Papírfény

Olvass bele! – Paul Auster: Brooklyni balgaságok

A Füstöt és a Lulu a hídont jegyző Paul Auster író-rendező regényének főhőse elhatározza, hogy összegyűjti az élet összes balgaságát. A Brooklyni balgaságok hősei esendő emberek egy korántsem makulátlan világban. 

Mit ​tehet egy hatvanéves, rákbetegségéből lábadozó, nyugdíjas életbiztosítás-ügynök, akit elhagyott a felesége és az életkedve is? Visszaköltözik gyerekkora megfakult emlékű színhelyére, Brooklynba, és míg a halálra vár, papírra veti az összes balgaságot, amivel csak valaha is találkozott. Ehhez Brooklyn tökéletes helyszín a maga színes közegével, s ahogy Nathan Glass sajátos emlékiratain dolgozik, újabb és újabb emberek bukkannak fel az életében: tudósnak indult, ám taxissá lett unokaöccse, az ő kilencéves unokahúga, aki valamely rejtélyes okból nem hajlandó megszólalni, egy sötét múltú antikvárius, az örök balek, és nők mint segítők, áldozatok és megváltók.

Paul Auster legújabb regényének elbeszélője könnyedén értekezik nagy kérdésekről, életről-halálról. Az egymás után felbukkanó szálak szépen összefonódnak, s a hihetetlenségében is hihető cselekményt irodalmi eszmefuttatások színezik, elmélkedések a taxizás filozófiájáról, anekdoták Kafkáról és Wittgensteinről. A Brooklyni balgaságok izgalmas és fordulatos regény, amelyben Auster más hangot üt meg, mint korábbi műveiben, s ezzel talán nemcsak rajongóinak okoz meglepetést, hanem új híveket is szerez.

Részlet a könyvből

Egy csendes helyet kerestem a halálra. Valaki Brooklynt ajánlotta, hát másnap reggel Westchesterből leutaztam felmérni a terepet. Ötvenhat év óta először jártam ott, semmire nem emlékeztem. A szüleim hároméves koromban költöztek ki a városból, most meg azon kaptam magam, hogy ösztönösen visszatérek a régi környékre, sebzett kutyaként vonszolom magam vissza a szülőhelyemre. Egy helyi ingatlanügynök megmutatott hat-hét lakást, és estére már ki is vettem egy két hálószobás kertlakást az Első utcában, egysaroknyira a Prospect Parktól. Fogalmam sem volt, kik a szomszédjaim, de nem is érdekelt. Annyit tudtam, hogy mind kilenctől ötig dolgoznak, gyereke egyiknek sincs, úgyhogy az épület elég csendesnek ígérkezett. Én pedig erre vágytam leginkább: szomorú és nevetséges életem után a csendes végre.

A bronxville-i házra már megkötöttük a szerződést, és amint a hónap végén befejeződik az eljárás, a pénz nem jelent majd akadályt. A volt feleségemmel megegyeztünk, hogy felezünk, és négyezer dollár a bankban bőven elég kell hogy legyen nekem, amíg lélegzem.

Eleinte nagyon nem tudtam, mihez kezdjek magammal.

Harmincegy éven keresztül ingáztam a kertváros és a Közép-atlanti Élet- és Balesetbiztosító manhattani irodája között, így most, hogy már nem dolgoztam, egyszerűen túl hosszú volt a nap. Egy héttel azután, hogy beköltöztem a lakásba, férjezett lányom, Rachel beautózott New Jersey-ből meglátogatni. Azt tanácsolta, foglaljam el magam valamivel, találjak ki egy projektet. Rachel nem buta nő. Biokémiából doktorált a Chicagói Egyetemen, és kutatóként dolgozik egy nagy gyógyszergyárnak Princeton mellett, de akárcsak az anyja, ritka az a nap, amikor nem közhelyekben beszél, többnyire csak azokat az elkoptatott frázisokat és felmelegített ötleteket használja, melyek hegyekben állnak a kortárs bölcsesség szeméttelepein.

