Papírfény

Olvass bele! – Naomi Alderman: A hatalom

A nők a világ minden táján felfedezik, hogy különös erővel rendelkeznek. Ujjuk egyetlen érintésével képesek szörnyű fájdalmat okozni, sőt: gyilkolni is. A férfiak pedig rájönnek, hogy kicsúszott a kezükből az irányítás… Elérkezett a Lányok Napja, de vajon hogyan fog véget érni? Olvass bele a megfilmesítés előtt álló A hatalom című kötetbe! 

Naomi Alderman regénye, A hatalom az elmúlt évek legnagyobb könyvsikereinek egyike, megjelenése óta megtalálható a legfontosabb sikerlistákon, 15 héten át szerepelt a New York Times mérvadó listáján. Már több mint két tucat nyelvre lefordították, rendkívüli aktualitásával, melyben egy új, nők irányította jövőt vizionál, jelentős visszhangot váltott ki az irodalmi életben, a közéletben, a sajtóban és a politikában. Sorra kapja a fontos elismeréseket, a New York Times az év tíz legjobb könyve közé választotta, ahogyan Barack Obama is ajánlotta mint az év egyik legfontosabb könyvét.

A magyarul frissen megjelenő A hatalom megfilmesítési jogai már elkeltek: a tévésorozatot a Sister Pictures készítheti. Maga Alderman írja a forgatókönyvet, aki azt ígérte, ez fogja helyettesíteni a sokak által óhajtott folytatást, ugyanis a sorozatban egészíti ki és viszi tovább a regényben bemutatott történeteket. Érdekesség, hogy Naomi Alderman korábbi kötetének filmváltozata is nemrég készült el Rachel Weisz és Rachel McAdams főszereplésével: a Disobedience című ortodox zsidók között játszódó drámát itthon a Titanic Filmfesztiválon mutatták be A rabbi meg a lánya címmel.

Részlet a könyvből:

Elmentek Sámuelhez, és azt mondák: Adj nékünk királyt!

És Sámuel monda: A királynak, aki uralkodni fog felettetek, ez lesz a hatalma: fiaitokat elveszi és szekér vezetőivé és lovasaivá teszi őket, és szekere előtt futnak.

Ezredesekké teendi őket, és hadnagyokká ötven ember felett; velök szántatja meg barázdáit, és velök végezteti aratását, készítteti hadi szerszámait és harci szekereihez az eszközöket.

Leányaitokat pedig elviszi kenőcskészítőknek, szakácsnéknak és sütőknek.

Elveszi legjobb szántóföldeiteket, szőlőhegyeiteket és olajfás kerteiteket, és szolgáinak adja.

Veteményeiteket és szőlőiteket megdézsmálja, és főbb embereinek és szolgáinak adja.

Elveszi szolgáitokat, szolgálóitokat, legszebb ifjaitokat és szamaraitokat, és a maga dolgát végezteti azokkal.

Barmaitokat megdézsmálja, és ti szolgái lesztek néki.

És panaszkodni fogtok annak idejében királyotok miatt, kit magatok választottatok, de az Úr nem fog meghallgatni akkor titeket.

A nép azonban nem akart Sámuel szavára hallgatni, és mondának: Nem! hanem király legyen felettünk.

És mi is úgy legyünk, mint a többi népek, hogy királyunk ítéljen minket is, és előttünk járjon, és vezesse a mi harcainkat.

És miután Sámuel meghallgatta a népnek minden szavát, megmondta azokat az Úrnak.

És monda az Úr Sámuelnek: Hallgass szavokra, és adj nékik királyt.1

1Sám 8,11–22

 

1Károli Gáspár fordítása.

 

Férfiak Írószövetsége

New Bevand Square

Október 27.

Kedves Naomi!

Végeztem ezzel az átkozott könyvvel. Mellékelve küldöm a töredékekkel és a rajzokkal együtt abban a reményben, hogy te majd útmutatást nyújtasz nekem, vagy legalább a regény visszhangját meghallom, amikor a kútba vetem, mint egy kavicsot.

Első kérdésed nyilván az lesz majd, hogy mi is ez tulajdonképpen. Ígéretemhez híven „nem egy újabb száraz történelmi munka”.

