Papírfény

Olvass bele! – Nick Hornby: A Meztelen Juliet

Formabontó szerelmi háromszög egy visszavonult rocksztár, a legnagyobb rajongója és egy elhanyagolt barátnő között. Nick Hornby édesbús története, A Meztelen Juliet ezúttal is párkapcsolatokról, nagy szerelmekről és nagy szakításokról, az összetört szív fájdalmáról és a popzenéről regél. Olvass bele!

Annie egyszer csak rájön, hogy boldogtalan. Mint annyian mások is, amikor azt érzik, hogy megrekedtek egy kapcsolatban, amiben épp csak némi gyenge vonzalmat tudnak összekaparni magukban a párjuk iránt – hébe-hóba. Annie párjában, Duncanben ugyanakkor olthatatlan szenvedély él egy rockzenész iránt – aki ráadásul már nem is rockzenész, mert 1986 óta egyetlen dala sem jelent meg. Még csak azt sem lehet tudni, hogy hol lakik és mit csinál azóta.

Aztán egyszer csak mégis megjelenik egy új Tucker Crowe-album, pontosabban a legendás Juliet első, hangszerelés nélküli változata: a dalok a maguk csupasz egyszerűségében. Duncan zseniálisnak tartja őket, Annie pedig unalmasnak – és ahogy az lenni szokott, egy ilyen apró nézeteltérés végül mindent fenekestül felforgat az életükben… Sőt, Tucker Crowe életében is. A Pop, csajok, satöbbit is jegyzőNick Hornby regényéből Jesse Peretz rendezett feel-good romantikus vígjátékot Ethan Hawke, Rose Byrne és Chris O’Dowd főszereplésével, amit a magyar mozikban is bemutattak.

Részlet a könyvből

Az első alkalommal, amikor Duncan látta, ahogy a számítógépe kijelzi a dalok címét a CD-n, amit éppen beletett, egyszerűen nem hitt a szemének. Olyan volt, mintha egy varázslót nézne, akinek ténylegesen van varázsereje: nem volt értelme, hogy magyarázatot keressen a trükkre, mert nem trükk volt – pontosabban nem volt olyan magyarázat, amit valaha is megérthetett volna. Nem sokkal később az internetes ismerősei kezdtek dalokat küldeni e-mail-mellékletként, és ez ugyanolyan varázslatos volt, mert azt jelentette, hogy a rögzített zene egyáltalán nem valami tárgy, ahogy azt korábban mindig gondolta – egy CD, egy darab műanyag, egy tekercs szalag. Le lehet sűríteni a lényegére, és a lényege szó szerint megfoghatatlan. És ettől, legalábbis számára, a zene még jobb, még szebb, még varázslatosabb lett. Azok, akik tudtak a Tuckerhez fűződő kapcsolatáról, azt várták volna, hogy bakelitnosztalgiás legyen,

de az új technológiától a szenvedélye csak még romantikusabbá vált.

Az évek során azonban felfedezett magában valami bosszantó elégedetlenséget ennek az új varázslatnak a dalmegnevező részével. Nem tehetett róla, de amikor betett egy CD-t a laptopjába, mindig elképzelte, hogy a fazon, bárki is az illető, aki a kibertérben figyeli, hogy miket hallgat, unalmasnak találhatja a zenei ízlését. Túlságosan mainstreamnek. Soha nem lehetett túljárni az eszén. Duncan elképzelt egy huszonegyedik századi Neil Armstrongot, aki beépített Bang and Olufsen fülhallgatós sisakot visel, és ott lebeg valahol valamiben, ami nagyon hasonlít a régimódi űrre (csak ez még érthetetlenebb, és sokkal több pornográfia van benne), és azt gondolja magában:

Jaj, ne, nem akarok még egyet ezekből. Valami keményebbet kérek. Valami olyat, ami egy pillanatra padlóra küld, amitől rohannom kell a kiberkönyvtárba.

Néha, amikor a számítógép mintha a szokásosnál hosszabb ideig zümmögött volna, Duncannek az volt az érzése, hogy most megfogta az ipsét; de aztán egy napon, amikor töltötte fel az iPodját, majdnem három percig tartott, amíg megkapta az Abbey Road dalcímeit, és világos volt, hogy a késést valami rossz érintkezés vagy ilyesmi okozza, nem pedig az, hogy padlóra küldte Fülhallgatós Neilt. Úgyhogy mostanában Duncannek különös örömet szereztek azok a ritka alkalmak, amikor Neil nem tudott segíteni neki, és magának kellett beírnia a címeket, még ha ezt macerásnak találta is. Ez azt jelentette, hogy letért a jól kitaposott ösvényekről, be a zene dzsungelébe. Fülhallgatós Neil sohasem hallott a Meztelen Julietről, ami valamennyire megvigasztalta Duncant. Nem tudta volna elviselni, ha csak úgy magától beugrik az információ, anélkül hogy bárki bármilyen erőfeszítést tenne, mintha ő lenne a hétszázadik ember azon a napon, aki kéri.

Nem akarta azonnal meghallgatni a Meztelen Julietet.

Még dühös volt, részben Annie-re, részben pedig, kevésbé érthető módon, magára az albumra, amely mintha inkább lett volna Annie-é, mint az övé. Úgyhogy hálás volt, amiért eltartott egy darabig a dalok beírása (megkockáztatta, hogy ugyanúgy szerepelnek a dalok a Meztelenen, ahogy magában már elnevezte az albumot, mint az eredetin; legalábbis ezt sugallta a hosszú utolsó dal – hat perc még demóváltozatban is), s aztán az is, amíg a gépe magába szívta a zenét. De hát hogy képzelte ezt Annie? Próbált jóindulatú magyarázatot találni a viselkedésére, de egyszerűen nem létezett olyan. Rosszindulat volt, tiszta és szimpla rosszindulat. Miért kezdte el Annie ennyire gyűlölni őt hirtelen? Mi rosszat tett ellene?