Elmagyaráztam neki, hogy valószínűleg már nem érem meg az év végét, és kurvára nem érdekel semmi projekt. Egy pillanatig azt hittem, elbőgi magát, de aztán lenyelte a könnyeket, és inkább nekem támadt, hogy milyen kegyetlen és önző vagyok. Nem csoda, hogy „Anya” végül elvált tőlem, tette hozzá, nem csoda, hogy nem bírta tovább. Egy magamfajta férfi feleségének lenni véget nem érő szenvedés lehetett, maga a pokol. Maga a pokol. Szegény Rachel, nem tehet róla. Egy szem gyermekem huszonkilenc éve lakója ennek a világnak, s ez idő alatt egyetlen eredeti mondata nem volt, semmi, ami csak és kizárólag az övé lett volna.

Amúgy igen, azt hiszem, időnként tényleg van bennem gonoszság.

De nem állandóan, és nem is szándékosan. Jó napokon vagyok olyan kedves és barátságos, mint bárki. Úgy nem lehet sikeresen életbiztosításokat eladni, ha az ember elriasztja az ügyfeleket, legalábbis nem három hosszú évtizedig. Tudni kell meghallgatni őket. Tudni kell együttérezni velük. Tudni kell lehengerelni őket. Bennem ezek mind megvannak, és még sokkal több is. Nem tagadom, vannak rossz pillanataim is, de mindenki tudja, hogy a családi élet zárt ajtaja mögött miféle veszélyek leselkednek. Megmérgezhet minden érintettet, főleg ha az embernek arra kell rádöbbennie, hogy eleve nem házasságra termett fajta. Imádtam a szexet Edith-tel, csak aztán a szenvedély négy-öt év után elapadt, és attól kezdve enyhén szólva nem voltam tökéletes férj. Rachel szavaiból pedig az derült ki, hogy szülőnek se váltam be igazán. Nem szeretném megcáfolni az emlékeit, de az igazság az, hogy a magam módján mindkettejükkel törődtem, és ha olykor más nők karjában találtam is magam, ezeket a kalandokat sosem vettem komolyan. Nem én akartam válni. Mindennek dacára én végig ki akartam tartani Edith mellett. Ő akart kiszállni, és tekintve az évek során elkövetett bűneim lajstromát, nem tudtam hibáztatni érte. Harminchárom évig éltünk egy fedél alatt, és mire elindultunk két különböző irányba, szinte nem volt semmi, amit eredményként felmutathattunk volna.

Mondtam Rachelnek, hogy a napjaim meg vannak számlálva,

de ez csak elkapkodott riposzt volt a tanácsára, egy hamarjában elpufogtatott hiperbola. A tüdőrákom visszavonulóban volt, és a legutóbbi vizsgálat után az onkológus azt mondta, megengedhetőnek látja az óvatos optimizmust. Ez persze nem jelentette, hogy bíztam benne. A rák annyira megrázott, még mindig nem tudtam elhinni, hogy túlélhetem. Én már elkönyveltem magam halottnak, és miután a tumort kivágták belőlem, és végigszenvedtem a sugár- meg a kemoterápiát, ami minden erőmet kiszívta; miután kibírtam a szédülés- és hányingerrohamokat; miután elviseltem, hogy elvesztem a hajam, elvesztem az életerőm, elvesztem a munkám, majd elvesztem a feleségem… mindezek után nemigen tudtam elképzelni, hogyan tovább. Hát ezért Brooklyn. Hát ezért tértem vissza önkéntelenül arra a helyre, ahol történetem elkezdődött. Majdnem hatvanéves voltam, még csak nem is sejtettem, mennyi időm maradt. Talán még húsz év, talán csak pár hónap. Az állapotomról szóló orvosi prognózistól függetlenül a legfontosabbnak tartottam, hogy semmit ne vegyek készpénznek. Amíg életben vagyok, ki kell találnom, hogyan fogjak hozzá ehhez az új élethez, de még ha hamarosan meghalok is, akkor sem ülhetek ölbe tett kézzel, várva az utolsó pillanatot. Tudós lányomnak szokás szerint igaza volt, még ha makacsabb voltam is, hogy sem beismerjem. El kellett foglalnom magam.