Négy könyvvel a hátam mögött rá kellett jönnöm, nem várható el az átlagolvasótól, hogy átrágja magát a töméntelen mennyiségű adaton, senkit sem érdekelnek a datálás vagy a rétegvizsgálat technikai részletei.

Láttam, hogyan üresedik ki a hallgatóság tekintete, amikor a kutatásomról magyarázok. Így ez most egyfajta hibrid mű lett, ami remélhetőleg jobban fog tetszeni az olvasóknak. Nem egészen történelem, de nem is igazán regény. Egyfajta „regényesítése” annak, ami a régészek szerint a leghihetőbb narratíva. Szemléltetésképpen szerepel a könyvben néhány ábra különböző régészeti leletekről, de ezeket bátran át lehet ugorni – sok olvasó vélhetően meg is teszi majd!

A következő kérdéseim lennének hozzád: nem túl sokkoló? Nem nehéz megemészteni, hogy ilyen állapotok valóban léteztek, még ha a történelmi régmúltban is? Tehetnék még valamit a nagyobb hitelesség látszatáért? Ismered a mondást: az „igazság” és „ami annak tűnik” – ellentétes fogalmak.

Éva Anya figurája kellően baljósra sikeredett… de mindnyájan tudjuk, hogyan működnek ezek a dolgok! Biztosra veszem, hogy senkit sem fog megbotránkoztatni… manapság amúgy is mindenki ateistának vallja magát. És az összes úgynevezett „csodára” van magyarázat.

No de most már befogom, bocs. Nem szeretnélek befolyásolni, olvasd el, aztán oszd meg velem a gondolataidat! Remélem, jól haladsz a saját könyveddel. Alig várom, hogy elolvashassam. Hálás vagyok, hogy időt szakítasz rám.

Sok szeretettel,

Neil

 

Páratlan Ház

Lakevik

Legdrágább Neil!

Ejha! Micsoda öröm! Belelapoztam, és már alig várom, hogy elmerüljek benne. Látom, ígéretedhez híven tettél bele jeleneteket, amelyekben férfi katonák, férfi rendőrtisztek meg „fiúkból alakult bűnbandák” szerepelnek, te kis huncut! Pont neked nem kell magyaráznom, mennyire szeretem az ilyesmit. Biztosan emlékszel. Gyakorlatilag tűkön ülök.

Alig várom, hogy lássam, mit alkottál. Őszintén megvallva jó lesz elszabadulni a saját könyvem mellől. Selim azt mondja, ha a következő nem lesz remekmű, elhagy egy olyan nőért, aki tényleg tud írni. Nem hinném, hogy fölfogja, milyen rosszul érintenek a fölényes beszólásai.

Akárhogy is, ezt most irtóra várom! Szerintem nekem nagyon is tetszene ez a „férfiak uralta világ”, amiről beszélsz. Alighanem humánusabb, és megkockáztatom, a mostaninál szexisebb társadalom.

Hamarosan újra írok, drága!

Naomi

 

A hatalom

 

NEIL ADAM ARMON

történelmi regénye

 

A hatalom formája mindig ugyanaz: egy fát formáz a gyökerétől a csúcsáig. Központi törzséről ágak hajtanak ki, és azokból is ágak sarjadznak, mind vékonyabb, tapogatózó, fokozatosan előretörekedő ujjak. A hatalom egy kifelé terjeszkedő élőlény kontúrját formázza, amely egyre messzebb és messzebb nyújtózik keskeny csápjaival.

Ez az óceán felé tartó folyók formája – az erecskékből patakok lesznek, a patakokból folyamok, a folyamokból áradatok, és gigászi erő gyülekezik össze, hogy még óriásibbá válva beleömöljön a tengerözönbe.

Formája a villámcsapásé. Az égbolton támadó villás hasadás mintát alkot az emberi bőr vagy a föld felszínén. Ugyanilyen mintázatok rajzolódnak ki, ha áramot vezetünk egy akriltömbbe. Mi áramkörök és kapcsolók szabályozott rendszerén terelgetjük az elektromosságot, ám az természete szerint élő alakot igyekszik ölteni, egy páfrányét vagy egy csupasz ágét. A középpont a becsapódás helye, onnét sugárzik kifelé a hatalom ereje.

