Papírfény

Olvass bele! – Mary Ann Shaffer és Anne Barrows: Krumplihéjpite Irodalmi Társaság

Egy könyvklub, amely a második világháborús német megszállás alatt sokkal többé válik önmagánál. Mary Ann Shaffer és Anne Barrows levélregénye, a Krumplihéjpite Irodalmi Társaság nemzetközi bestseller lett. Olvass bele a könyvbe!

1946 januárjában a Londonban élő Juliet Ashton levelet kap egy ismeretlen férfitól a csatorna-szigeteki Guernsey-ről. A levél írója elmeséli, miért alakították meg a második világháború alatt, a német megszállás idején a Krumplihéjpite Irodalmi Társaságot, és hogyan segítette a sziget lakóit abban, hogy átvészeljék a háborút. Így kezdődik a szívet melengető kisregény, melyben levélváltásokból apránként rajzolódik ki a Guernsey-n élők humorral átszőtt, embert próbáló története.

„E könyv magvát a véletlen ültette el. Angliába utaztam, hogy egy másik könyvhöz előtanulmányokat végezzek, és ott hallottam a Csatorna-szigetek német megszállásáról. Hirtelen szeszélyből Guernsey-re repültem, és lenyűgözött a kurta bepillantás a sziget történetébe és szépségébe. Ebből a látogatásból született meg, noha sok évvel később, ez a könyv” – írja Mary Ann Shaffer, aki a könyv megjelenését sajnos nem érhette meg, súlyos betegségben, 2008 februárjában meghalt.  Unokahúga, a maga is író Annie Barrows fejezte be a könyvet.

Mary Ann Shaffernek ez volt az egyetlen regénye. Több mint 5 millió példány kelt el belőle világszerte. A Krumplihéjpite Irodalmi Társaság alapján készült film Mike Newell rendezésében, Lily James főszereplésével augusztus 10-től látható a Netflix műsorán.

Részlet a könyvből:

Juliet Sidney-nek

1946. május 22.

Kedves Sidney!

Annyi mondanivalóm van! Még csak húsz órája vagyok Guernsey-n, de minden egyes óra annyi új arcot és gondolatot hozott, hogy rizsmákat tudnék összeírni. Látod, mennyire kedvez a munkának a szigeti élet? Gondolj csak Victor Hugóra! Ha hosszabb ideig itt maradok, még vaskos életművet is hagyhatok hátra.

Weymouthból az utazás rémálom volt, a postahajó harákolt, recsegett, és félő volt, hogy összetörik a hullámok közt. Már-már azt kívántam, süllyedjen csak el, hogy nyomorúságom véget érjen, de azért halálom előtt még mindenáron meg akartam pillantani Guernsey-t. És mihelyt a sziget körvonalai kirajzolódtak, el is szállt a halálvágyam, mert a nap kitört a felhők közül, és a sziklákat ezüstös fény öntötte el. Miközben a postahajó becsattogott a kikötőbe, St. Peter Port teraszosan emelkedett ki a tengerből, s a tetején tortadíszként jelent meg a templom. Csak ekkor vettem észre, milyen hevesen lüktet a szívem. Próbáltam meggyőzni magam, hogy a táj szépsége hat így rám, de tudtam, hogy másról van szó. Arról a sok emberről, akit megismertem és kicsit meg is szerettem, és aki most mind engem vár – én pedig nem bújhatok többé a papír mögé. Az elmúlt két-három évben, Sidney, nagyobb művésze lettem az írásnak, mint az életnek (és csak gondold el, hogy cincálod szét az írásaimat!). Papíron elragadóan kedves vagyok, de ez csak betanult trükk, az igazi lényemhez semmi köze. Legalábbis ezen tűnődtem, mialatt a postahajó közeledett a rakparthoz, és valami gyáva késztetést éreztem, hogy a piros pelerint a tengerbe dobjam, és valaki másnak adjam ki magam.

Amikor szorosan a móló mellé értünk, megláttam a várakozók arcát – és ekkor már nem volt visszaút. Rájuk ismertem a leveleikből. Az a nő a bolondos kalapban, a nyaka körül csillogó brossal díszített lila sállal csak Isola lehet. Mereven mosolygott egészen rossz irányba, én pedig azonnal megszerettem. Mellette barázdált képű férfi állt, az oldalán egy gyors növéssel küszködő, csupa szöglet kamasz: Eben és Eli, az unokája. Integettem Elinak, akinek fényt sugárzó mosoly terült az arcára, és megbökte a nagyapját

– és ekkor zavar fogott el, és belevesztem a pallón lefelé tolongók tömegébe.

Elsőnek Isola ért oda hozzám: átugrott egy homárral megrakott ládán, és olyan szenvedélyes ölelésbe rántott, hogy kis híján kifutott alólam a lábam. „Ó, drágaságom!” – kiabálta, mialatt én csak támolyogtam.