Nekidurálni magam és csinálni valamit.

Kora tavasszal költöztem be, s az első hetekben felderítettem a környéket, nagyokat sétáltam a parkban, és virágokat ültettem a hátsó kertben, egy talpalatnyi, szeméttel teleszórt földdarabon, amit évekig elhanyagoltak. Újra kinövő hajamat levágattam a Park Slope Fodrászatban a Hetedik sugárúton; videót kölcsönöztem egy Mozimennyország nevű tékából, és gyakorta beugrottam a Brightman Padlásba, egy zsúfolt, rendetlen antikváriumba, mely egy feltűnősködő homokosé, Harry Brightmané volt (róla majd később). Többnyire otthon reggeliztem, de mivel nem szeretek főzni, és abszolút tehetségtelen is vagyok hozzá, ebédelni és vacsorázni inkább éttermekbe jártam – mindig egymagamban ültem, mindig egy nyitott könyv hevert előttem, mindig a lehető leglassabban rágtam, hogy minél tovább elhúzzam az étkezést. Miután kipróbáltam pár éttermet a környéken, ebédidőben a Kozmikus Falatozó lett a törzshelyem. Az étel a legjobb esetben is közepes volt, az egyik pincérnő azonban egy imádni való Puerto Ricó-i lány volt, Marina, akibe azonnal belehabarodtam. Harminc évvel volt fiatalabb nálam és férjezett, tehát a románc szóba sem jöhetett, de olyan jólesett elnézni, olyan gyengéden bánt velem, és olyan készségesen nevetett csöppet sem vicces vicceimen, hogy szünnapjain szabályosan sóvárogtam utána.

Felfedeztem, hogy szigorúan antropológiai alapon nézve a brooklyniak nem vonakodnak annyira szóba állni az idegenekkel, mint más törzsek, amelyekkel korábban dolgom akadt. Ha éppen kedvük tartja, simán beleütik az orrukat a másik dolgába (vénasszonyok megszidják a kismamákat, amiért nem öltöztetik elég melegen a gyereket; járókelők rászólnak a kutyasétáltatókra, hogy túl erősen rántották meg a pórázt); a vitatható parkolóhelyek miatt úgy esnek egymásnak, akár a négyévesek; no és csípőből szórják a poénokat. Egyik vasárnap délelőtt betértem az abszurd TüziFánk névre keresztelt, zsúfolt kis csemegeüzletbe. Fahéjas-mazsolás fánkot akartam kérni, de megbotlott a nyelvem, és azt mondtam, fahéjas-hozsannás. A fiatal srác a pult mögött kapásból kontrázott: – Sajnálom, de az elfogyott. Almás-miatyánkos nem jó? –

És olyan egyből, olyan természetesen, hogy majd behugyoztam.

Ez a nyelvbotlás adta végül az ötletet, amiről úgy éreztem, még Rachel is helyeselné. Talán nem nagy ötlet, de legalább valami, és ha olyan rigorózusan és kitartóan ragaszkodom hozzá, ahogy tervezem, meglesz a projekt, a privát kis hobbi, ami segít kilábalni tunyaságomból. Noha a projekt szerénynek ígérkezett, úgy döntöttem, grandiózus, hivalkodó névvel illetem, így ringatván magam abba a hitbe, hogy fontos munkát végzek. Az emberi balgaság könyve lett a címe, amelyben a lehető legegyszerűbb, legvilágosabb nyelven beszámolok minden botlásról, minden seggre esésről, minden kínos pillanatról, minden idiótaságról, minden gyarlóságról és minden gyermeteg dologról, amely hosszú és változatos emberi pályafutásom során megesett velem. Aztán ha nem jut eszembe több magamról, majd olyasmiről írok, ami ismerősökkel történt, és ha ez a forrás is kiapad, jöhet a történelem, végigveszem embertársaim balgaságait az ősi világok letűnt civilizációtól egész a huszonegyedik század első hónapjaiig. Ha mást nem, hát nevetni biztos lehet majd rajta, gondoltam én. Nem vágytam rá, hogy lemeztelenítsem a lelkem, és komor önelemzésben dagonyázzam. A hangnem végig könnyed, gunyoros lesz, hiszen nincs más célom, mint elszórakoztatni magam úgy, hogy a közben a nap lehető legtöbb óráját kitöltsem.