Ugyanez a rajzolat mibennünk is megtalálható az idegek és erek belső fáinak formájában. A központi törzs és a leágazások hálózata. Jelek mennek az ujjhegyeinktől a gerincoszlopig és az agyig. Elektromosságot hordozunk. Bennünk éppen úgy mozog az energia, mint a természetben. Bizony mondom, gyermekeim, semmi sem történhet, ami ne volna összhangban a természet törvényével.

A hatalom az emberek között is csak így működhet. Az emberek falvakba tömörülnek, a falvakból városkák lesznek, a városkák térdet hajtanak a nagyvárosok előtt, a nagyvárosok az államok előtt. A rendeletek a centrumból haladnak a végek irányába. Az eredmények a végek felől haladnak a centrum felé. Szünettelen kommunikáció zajlik. Ahogy az óceánok nem maradhatnak fenn vízerek nélkül, és a fák törzse sem maradhat fenn a mellékrügyek nélkül, úgy a test koronája, az agy sem működhet idegvégződések nélkül. Úgy fent, mint lent. Ahogy a peremeken, úgy a magban.

Következésképpen kétféle útja van annak, hogy az emberi hatalom természete és felhasználása megváltozzék. Az egyik esetben a palotából indul ki egy parancsolat, ami kész tények elé állítja a népeket. Ám a másik, a szükségszerűbb eset az, hogy az ezer és ezer fénypontocskának mind egy-egy új üzenetet kell útjára indítania. Ha a nép változik, meginganak a palota falai.

Meg van írva: „Tenyerébe zárá a villámot, és vezérlé azt.”

Éva Könyvéből, 13–17.

 

Előtte tíz évvel

 

Roxy

 

A szekrénybe zárják. Nem tudhatják, hogy már máskor is bezárták oda. Az anyja rakta be időnként, ha rossz kislány volt. Csak pár percre, amíg lehiggad. A szekrényben töltött órák alatt körömmel vagy egy iratkapocs segítségével apránként kilazította a zárat a csavarok mentén. Bármikor kiszedhette volna, mégsem tette, hiszen akkor az anyja fölszerelt volna kívülre egy reteszt. A sötétben kuksolva azzal a tudattal is beéri, hogy ha nagyon akar, kijuthat, és ez majdnem felér a szabadsággal.

Szóval, ezért hiszik azt, hogy jól bezárták. De kijut. És lát mindent.

A férfiak este fél tízkor érkeznek. Eredetileg úgy volt, hogy Roxy aznap az unokatestvéreinél éjszakázik, hetekkel korábban megbeszélték, de Roxy csúnyán beszélt az anyjával, mert az nem jó harisnyát hozott neki a Primarkból, és az anyja szobafogságra ítélte. Nem mintha Roxy rajongott volna a hülye unokatesóiért.

Amikor a fickók berúgják az ajtót, és megpillantják őt, ahogy az anyja mellett duzzog a kanapén, egyikük így szól:

– Bassza meg, itt a gyerek. – Ketten vannak, egy magas, patkányképű meg egy köpcös, szögletes állú. Roxy nem ismeri őket.

A köpcös torkon ragadja az anyját, a magas a konyhában Roxyt hajkurássza, aki már majdnem kijutott a hátsó ajtón, de az az alak elkapja a combját, Roxy fölbukik, az meg a derekánál fogva felkapja. Roxy rúgkapál és visítozik, és amikor az alak betapasztja a száját a kezével, ő véresre harapja azt a kezet. Az alak szitkozódik, de nem engedi el, hanem átviszi a nappaliba. A köpcös ezalatt nekiszorítja az anyját a kandallónak. Roxy ekkor kezdi érezni, ahogy feltolul benne, habár egyelőre még nem tudja, hogy micsoda. Egyfajta bizsergés az ujjai hegyén, mintha csiklandoznák.

Sikít. Az anyja meg:

– Ne merjétek bántani a kislányomat, rohadékok, nagyon megkeserülitek, azt is megbánjátok, hogy megszülettetek. Az apja Bernie Monke, az ég szerelmére!

A köpcös nevet.

– Éppen apucinak hozunk üzenetet.