Hát nem aranyos? Nemcsak a szuszt szorította ki belőlem, hanem az idegességet is. A többiek már higgadtabban közeledtek, de nem kevésbé meleg fogadtatásban részesítettek. Eben megrázta a kezem, és mosolygott. Látszik, hogy valamikor jól megtermett, kemény fickó lehetett, de most túl sovány. Egyszerre méltóságteljes és barátságos – hogy tudja a kettőt összeegyeztetni? Rajtakaptam magam, hogy szeretném elnyerni a tetszését.

Eli felkapta és a nyakába ültette Kitet – így lépett oda hozzám. Kitnek dundi kis lába van és komoly arcocskája – fürtös, sötét haj, nagy, szürke szem –, és semmilyen hatást nem tettem rá. Eli pulóveréhez faforgács tapadt, és a zsebében volt az ajándékom – egy diófából faragott, görbe bajszú, tündéri egérke. Megcsókoltam, és túléltem Kit ingerült pillantását. Ahhoz képest, hogy négyéves, nagyon szigorú a fellépése.

Ezután Dawsey nyújtott kezet. Arra számítottam, hogy Charles Lambhez hasonlít, és ez valamelyest igaz is – ugyanolyan harmonikus a tekintete. Átadott egy csokor szegfűt Booker nevében, aki nem jöhetett el: zúzódást szenvedett próba közben, és a kórházban tartják megfigyelésre. Dawsey sötét hajú, sovány, de izmos férfi, nyugodt, figyelmes a tekintete – amíg el nem mosolyodik. Bizonyos Sophie Starkétól eltekintve nem láttam még az ő mosolyánál kedvesebbet, és eszembe jutott, amit Amelia írt, hogy ritka rábeszélőképessége van – most már elhiszem. Akárcsak Eben – és mellesleg általában az itteniek –, ő is túlságosan sovány, érződik, hogy valamikor testesebb volt. A haja őszül, és mélyen ülő barna szeme van, olyan sötét, hogy feketének látszik. A szeme körüli ráncok olyankor is mosolyt sejtetnek, amikor nem is mosolyog, de nem hiszem, hogy negyvennél több volna. Csak egy kevéssel magasabb, mint én, és kissé húzza a lábát, de azért erős – könnyedén felpakolta a lovas kocsijába az összes csomagom, továbbá engem magamat, Ameliát és Kitet.

Kezet fogtunk (hogy mondott-e valamit, arra nem emlékszem), aztán félreállt, hogy Amelia is hozzám férjen. Amelia egyike azoknak a nőknek, akik hatvanévesen szebbek, mint húszévesen lehettek (szívből remélem, hogy ezt egyszer majd rólam is elmondja valaki!). Alacsony, keskeny arcú, a mosolya elragadó, ősz haját a fejtetőre tűzött fonatokban viseli. Szorosan megragadta a kezem, és azt mondta: „Örülök, Juliet, hogy végre itt van. Szedjük össze a holmiját, és menjünk haza.” Ez bűvöletesen hangzott; mintha valóban hazamennék.

Ahogy ott álltunk a mólón, folyton a szemembe tűzött valamilyen, a dokkok körül táncoló fény. Isola felhorkant, és közölte: Adelaide Addison az, aki az ablakából színházi távcsővel követi minden mozdulatunkat. Aztán energikusan lengette a kezét a fény felé, mire az eltűnt.

Még javában ezen kacarásztunk, miközben Dawsey gondoskodott a csomagjaimról, vigyázott, nehogy Kit beessen a vízbe, és minden tekintetben hasznossá tette magát.

Kezdem érteni, hogy ez a természete, és mindenki rá is bízza magát.

Négyesben – Amelia, Kit, Dawsey meg én – Dawsey kocsiján elporoszkáltunk Amelia farmjára; a többiek gyalog mentek. Nem volt messze, de annál nagyobbat változott a környezet, hiszen a városból a szabadba értünk. A dimbes-dombos legelők váratlanul sziklákba ütköznek, és mindenütt érződik a tenger sós párája. Útközben lement a nap, és leereszkedett a köd. Észrevetted már, hogy ködben a hangok felerősödnek? Nos, így történt, és a madarak csiripelése súlyosabb lett, megtelt jelképes értelemmel. Mire Amelia kúriájához értünk, a szirtfalak fölött felhők gomolyogtak, és szürkébe burkolóztak a mezők, de én közben kísérteties formákat láttam; azt hiszem, a Todt-munkások által épített cementbunkerek lehettek.

Kit mellettem ült a szekéren, és szúrós oldalpillantásokat vetett rám. Nem vagyok olyan ostoba, hogy beszélgetést kezdeményeztem volna, de bemutattam a hüvelykujjtrükkömet: tudod, amikor úgy látszik, mintha a hüvelykujjunkat levágták volna.