Könyvnek neveztem, pedig egyáltalán nem az volt.

Noteszekbe, lapokra, borítékok hátuljára és hitelkártyát meg kölcsönt ajánló reklámlevelekre firkantott sztorik gyűltek össze, egymástól független anekdoták katyvasza, és amint egyet befejeztem, beledobtam egy kartondobozba. Igencsak módszertelenül tomboltam. Volt, ami csupán pár sorból állt, vagy akár egyetlen frázisból, mint például az elszólások és nyelvbotlások, amiket annyira imádtam. Például a hőguta helyett a hóguta, ami valamikor a gimnázium első évében bukott ki a számon, vagy az önkéntelenül mély, kvázi misztikus kijelentés, amit Edithnek tettem egyik csúnya veszekedésünk alatt: Látom, ha hiszem. Amikor leültem írni, behunytam a szemem, és hagytam, hogy a gondolataim szabadon elinduljanak, amerre akarnak. Ezzel a kényszerlazítással tekintélyes mennyiségű olyan anyagot sikerült kiásnom a távoli múltból, amit pedig örökre elveszettnek hittem. Az a pillanat, amikor hatodikban (hogy csak egy ilyen emléket megosszak) egy Dudley Franklin nevű fi ú hosszú trombitafingást eresztett meg a földrajzórán éppen, amikor a tanár elhallgatott. Persze mind nevettünk (egy csapat tizenegy évesnek nincs annál viccesebb, mint az altáji légáram), ám ami ezt az esetet a kisebb kínos pillanatok kategóriájából klasszikus szintre emeli, a szégyen és megaláztatás időt álló remekművévé teszi, az az, hogy Dudley a nagy ártatlanságában elkövette a végzetes hibát: elnézést kért.

– Bocsánat –

mondta az asztallapra meredve, és úgy elpirult, mint egy frissen festett tűzoltóautó. Az ember nem ismeri el nyilvánosan, ha fingott. Ez az íratlan törvény, az amerikai etikett legeslegszigorúbb szabálya. A fing semmitől és senkitől származik; anonim léglöket, ami a csoport egészéhez tartozik, és még ha a helyiségben mindenki rá tudna is mutatni a bűnösre, az egyetlen értelmes cselekedet a tagadás. A féleszű Dudley Franklin azonban túl becsületes volt, és ez örökre megbélyegezte. Attól kezdve egész a gimnázium végéig ő lett Bocsánat Franklin.