A magas olyan ripsz-ropsz gyömöszöli be Roxyt a lépcső alatti szekrénybe, hogy a kislány föl se fogja, mi történik, csak később, amikor körülöleli a sötétség meg a porszívóból áradó poros-édeskés szag. Az anyja sikoltozni kezd. Roxy szaporábban veszi a levegőt. Megijedt, de muszáj valahogy kijutnia az anyjához. Körmével elforgatja a zár egyik csavarját. Fordít rajta egyet, kettőt, és a harmadikra már kint is van. Egy szikra villan a csavar fémje meg a keze között. Statikus elektromosság. Fura érzése támad. Mintha csukott szemmel is képes lenne látni. Az alsó csavaron is fordít egyet, kettőt, hármat. Közben az anyja esdekel, hogy ne. Ne tegyék ezt. Mit képzelnek? Hiszen még csak gyerek. Egy kicsi lány, az isten szerelmére!

Az egyik férfi öblösen fölnevet:

– Nem tűnt gyereknek.

Anyja fölvisít, mint egy rossz motor.

Roxy próbálja kisakkozni, hogy merre vannak az idegenek a szobában. Az egyik az anyjával küzd. A másik… ekkor balról zajt hall. A terve a következő: kimászik, elkapja a magasabbikat a térdhajlatánál, megtapossa a fejét, és akkor ketten lesznek egy ellen. Ha van is fegyverük, egyelőre nem vették elő. Roxy azelőtt is keveredett verekedésekbe. Néha mondanak rá ezt-azt. Meg az anyjára és az apjára is.

Egy. Kettő. Három. Anyja közben újból fölsikolt, Roxy pedig kitépi a zárat a helyéből, és kirúgja az ajtót.

Szerencséje van. Az ajtóval pont eltrafálta hátulról a magasabbikat. Az elvágódik, Roxy megragadja a férfi föllendülő jobb lábát, és a fickó a szőnyegen puff an. Valami reccsen, a pasas orrából pedig dől a vér.

A köpcös kést szorít az anyja torkához. A penge ezüstös mosollyal kacsingat a lányra.

Anyjának elkerekedik a szeme.

– Fuss, Roxy – mondja suttogásnál alig hangosabban, de Roxy mintha a saját fejében hallaná: fuss. Fuss!

Nem szokása meghátrálni az iskolai harcok elől. Máskülönben sosem hagynák abba a csúfolkodást, hogy anyád ringyó, apád csaló, vigyázz, Roxy egy tolvaj tahó. Addig kell ütni őket, amíg nem könyörögnek. Nem szabad elfutni.

Valami történik. Dobol a vér a fülében. Bizsergető érzés terjed szét a hátán, és továbbterjed a vállára meg a kulcscsontjára. Az érzés azt mondja neki: képes vagy rá. Azt mondja: erős vagy.

Acsarogva veti rá magát a földön elterült alakra, belekarmol az arcába. Mindjárt kézen fogja az anyját, és kimenekíti innen. Csak jussanak ki a házból. Ez nem történhet meg fényes nappal a nyílt utcán. Megkeresik az apját, ő majd intézkedik. Néhány lépés az egész. Meg tudják csinálni.

A köpcös kíméletlenül hasba rúgja Roxy anyját. A nő összegörnyed a fájdalomtól, és térdre esik. A fickó Roxy felé suhogtatja a kést.

– Tony. Jusson eszedbe. A lányt ne – nyöszörgi a magas.

A köpcös arcba rúgja társát. Egyszer. Kétszer. Összesen háromszor.

– Ne. Mondd ki. A kibaszott nevemet.

A magas elnémul. Az arcán habzik a vér. Roxy megérti, hogy kutyaszorítóba került. Az anyja egyre csak azt kiabálja, hogy fusson. Roxy karját mintha ezernyi gombostűvel szurkálnák. A fény tűi indulnak ki a gerincoszlopából a kulcscsontja felé, meg a torkából a könyöke, csuklója és az ujjbegyek felé. Belülről sugárzik.

A fickó fél kézzel utánanyúl, a másikban a kést tartja. Roxy kész arra, hogy megrúgja vagy megüsse, az ösztöne azonban mást súg. Megragadja a fickó csuklóját. Elcsavar valamit a mellkasa mélyén, mint aki egy vele született tudást mozgósít. A férfi próbál kibújni a szorításából, de ezzel már elkésett.