Bedugta az iPodját, egy még ma is varázslatosnak érzett ujj- és csuklómozdulattal átmásolta rá az album anyagát, felkapta a dzsekijét a lépcső alján lévő karfáról, és elment otthonról.

Lement a tengerpartra.

Londoni külvárosban nőtt fel, és még mindig nem szokta meg, hogy ötpercnyi gyaloglásra van tőle a tenger. Persze nem volt ez olyan nagyon igazi tenger, már ha az ember a tengert a kék vagy a zöld szín akárcsak leghalványabb eszméjével együtt képzeli el; az ő tengerük mintha konokul elkötelezte volna magát a faszénszürkék és feketék leleményesen sokféle árnyalata mellett, maximum olykor egy kis latyakbarna jöhetett még szóba. Az időjárási körülmények azonban tökéletesen megfeleltek a céljainak. A tenger úgy vetette rá magát a partra újra meg újra, mint egy gonosz és különösen buta pitbull, és a nyaralók, akik megmagyarázhatatlan módon inkább ide jöttek, amikor pedig elrepülhettek volna harminc fontért a Földközi-tengerre, mindannyian úgy néztek ki, mintha aznap reggel érte volna őket valami nagy veszteség. Egy rossz döntés tényleg nem lehet ennél szánalmasabb. Hozott magának egy pohár instant kávét a móló mellett lévő kebabbüféből, és leült egy tengerre néző padra. Készen állt.

Negyvenöt perccel később a zsebeiben kotorászott, hátha talál valamit, amit zsebkendőnek használhatna, amikor egy középkorú nő jött oda, és megérintette a karját.

– Szeretne beszélgetni valakivel? – kérdezte kedvesen.

– Ó. Köszönöm. Nem, nem, jól vagyok.

Megérintette az arcát – jobban sírt, mint gondolta.

– Biztos? Nem úgy néz ki.

– Nem, tényleg. Én csak… Csak nagyon erős érzelmi élmény hatása alatt állok. – És eltartotta a fülétől az iPod egyik fülhallgatóját, mintha azzal mindent megmagyarázna. – Ettől.

– Maga valami zene miatt sír?

Úgy nézett rá a nő, mint valami perverzre.

– Hát – mondta Duncan. – Nem a zene miatt. Nem hiszem, hogy ez a jó szó rá.

A nő megcsóválta a fejét, és elment.

Még kétszer meghallgatta az elejétől a végéig, miközben ott ült a padon, és aztán a harmadik lejátszás alatt elindult haza. Egy gondolat a nagy művészettel kapcsolatban: a hatására jobban szeretjük az embereket, megbocsátjuk az apró vétkeiket. Vagyis, ha jobban meggondoljuk, valahogy úgy működik, ahogy állítólag a vallásnak kellene. Ugyan mit számít, hogy Annie előbb meghallgatta az albumot, mint ő? Hisz ott az a rengeteg ember, aki már hallotta az eredeti Julietet, amikor ő felfedezte magának! Vagy, mondjuk, ott az a rengeteg ember, aki előbb látta A taxisofőrt, mint ő. Csökkentette ez a hatását?

Ettől kevésbé az övé?

Haza akart menni, átölelni Annie-t, és beszélgetni vele erről a délelőttről, amelyet soha nem fog elfelejteni. És azt is hallani akarta, hogy Annie mit szól hozzá. Értékelte a Crowe életművével kapcsolatos meglátásait – néha meglepően okos tudott lenni, már ahhoz képest, hogy egyébként nem akart elmerülni a témában, és hallani akarta, hogy Annie is észrevette-e ugyanazokat a dolgokat, amikre ő felfigyelt: a refrén hiányát a „The Twentieth Call Of The Day”-ben például, amitől olyan engesztelhetetlenség és öngyűlölet sugárzott a dalból, amit nem igazán lehetett érezni a „befejezett” formájában. (Le fogja játszani ezt a változatot mindenkinek, aki még egyszer elő mer hozakodni azzal az elcsépelt régi szöveggel, hogy

Crowe a szegények Dylanje.

A „The Twentieth Call Of The Day” Duncan véleménye szerint ugyanaz volt, mint a „Positively Fourth Street”, csak dúsabb szövetű és súlyosabb. És Tucker tudott énekelni!) És ki gondolta volna, hogy az „And You Are?” ennyire baljósan hangozhat? A Julieten két olyan emberről szólt a dal, akik azonnal összejönnek – más szóval egyszerű (de nagyon szép) szerelmes dal, egy derűs nap, mielőtt a tenger felől elkezdenek rájuk zúdulni a lelki viharok. A Meztelen Julieten viszont olyan volt, mintha a szerelmesek a napfény egy kis tócsájában állnának, amely egyre kisebb már aközben is, hogy először beszélgetnek egymással. Már látják a villámlást és az esőt, és ettől az album valahogy teljesebb és koherensebb. Így, hogy már a kezdet kezdetében benne rejlik a majdani bukás, még igazibb a tragédia. A „You And Your Perfect Life” visszafogottsága ugyanakkor olyan iszonyatos erőt ad a dalnak, amelyet elfojt a rock’n’roll verzió túldíszítettsége.

 

Nick Hornby: A Meztelen Juliet 

Helikon Kiadó, 2018
Fordította: M. Nagy Miklós

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com