk neki, sokat dolgoztunk azon, hogy kineveljük belőle, s azt hittük, leszokott róla, lehetséges, hogy a régi baja tért vissza, mert bármit is mondtak róla idefent Torontóban, akkoriban, hét esztendővel ezelőtt ez egy dühöngő elmebajos volt, s szerencséjük, hogy nem akadt a keze ügyébe olló vagy más egyéb éles holmi.

Azután a foglárok visszavonszoltak a börtön főépületébe, s bezártak ebbe a cellába, amíg magamhoz nem térek, így mondták, pedig én mondtam nekik, hogy jobban vagyok most, hogy a doktor már nincsen itt a fényes késeivel. Én mondtam nekik, hogy félek a doktoroktól, ennyi az egész; attól, hogy felvágnak, úgy, ahogy más a kígyóktól fél; de ők erre azt mondták, Elég a trükkjeidből, Grace, te csak feltűnést akartál, nem akart az felvágni téged, nem is volt nála kés, az csak egy mérőkörző volt, amit te láttál, azzal mérik meg az ember fejét. Alaposan ráijesztettél az Igazgatónéra, de úgy kell neki, neked se tesz jót, hogy így elkényeztetett téged, te lettél a kis kedvence, igaz-e, mi már nem is vagyunk neked megfelelő társaság. Hát, úgy kell neked, most majd el kell viselned, mert egy ideig másfajta figyelemben lesz részed. Amíg el nem döntötték, hogy mit csináljanak veled.

Ebben a zárkában csak egy apró ablak van fenn a magasban, belül ráccsal, meg egy szalmazsák. Egy bádogtányéron ott van egy kenyérhéj, meg egy kőbögrében víz, meg egy favödör, abban nincsen semmi, az az éjjeliedény. Egyszer már beraktak engem egy ilyen zárkába, még mielőtt elküldtek a Tébolydába. Mondtam én nekik, hogy nem vagyok bolond, hogy nem én voltam, de rám se hederítettek.

Amúgy fogalmuk se volt róla, milyen is egy bolond, mivel a Tébolydában a nők jó része nem volt bolondabb az angol királynőnél.

Sokan közülük egész épelméjűek voltak józanul, hisz a bolondságuk a palackból jött, azt a fajtát én magam is jól ismerem. Az egyik azért volt odabent, hogy elmeneküljön a férje elől, aki kékre-zöldre verte, az volt az őrült, de őt bezzeg senki se volt hajlandó bezárni; egy másik nő azt mondta, ő ősszel szokott megbolondulni, mivel nincsen neki háza, a Tébolydában meg meleg van, s ha nem bolondul meg jó alaposan, akkor halálra fagy; de tavasszal újra épelméjű lett, mert jött a jó idő, és mehetett csavarogni az erdőbe, meg halat fogni, s mivel indián vér folyt benne, értett az ilyesmihez. Én magam is szívesen tenném ezt, ha tudnám, hogyan kell, és ha nem félnék a medvéktől.

De akadt olyan, aki nem színlelte. Egy szerencsétlen ír asszonynak az egész családja meghalt, az egyik fele a nagy ínség idején pusztult éhen, a másik felét a kolera vitte el a hajón idefele jövet – ő meg csak járkált fel-alá, és szólongatta őket. Örülök, hogy én már korábban elkerültem Írországból, mivel szörnyű szenvedésekről mesélt, mindenütt halmokban álltak a hullák, s nem volt, aki eltemesse őket. Egy másik asszony megölte a gyermekét, az meg mindenhová követte, a szoknyáját cibálta – az asszony néha felvette, megölelgette, megcsókolgatta, máskor meg rárivallt, s a kezével rácsapott, hogy elkergesse. Attól az asszonytól féltem.

Egy másik meg igen vallásos volt, folyvást imádkozott meg énekelt, s amikor megtudta, hogy én állítólag mit tettem, gyötört, amikor csak tehette. Térdre, mondogatta, Ne ölj, de Isten mindig könyörületes a bűnösökhöz, bánd meg bűneidet, bánd meg, míg van idő, máskülönben a kárhozat vár rád. Épp olyan volt, mint egy templomi prédikátor, s egyszer megpróbált levessel megkeresztelni, híg leves volt, káposztával, s egy kanálnyit a fejemre öntött belőle. Amikor bepanaszoltam, a Főnővér rideg pillantást vetett rám, a száját meg szorosan összepréselte, s azt felelte, Talán hallgathatnál rá, Grace, nem tudok róla, hogy igazán megbántad volna a bűneidet, pedig a kemény szívednek nagy szüksége volna rá, én meg egyszerre igen dühös lettem, s azt sikítottam, Én semmit se csináltam, én semmit se csináltam! Ő volt, ő tehet róla!

Miről beszélsz, te Grace, kérdezte ő, szedjed össze magad, vagy kapod a jeges fürdőt meg a kényszerzubbonyt, s oldalvást a másik ápolónőre pillantott: No tessék! Mit mondtam? Ennek egészen elment az esze.