Tenyerébe zárá a villámot, és vezérlé azt.

Valami recsegve villan. A szag egy kicsit olyan, mint zivatarkor, de van benne az égő haj szagából is. Kesernyés narancsízt érez a nyelve alatt. A köpcös a földre került, és most hangtalan siránkozik. Keze hol ökölbe szorul, hol elernyed. Hosszú, vörös sebhely fut végig a csuklójától a karján. Skarlátpirosan virít a szőke szőrréteg alól, egy páfrányt mintáz levelekkel és kacsokkal, rügyecskékkel és ágakkal. Anyja leesett állal bámulja, még ekkor is potyognak a könnyei.

Roxy az anyja karját cibálja, de ő még lassú a sokktól, és a szája most is csak azt ismétli: fuss, fuss. Roxy maga sem tudja, mit művelt az imént, ő csak annyit tud, hogy ha az ember földre küldi a nála erősebb ellenfelét, akkor pucoljon meg. De az anyja nem mozdul elég gyorsan. Mielőtt még Roxy fölhúzhatná a földről, megszólal a köpcös:

– Azt már nem.

Óvatosan föltápászkodik, és odabiceg a két nő meg az ajtó közé. Fél karja élettelenül csüng az oldalánál, a másikban viszont ott a kés. Roxy emlékszik, mit érzett, amikor az előbbi dolgot csinálta, akármi volt is az. Berántja az anyját a háta mögé.

– Mi van nálad, kicsikém? – szólal meg a férfi. Tony. Roxy megjegyzi a nevet, hogy később majd elmondja az apjának. – Sokkoló?

– Húzz el – mondja Roxy –, vagy akarsz még?

Tony hátrál néhány lépést. A lány karját figyeli. Azt nézi, hogy rejteget-e valamit a háta mögött.

– Elejtetted, igaz, kicsi?

Roxy emlékszik arra az érzésre. A csavarra és utána a robbanásra. Lép egyet Tony felé. Az nem tágít. Még egy lépés. Tony lenéz a bénult karjára. Az ujjai most is rángatóznak. Megrázza a fejét.

– Nincs is nálad semmi.

Tesz felé egy mozdulatot a késsel. Roxy karja kivágódik, és megérinti a fickó ép keze fejét. Megcsinálja ugyanazt a csavart.

Nem történik semmi.

A férfi nevetni kezd. Foga közé veszi a kést, és fél kézzel megragadja Roxy mindkét csuklóját.

A lány újra próbálja, hasztalan. Tony térdre kényszeríti.

– Könyörgök – rebegi az anyja. – Könyörgök, ne!

Aztán valami lesújt a lány tarkójára. Filmszakadás.

 

Felébred. Félrebillent a világ. A kandalló a szokott helyén áll. A peremén körbefutó faszegély vágja a lány szemét, a feje is fáj, a szőnyegbe préselődik a szája. Vér ízét érzi a fogán. Valami csöpög. Becsukja a szemét. Kinyitja, és tudja, hogy közben néhány percnél több idő telt el. Odakint csöndes az utca. A ház hideg és dülöngél. Földeríti a saját testét. A lába egy széken van. Arca lelóg, a szőnyeghez és a kandallóhoz nyomódik. Megpróbál fölemelkedni, de nincs hozzá elég ereje, így inkább csak fészkelődik, hogy leessen a lába a padlóra. Fájdalmas érzés, de legalább egy szintbe kerültek a tagjai.

Sebes villanásokban tér vissza az emlékezete. A fájdalom, a fájdalom eredete, aztán az a dolog, amit csinált. Aztán az anyja. Szép lassan fölnyomja magát, s közben konstatálja, hogy ragad a keze. És valami csöpög. A szőnyeget átáztatta egy vörös folt, amely szélesen terjeng a kandalló körül. Ott az anyja, a feje a kanapé karfájáról csüng alá. Egy papír fekszik a mellén, rajta filctollal rajzolt kankalin.

Roxy tizennégy éves. Egyike a legfiatalabbaknak, és az elsők közül való.

 

Naomi Alderman: A hatalom

21. Század Kiadó, 2018
Fordította: Borbély Judit Bernadett

Hirdetés

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés