Papírfény

Olvass bele! – Margaret Atwood: Guvat és Gazella

Margaret Atwood, A szolgálólány meséje szerzője áradó fantáziával képzeli el a közeljövőt a VadÁdám-trilógiában, amikor a kiváltságos kevesek a tudományos városaikban kedvükre alakítgatják az emberek és állatok génjeit, s közben a többség kaotikus plebsztelepeken éli egyre nyomorúságosabb életét. Olvass bele a Guvat és Gazella című első kötetbe! 

Egy ​férfi, aki valamikor Jimmy volt, most Hóembernek nevezi magát, és egy fán él nem messze a tengerparttól, óvakodva a kigykányoktól, a görmenyektől és a világot ellepő egyéb különös állatoktól. Egyetlen feladata, hogy vigyázzon a guvatkák csapatára, ezekre a tiszta lelkű, egyszerű gondolkodású, tökéletes emberekre, akik az ő menthetetlen faját felváltották a földön.

Nem tudja, maradt-e még életben valaki az egykori emberiségből a nagy járvány után, s fejében minduntalan azok az események zakatolnak, amelyek elvezettek idáig: ehhez a pusztuló – vagy épp most megújuló – világhoz. És egyfolytában egy nő hangja kísérti: Gazelláé, aki a szeretője volt, de nemcsak az övé, hanem legjobb barátjáé, a zseniális Guvaté is, aki a guvatkákat létrehozta…

Margaret Atwood kanadai írónő ötvennél több regény, verses- és esszékötet szerzője, köztük A szolgálólány meséjéé és az Alias Grace-é. Műveit több mint negyven nyelvre fordították le. Számos jelentős díjat nyert el, A vak bérgyilkos-ért megkapta a Booker-díjat 2000-ben.

Részlet a könyvből

SZERVezet Farm

Jimmy apja a SZERVezet Farmon dolgozott. Ő volt az egyik legjobb genográfus. Már a mesterképzés folyamán kulcsfontosságú munkát végzett a proteom térképezésében, aztán pedig a Halhatatlanság Program keretében része volt a Matuzsálem Egér létrehozásában. Azután a SZERVezet Farmon ő lett a gömböc projekt egyik fő kidolgozója, a transzplantációs szakemberekkel és a mikrobiológusokkal egyetemben. A mikrobiológusok feladata volt a fertőzésnek ellenálló állatok létrehozása. A gömböc csak becenév volt: hivatalosan sus multiorganifernek hívták, de mindenki csak úgy mondta, gömböc. A farmot meg néha úgy mondták, hogy Szerveshizlalda, de viszonylag ritkán. Nem is volt igazi farm, legalábbis nem olyan, amilyeneket a képeken látni.

A gömböc-projekt célja az volt, hogy transzgenikus génkiütött gazdasertésben olyan, humán szövetekből álló szervek széles választékát növesszék, amelyek könnyen és kilökődés nélkül beültethetők az emberbe, ugyanakkor ellenállnak azoknak az opportunista mikrobáknak és vírusoknak, melyeknek évről évre egyre több törzsük fejlődik ki. Beépítettek egy fejlődésgyorsító gént is, hogy a gömböcvesék, -májak és -szívek minél hamarabb elérjék a teljes kifejlettséget. Most azon dolgoztak, hogy egy gömböc egyidejűleg öt vagy hat vesét is tudjon növeszteni. Egy ilyen gazdaállatot az extra vesék eltávolítása után nem kell elpusztítani, tovább élhet, és tovább növesztheti a szerveket, úgy, ahogyan a homár ollója is újra kinő. Ez gazdaságosabbá tenné a projektet, mert a gömböc tartása sok takarmányt és emberi munkát igényel. A SZERVezet Farmba sok pénzt invesztáltak.

Mindezt akkor magyarázták el Jimmynek, amikor már elég idős volt hozzá.

Elég idős – gondolja vakaródzás közben Hóember. Nem a rovarcsípéseket vakarja, csak körülötte. Micsoda hülyeség! Mihez elég idős? Az iváshoz, a szexhez, vagy hogy több esze legyen? Melyik húgyagyú volt felelős ezekért a döntésekért? Vegyük csak ezt a… – minek is lehet ezt nevezni? Helyzetet. Ehhez soha nem lesz elég idős – épelméjű ember ehhez soha nem lehet elég…

Mindannyiunknak a számára kijelölt ösvényen kell haladnia ‒ ezúttal férfihang szólal meg a fejében, stílusa alapján bógusz guru hangja. Minden ösvény egyedi. Az útkeresőnek nem az ösvényre kell a figyelmét fordítania, hanem arra, hogy elegánsan, erővel és türelemmel tudjon haladni az időnként kihívásokkal teli…

– Dugulj el – mondja Hóember. Valami ócska önsegítő-felvilágosító kézikönyv, az idióták Nirvánája. Bár az a sanda gyanúja, hogy éppenséggel ő is írhatta ezt a kis remekművet.

Persze boldogabb időkben. Ó, sokkal boldogabb időkben.

A gömböc szerveit az igényeknek megfelelően lehetett kialakítani, mégpedig úgy, hogy egyedi humán donorok sejtjeiből növesztették őket, aztán a felhasználásig fagyasztott állapotban tárolták. Ez sokkal olcsóbb megoldás volt, mint ha az ember a beültetendő szervért klónoztatná magát – azon a területen volt még néhány kisimítandó ráncocska, ahogy Jimmy apja szokta mondani –, vagy néhány, szükség esetén majd pótszervnek felhasználható gyermeket rejtegetnének illegális gyermekotthonokban. A SZERVezet csillogó-villogó, de diszkréten fogalmazó brosúráiban és reklámanyagaiban hangsúlyozták a gömböcmódszer hatékonyságát és komparatív egészségügyi előnyeit. A finnyáskodókat azzal nyugtatták, hogy egyetlen gömböcből sem lesz szalonna vagy kolbász: senki sem akar olyan állatot enni, amelynek lehetnek az övével megegyező sejtjei.

Idővel azonban, ahogy a parti vezetékek vize sóssá vált, az északi permafroszt megolvadt, a hatalmas tundrán bugyborékolt a metángáz, a kontinens közepén elterülő síkságokon állandósult az aszály, Ázsia sztyeppéi homokdűnékké változtak, és egyre nehezebb lett húshoz jutni, néhány emberben kételyek ébredtek. A SZERVezet Farm menzáján mind gyakrabban szerepelt az étlapon hátszalonna, sonkás szendvics és sertéspástétom. A menza hivatalos neve André Bisztrója volt, de a törzsvendégek csak Röfibüfének hívták. Ha az anyja nem volt jókedvében, Jimmy ott szokott az apjával ebédelni, és ilyenkor a szomszédos asztaloknál ülők ízetlen tréfákat sütöttek el.

– Megint gömböcpástétom van – mondták. – Gömböcpalacsinta, gömböc popcorn. Gyerünk, Jimmy, edd meg mindet! – Ez felzaklatta Jimmyt; nem tudta, kinek mit szabad megennie. Nem akart gömböcöt enni, mert úgy érezte, azok hozzá hasonló teremtmények. Sem neki, sem nekik nem volt sok beleszólásuk a dolgok menetébe.

– Ne is törődj velük, édesem

– szólt Ramona. – Csak ugratnak, tudod? – Ramona az apja egyik labortechnikusa volt. Gyakran ebédeltek hármasban. Ramona fiatal volt, fiatalabb Jimmy apjánál, sőt anyjánál is. Hasonlított a fodrászkirakatban levő lány képéhez, ugyanaz a lebiggyesztett ajak, ugyanolyan nagy és füstösre sminkelt szem. De Ramona sokat mosolygott, és nem tüskés, hanem lágy, sötét színű haja volt. Jimmy anyja a saját hajszínére azt mondta, hogy piszkosszőke. („Hát igen, piszkos – mondta az apja. – Hé, nyugi! Csak vicceltem.”)

Ramona mindig salátát evett. – Hogy van Sharon? – kérdezte nyílt, ünnepélyes tekintettel Jimmy apjától. Sharon volt Jimmy anyja.

– Nem túl jól – jött a válasz.

– Ó, de kár.

– Tényleg gond. Már kezdek aggódni.

Jimmy figyelte, ahogy Ramona eszik. Nagyon kis falatokat vett a szájába, és képes volt a salátát ropogtatás nélkül elrágni. Még a nyers répát is. Lenyűgöző volt: mintha elfolyósítaná a kemény, ropogós ételeket, és aztán felszívná, mint az az alien moszkítólény a DVD-n.

– Talán orvoshoz kellene mennie – szökött fel aggodalmasan Ramona szemöldöke. Túl sok mályvaszínű festéket tett fel, ezért ráncosnak tűnt a szemhéja. – Annyi mindent tudnak már gyógyítani, annyi új gyógyszer van… – Ramona állítólag technikai zseni volt, de úgy beszélt, mint a reklámfilmben a tusfürdős lány. Nem buta, mondta Jimmy apja, csak a neuronkapacitását nem akarja hosszú mondatokra fecsérelni. Sok ilyen ember volt a SZERVezetnél, és nem csak nők. Ők a számok emberei, nem a szavaké, mondta Jimmy apja. Jimmy már tudta magáról, hogy ő nem a számok embere.

– Ne hidd, hogy nem javasoltam. Utánaérdeklődtem, megtaláltam a legjobb szakembert, időpontot is kértem, de nem megy el – mondta Jimmy apja az asztalt bámulva. – Saját elképzelései vannak.

– Milyen kár, micsoda veszteség! Olyan okos volt!

– Még most is az. A füléből is ész folyik.

– De azelőtt mégis más volt, olyan…

Ramona villája kicsúszott az ujjai közül, aztán ő és Jimmy apja csak bámulták egymást, mintha keresnék a tökéletes jelzőt, ami a legjobban leírja, milyen is volt régen Jimmy anyja. Aztán észrevették, hogy Jimmy nézi őket, és figyelmüket földön kívüli sugarakként irányították rá. Túl fényes sugarakként.

– Jimmy, édesem, hogy megy az iskola?

– Egyél, kisöreg, a szélét is, hadd nőjön a szőr a melleden!

– Elmehetek megnézni a gömböcöket? – kérdezte Jimmy.

A gömböcök sokkal nagyobbak és kövérebbek voltak a közönséges disznóknál, hogy elférjenek bennük az extra szervek. Speciális, nagy biztonságú épületekben tartották őket: katasztrófa lett volna, ha valamelyik rivális elrabolja az egyik precízen beállított genetikai állományú gömböcöt. Amikor Jimmy a gömböcökhöz ment, biovédelmi ruhát és maszkot kellett viselnie. A védőöltözet túl nagy volt rá. Fertőtlenítő szappannal kezet is kellett mosnia. Legjobban a kisgömböcök tetszettek neki – egy kocának általában tizenkettő volt, hosszú sorban nyakalták a tejet. Nagyon aranyosak voltak. Viszont a kifejlett példányok váladékos orrát, apró, fehér pillájú, rózsaszín szemét Jimmy kissé ijesztőnek találta. A gömböcök úgy néztek rá alulról, mintha belelátnának, és esetleg terveik is lennének vele.

– Göm-böc, röf-röf, göm-böc, röf-röf – kántálta nekik békítőleg a kutrica szélén áthajolva. Közvetlenül a kutricák tisztítása után a gömböcök nem voltak túl büdösek. Jimmy örült, hogy neki nem ólban kell laknia, pisiben és kakiban feküdnie. A gömböcöknek nem volt vécéjük, és mindenhová odacsináltak; ez Jimmyt enyhe szégyenérzettel töltötte el. De már régóta nem pisilt be éjszakánként, legalábbis úgy hitte.

– Bele ne ess – mondta az apja. – Egy perc alatt felfalnak.

– Nem falnak fel – mondta Jimmy. Mert a barátjuk vagyok, tette hozzá gondolatban. Mert énekelek nekik. Szeretett volna egy hosszú botot, amivel megbökdösheti őket – nem bántásból, csak hogy mozogjanak már egy kicsit. Túl sok időt töltöttek semmittevéssel.

Amikor Jimmy még nagyon kicsi volt, az egyik Modulon laktak egy Cape Cod-stílusú házban – voltak is Jimmyről fotók, mózeskosárban a verandán, a fotók albumba rendezve, dátumostul, mindenestül, még akkorról, amikor az anyját érdekelte az ilyesmi. Mostani nagy, sorozattervezett, György-stílusú házukban beltéri úszómedence és egy kis edzőterem is volt. Bútoraik reprodukciós stílusúak voltak. Jimmy már elég nagy volt, amikor rájött, mit jelent ez a szó – azt, hogy minden reprodukált darabnak létezik valahol egy eredetije. Legalábbis valamikor régen létezett.