Többször is megismételtem, csak úgy lazán, véletlenszerűen, anélkül hogy ránéztem volna, de ő úgy figyelt, mint egy sasfióka. Lenyűgözte a mutatvány, de okosabb volt annál, semhogy kuncogni kezdjen. A végén épp csak annyit mondott: „Mutasd meg, hogy csinálod.”

A vacsoránál szemben ült velem, és a spenótnál a karját kinyújtva úgy emelte fel a kezét, mint a rendőrök. „Nem kérem” – közölte, és ki mert volna erősködni? Közelebb tolta a székét Dawsey-hoz, és evés közben a könyökét a karjára tette, úgy, hogy Dawsey mozdulni se bírjon. Dawsey azonban szemlátomást nem bánta, még ha így bajosabb volt is felvágni a csirkéjét, vacsora után pedig a kislány rögtön az ölébe mászott. Látszott, hogy ez a hely az ő jogos birtoka, és bár úgy tűnt, Dawsey részt vesz a társalgásban, rajtakaptam, hogy amíg mi a megszállás alatti nélkülözésről beszélgetünk, ő a szalvétából nyuszit hajtogat.

Tudtál róla, hogy a sziget lakói madáreledelből őröltek lisztet, amíg az is ki nem fogyott?

Úgy látszik, kiálltam valamilyen előttem ismeretlen próbát, mivel Kit megkért, hogy én fektessem le. Valamilyen menyétes mesét követelt. Szereti a kártékony állatokat, hát én? Képes volnék szájon csókolni egy patkányt? „Soha!” – feleltem, és ettől a kegyeibe fogadott: ha gyáva vagyok is, de legalább nem játszom meg magam. Mondtam neki mesét, ő pedig egy töredék másodpercre odaérintette az arcát, hogy megcsókoljam.

Milyen hosszú levél – pedig csak az első négy órát tartalmazza. A maradék tizenhatot várd csak türelemmel!

Szeretettel ölel

Juliet

Juliet Sophie-nak

1946. május 24.

Drága Sophie-m!

Igen, itt vagyok. Mark mindent megtett, hogy visszatartson, de én mindvégig csökönyösen ellenálltam. A konokságot mindig az egyik legkevésbé vonzó jellemvonásomnak tartottam, de múlt héten nagyon hasznosnak bizonyult.

Csak akkor kezdtem neki félig-meddig igazat adni, amikor a hajó elindult, és ő ott állt a mólón délcegen és dühösen – és valahogy lerítt róla a házasodási szándék. Lehet, hogy hiányzik egy kerekem. Három nőt is ismerek, akik odavannak érte – valamelyikük pillanatok alatt el fogja szipkázni, én meg fogyatkozó éveimet egy piszkos kis lyukban morzsolhatom, miközben a fogaim egyesével kihullanak. Ó, látom magam előtt az egészet: a könyveimet senki sem veszi meg, én pedig szamárfüles, olvashatatlan kéziratokkal bombázom Sidney-t, aki legföljebb szánalomból nyugtat, hogy majd kiadja valamelyiket. Csoszogva és magamban motyogva rovom majd az utcákat, spárgaszatyorban cipelem magammal ócska cókmókomat, és a cipőm újságpapírral lesz kitömve. Te nyájas képeslapokat küldesz karácsonyra (ugye megteszed?), én pedig idegenek előtt vágok fel azzal, hogy valaha majdnem menyasszonya lettem Markham Reynoldsnak, a könyvcézárnak. Hallgatóságom csak csóválja majd a fejét: szegény öregasszony sült bolond, de ártalmatlan.

Atyaisten. Ez az út a tébolyba vezet!

Guernsey nagyon szép, és új barátaim olyan melegen, olyan szívbéli örömmel fogadtak, hogy úgy éreztem: igenis jól tettem, hogy idejöttem. Mindaddig, amíg egy perccel ezelőtt eszembe nem jutottak a fogaim. Nem szabad rájuk gondolnom. Kilépek majd az ajtóm előtt elterülő vadvirágos rétre, és amilyen gyorsan csak tudok, elszaladok a sziklákig. Utána lehanyatlok a fűbe, felnézek az égre, amely ma délután gyöngyházfényben ragyog, beszívom a fű meleg illatát, és úgy teszek, mintha Markham V. Reynolds nem is létezne.

 

Most jöttem vissza a házba. Már órák múlva vagyunk: a lemenő nap tündöklő arannyal szegte be a felhőket, a sziklák tövében ott morog a tenger. Mark Reynolds? Az meg ki?

Sok szeretettel,mint mindig

Juliet

 

Mary Ann Shaffer és Anne Barrows: Krumplihéjpite Irodalmi Társaság

Park Könyvkiadó, 2018
Fordította: Szántó Judit

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com