Paul Auster

A történetek több különböző kategóriába estek, és miután úgy egy hónapja dolgoztam, az egydobozos stratégiáról áttértem a többdobozos elrendezésre, ami lehetővé tette, hogy a befejezett darabokat észszerűbben tároljam. Egy doboz a verbális ügyetlenségeknek, másik a fizikai balfogásoknak, megint másik a füstbe ment ötleteknek, a következő az elszólásoknak, és így tovább. Apránként mind jobban érdekelni kezdtek a mindennapi élet burleszkpillanatai. Nemcsak az a számtalan alkalom, amikor bevertem a kupámat vagy belerúgtam valamibe, nemcsak az a gyakori esetet, amikor lehajoltam megkötni a cipőfűzőmet, erre kiesett a zsebemből a szemüvegem (amely megaláztatást aztán követte az, hogy egyensúlyomat vesztve rátapostam), tehát nemcsak ezek, hanem azok a hétköznapi bakik, melyeket kora gyermekkoromtól kezdve elkövettem. Egy példa: 1952-ben a munka ünnepén a pikniken hatalmasat ásítottam, mire légy repült a számba, én meg a hirtelen pániktól és undortól ahelyett hogy kiköptem volna, lenyeltem. Vagy egy még valószínűtlenebb eset: üzleti ügyben repülőre készültem szállni (alig hét éve történt), a beszállókártyát a hüvelyk- és a középső ujjam közt fogtam, amikor meglöktek hátulról, a kártya kicsúszott a kezemből, egyenesen a rámpa és a gép küszöbe közti rés felé vitorlázott – a legeslegkeskenyebb rés a világon, talán pár milliméter ha lehetett –, és teljes döbbenetemre simán átcsúszott ezen a képtelenül kis helyen, le az aszfaltra tíz méterrel lejjebb.

Ezek csak kiragadott példák.

Az első két hónapban tucatjával vetettem papírra az efféle történeteket, s noha nagyon igyekeztem megőrizni a frivol és könnyed hangvételt, azt kellett tapasztalnom, hogy ez nem mindig lehetséges. Mindenkinek vannak komorabb pillanatai, és beismerem, néha én is megadtam magam a rám törő magánynak és levertségnek. Munkás életem nagy részében a halállal volt dolgom, biztos túl sok komor sztorit hallottam, amik nyomott óráimban eszembe jutottak. Az összes ember, akihez elmentem az évek során, az összes biztosítás, amit eladtam, az összes rettegés és elkeseredés, amibe bepillantást nyertem az ügyfelekkel való beszélgetések során. Így hát végül újabb dobozt adtam a többihez. A „Kegyetlen sorsok” címkével láttam el, és az első történet, ami belekerült, egy Jonas Weinberg nevű férfiról szólt. 1976-ban adtam el neki egy egymillió dolláros általános életbiztosítást, ami akkoriban rendkívül tetemes summának számított. Emlékszem, akkor múlt hatvanéves, belgyógyász volt a Columbia presbiteriánus kórházban, s enyhe német akcentussal beszélt.

Életbiztosítást eladni egyáltalán nem szenvedélymentes munka,

az ügynöknek igenis ki kell vennie a részét abból, ami gyakran nehéz, kínkeserves beszélgetés az ügyféllel. A halál kilátásától az ember gondolatai önkéntelenül komolyra fordulnak, és noha a munka egy része csak a pénz körül forog, mellette azért a legkomolyabb metafizikai kérdéseket is érinti. Mi az élet értelme? Meddig élek én? Hogyan védhetem meg a szeretteimet, miután nem leszek? Szakmája révén dr. Weinberg nagyon is tudatában volt az emberi lét múlandóságának, annak, hogy nevünket milyen könnyen ki lehet húzni az élők könyvéből. A lakására mentem a Central Park Westen, s miután átbeszéltük a különböző biztosítások előnyeit-hátrányait, elkezdett mesélni az életéről. 1916-ban született Berlinben, az apja lövészárokban halt meg az első világháborúban, színésznő anyja nevelte fel, a függetlenségét vadul védő, néha duhaj nő, aki a legkisebb hajlandóságot sem mutatta az újraházasodásra. Talán nem magyarázok bele túl sokat, ha kimondom,

dr. Weinberg arra célzott, az anyja a nőket részesítette előnyben,

s a weimari köztársaság kaotikus éveiben egész nyíltan hivalkodhatott vele. A konok Frau Weinberggel ellentétben az ifjú Jonas hallgatag könyvmoly volt, az iskolában minden tárgyban kitűnt, és arról álmodott, hogy tudós vagy orvos lesz. Tizenhét éves volt, amikor Hitler hatalomra került, s az anyja hónapokon belül felkészült rá, hogy kijuttassa Németországból. A néhai apa rokonai New Yorkban éltek és beleegyezek, hogy befogadják a fi út. 1934 tavaszán indult el, anyja azonban, aki pedig már bebizonyította, mennyire tudatában van a Harmadik Birodalom nem árja lakóira váró közvetlen veszélynek, szándékosan nem ragadta meg az alkalmat, hogy elhagyja az országot. A családja évszázadok óta németnek vallja magát, magyarázta a fiának, ő aztán nem fog száműzetésbe vonulni egy féleszű zsarnok miatt. Lesz, ami lesz, ő kitart.