A Tébolydában az összes ápolónő kövér és erős volt, nagy, vaskos karral, jókora tokával az illedelmes fehér gallérjuk felett, a hajukat meg feltekerték, mint a kifakult kötelet. Erősnek kell lenni annak, aki ápolónő ott, hátha ráveti magát hátulról valamelyik bolond nőszemély, s elkezdi tépni a haját, de ez kicsit se használ a kedélyüknek. Megesett, hogy felingereltek bennünket, főként közvetlenül azelőtt, hogy látogatók jöttek. Be akarták mutatni nekik, mennyire veszedelmesek vagyunk, meg azt is, milyen jól féken tudnak tartani bennünket, mert attól értékesebbnek meg hozzáértőbbnek látszottak.

Így én egy idő után nem mondtam nekik semmit se. Se a Bannerling doktornak, aki olyankor jött be a zárkámba, amikor össze voltam kötözve a sötétben, a kezemen kesztyű, Maradj veszteg, azért jöttem, hogy megvizsgáljalak, nincs értelme hazudnod nekem. Se a többi doktornak, akik felkerestek ott, Ó, valóban, micsoda lenyűgöző eset, mintha legalábbis kétfejű borjú lettem volna. Végül aztán egyáltalán nem szólaltam meg, csakis olyankor, igen udvariasan, amikor megszólítottak, hogy Igenis, nagysága; Nem, nagysága; Igen meg Nem, uram. S akkor visszaküldtek a Fegyházba, miután mind összeültek a fekete kabátjukban, Ühüm, nos, véleményem szerint, meg Mélyen tisztelt kollégám, meg Uram, engedelmével, nem értek egyet. Persze egy pillanatra se bírták beismerni, hogy már akkor tévedtek, amikor bedugtak engem oda.

Azok, akik egy bizonyos fajta öltözéket viselnek, sose tévednek. Meg sose finganak. Mary Whitney mindig azt mondta, Ha valaki befingott a szobába, ahol ezek vannak, bizonyos lehetsz ám benne, hogy az csak te magad lehettél. S még ha nem is te vótál, jobban teszed, ha nem jártatod a szád, máskülönben megkapod, hogy Mi ez az istenverte pimaszság, meg a rúgást a hátsódba, azután mehetsz, amerre látsz.

Ő gyakorta beszélt faragatlanul. Úgy mondta, hogy Ottan vót, nem azt, hogy Ott volt. Senki se tanította meg, hogy nem úgy kell. Én is így beszéltem régebben, de a börtönben megtanultam a jobb modort.

Leülök a szalmazsákra. Olyan hangot ad, mintha valaki azt mondaná, csitt. Mint a partot érő hullám. Ide-oda forgolódok, hogy halljam. Lehunyom a szememet, s arra gondolok, hogy a tenger partján vagyok, nem esik, s alig fúj a szél. Odakint messze valaki fát aprít, a fejsze lecsap, a láthatatlan villanás, azután a tompa puffanás, de hát honnét tudom én, hogy egyáltalán fa-e, amit vágnak?

Hideg van ebben a zárkában.

Nincsen kendőm, a karjaimat magam köré fonom, mert hát ugyan ki más egyéb tenné? Kiskoromban azt hittem, ha eléggé összeszorítom magamat a karommal, akkor kisebb leszek, mert sose volt elég hely az én számomra se otthon, se másutt, de ha kisebb lennék, akkor lenne.

A hajam kikandikál a főkötőm alól. Az emberevő óriás vörös haja. Egy bestia, ezt írta a hírlap. Egy szörnyeteg. Amikor hozzák a vacsorámat, majd a fejemre húzom a vödröt, és elbújok az ajtó mögé, attól majd megijednek. Ha ilyen nagyon kell nekik egy szörnyeteg, hát kapnak egyet.

De igazából sose csinálok ilyesmit. Csak gondolkodom rajta. Ha megtenném, bizonyosak volnának benne, hogy megint megőrültem. Megőrült, így mondják, néha meg úgy, hogy beleőrült, mintha az őrület egy irány volna, mint a nyugat; mintha az őrület egy másik ház volna, ahová be lehet lépni, vagy egy egészen külön ország. De amikor az ember megőrül, nem megy máshová, marad ott, ahol volt. S valaki más jön be.

Nem akarom, hogy egyedül hagyjanak ebben a zárkában. Túlságosan üresek a falak, nincsen rajtuk kép, függöny sincsen odafent az apró ablakon, nincsen mit nézni, így az ember a falat nézi, s ha egy ideig ezt csinálja, mégis vannak rajta képek, meg vörös virágok növekszenek.

Azt hiszem, alszom.

Most reggel van, de melyik? A második vagy a harmadik. Friss fény van odakint az ablakon túl, arra ébredtem fel. Feltápászkodok, megcsipkedem magamat, pislogok, merev tagokkal kelek fel a susogó matracról. Azután elénekelek egy dalt, csak hogy halljak valami hangot, meg hogy legyen társaságom:

Szent vagy, szent vagy, szent vagy, Mindenség Ura, Istenem!

Dicsőséged betölti a mennyet és a földet,

Hozsanna a magasságban!

Áldott, aki jő az Úr nevében!

 

Margaret Atwood: Alias Grace

Jelenkor, 2017
Fordította: Csonka Ágnes

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com