A ház, a medence, a bútorok – mind-mind a SZERVezet Kampuszának tulajdona volt. A Kampuszon eredetileg csak a felsővezetők laktak, azonban egyre több középvezető és fiatal kutató is odaköltözött. Jimmy apja azt mondta, jobb ez így, mert senkinek sem kell a Modulokról ingáznia. A városon való átkelés sohasem volt veszélytelen a fertőtlenített közlekedési folyosók és a hipervasút ellenére sem.

Jimmy sosem járt a városban, csak tévén látta: hirdetőtáblák, neonfények, lepusztult utcák végeláthatatlan sorai, irdatlan mennyiségű és fajtájú jármű, amelyek némelyike füstfelhőt ereget a hátuljából; sietős, jókedvű, lármás emberek ezrei. Más városok is voltak, közel és távol; az apja mondta, hogy némelyikben akadtak jobb környékek is, majdnem mint a Kampuszokon, ahol a házakat magas fal vette körül, de azokat nem nagyon mutatták a tévében.

A Kampusz-lakók csak akkor mentek a városba, ha nagyon muszáj volt, és akkor sem egyedül. Ők plebsztelepnek nevezték a városokat. Annak ellenére, hogy mindenkinek magánál kellett tartania az ujjlenyomatos személyi igazolványát, a közbiztonság sok kívánnivalót hagyott maga után: olyanok mászkáltak ott, akik mindent tudtak hamisítani, és bárki bármilyen személyazonosságot beszerezhetett. Nem is beszélve a resztliről – szenvedélybetegekről, tolvajokról, koldusokról, bolondokról.

Úgyhogy a SZERVezet alkalmazottainak az volt az érdekük, hogy mindannyian egy helyen éljenek, ahol minden hibátlanul működik.

A SZERVezet falain, kapuin és a reflektorok pásztázó fénykévéin túl minden kiszámíthatatlan volt. Belül viszont olyan volt az élet, mint Jimmy apjának gyerekkorában, mielőtt minden olyan komolyra fordult – legalábbis Jimmy apja ezt mondta. Jimmy anyja szerint az egész mesterséges volt, teljesen olyan, mint egy élménypark, és a régi idők már sohasem térnek vissza, de Jimmy apja szerint nem kell ezt annyira pocskondiázni. Nyugodtan lehet sétálni, nem? Biciklizni, kiülni egy kávézó teraszára, fagylaltot venni. Jimmy tudta, az apjának igaza van, hiszen ő maga is csinálta mindezeket.

De mégis, a SzeKúrosoknak – akiket Jimmy úgy hívott, hogy a mi embereink – állandó készültségben kellett lenniük. Nem babra ment a játék, úgyhogy nem lehetett tudni, milyen eszközökhöz folyamodnak a riválisok. Nemcsak egyetlen ellenfélre kellett figyelni, hanem cégekre, országokra, különböző érdekcsoportokra, összeesküvőkre is. Jimmy apja szerint túl sok hardver és szoftver, túl sok ellenséges bioforma, túl sok mindenféle-fajta fegyver létezett. És túl sok irigység, fanatizmus és rosszindulat.

Nagyon régen, a lovagok és sárkányok korában a királyok és hercegek magas falakkal és felvonóhidakkal körülvett várakban éltek, a bástyafalakon lőrésekkel, ahonnét forró szurkot lehetett az ellenségre önteni, mondta Jimmy apja. A Kampuszok ugyanezen az elven működtek. A várak arra valók, hogy az emberek a barátaikkal együtt biztonságban legyenek belül, de mindenki más rekedjen kívül.

– Akkor mi vagyunk a királyok és hercegek? – kérdezte Jimmy.

– Úgy bizony – nevetett az apja.

 

Margaret Atwood: Guvat és Gazella (VadÁdám-trilógia 1.) 

Jelenkor, 2019
Fordította: Varga Zsuzsanna

Filmtekercs.hu

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..