Csodával határos módon tényleg kitartott. Dr. Weinberg kevés részlettel szolgált (talán maga sem ismerte a teljes történetet), de valószínű, hogy az anyját keresztény barátai segítették át a kritikus pillanatokon, és 1938-ra vagy 39-re sikerült hamis papírokra szert tennie. Radikálisan megváltoztatta a külsejét, ami nem nehéz feladat egy különc karakterekhez szokott színésznőnek – ezúttal slampos, szemüveges, szőke nő lett –, és keresztény néven munkát szerzett egy Hamburg melletti kisvárosban mint könyvelő egy méteráruüzletben. Mire 1945 tavaszán véget ért a háború, már tizenegy éve nem látta a fi át. Jonas Weinberg akkor a húszas éveiben járt, kész orvos volt, aki a gyakorlóéveit fejezte be a Bellevue kórházban. Amint tudomást szerzett róla, hogy az anyja túlélte a háborút, szervezni kezdte, hogyan tudná Amerikába hozni.

Kidolgozott mindent a legapróbb részletekig.

A gép ekkor és ekkor száll le ennél és ennél a kapunál, és ő ott fogja várni az anyját. Már indulni készült a reptérre, amikor behívták a kórházba egy sürgős műtéthez. Volt választása? Hiába vágyta látni az anyját annyi év után, orvosként felelősséggel tartozott a pácienseinek. Sebtében módosította a tervet. Felhívta a légitársaságot, elmagyarázta, hogy az utolsó pillanatban közbejött valami, és megkérte őket, küldjenek valakit az anyja elé, amikor megérkezik New Yorkba, és segítsenek neki taxival eljutni Manhattanbe. A portásnál ott lesz a kulcs, menjen fel és várja meg a lakásban. A reptéren Frau Weinberg tudomásul vette a megváltozott tervet, azonnal kapott taxit is. A sofőr beletaposott. Tíz perce voltak úton a város felé, amikor a taxis elvesztette uralmát a kormány felett, és frontálisan belerohant egy másik kocsiba. Ő és az utasa is súlyos sérülést szenvedtek.

Eddigre dr. Weinberg már a kórházban volt, éppen nekilátott a műtétnek. Az operáció jó egy órát tartott, majd az ifjú orvos kezet mosott, átöltözött, és már robogott is ki az öltözőből, alig várva, hogy végre köszönthesse rég látott anyját. Ahogy kilépett a folyosóra, egy beteget toltak be a műtőbe.

Jonas Weinberg anyja volt. A doktor elbeszélése szerint úgy halt meg, hogy az eszméletét sem nyerte vissza.

 

Paul Auster: Brooklyni balgaságok

XXI. Század Kiadó, 2018
Fordította: Pék Zoltán

Avatar

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A szuperhősök már ezerszer megmentették a világot a moziban. Mi a helyzet a tévével?

A VLOGtekercs ebben a hónapban a képregényadaptációk közül azokkal foglalkozik, amik nem a mozit célozzák. A tévében és a streaming-szolgáltatókon sorra érkeznek azok a képregényfeldolgozások amik valamilyen módon különlegesek, ráadásul nem csak saját kategóriájukban. A szuperhősök már meghódították a teljes popkultúrát, beleértve a kiképernyőt is, most megmutatjuk, hogyan!

Műsorvezető: Németh Míra

Szöveg: Vida László

Vágó: Nagy Tibor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya