Papírfény

Olvass bele! – Pierre Lemaitre: Viszontlátásra odafönt

Az első világháború két veteránja bosszút áll testi-lelki szenvedéséért. Rájönnek, hogy a Haza nem tréfál hősi halottaival, és kihasználják a helyzetet. A szélhámosság, amit kieszelnek, erkölcsileg elítélhető ugyan, viszont rendkívül hatásos és szellemes. Ez a Viszontlátásra odafönt, Pierre Lemaitre regénye, amelynek filmváltozatát ősszel mutatják be. 

Viszontlátásra odafönt a nagy háború utáni nemzedék nagyregénye. Monumentális tablót fest a vérfürdő utáni békeidőkről, a megcsúfolt reményekről, az államról, amely ünnepli a hadszíntéren elesetteket, de hagyja nyomorban vergődni a kiszolgált szerencsétleneket.

Pierre Lemaitre lebilincselő, fordulatos kalandregényét, mely egyszerre idézi Balzac, Victor Hugo, Tolsztoj, García Márquez és Carson McCullers világát imádták az olvasók és a kritikusok. Megjelenése után szinte azonnal a sikerlisták élére került, megkapta Franciaország legrangosabb irodalmi elismerését, a Goncourt-díjat, és már készül a képregény- és a filmváltozat. A filmet Albert Dupontel (9 hónap letöltendő; színészként: Jézus, mobil, fejvadászokVisszafordíthatatlan, Hosszú jegyesség) írja és rendezi Lemaitre közreműködésével, és az előzetes alapján igazán figyelemreméltó darabnak ígérkezik. A francia mozikban idén októberben mutatják be.

Ez alkalomból a Park Kiadó újra megjelenteti a könyvet.

Részlet a regényből:

Madeleine úgy csinált, mintha felkeltette volna a figyelmét egy sír, és egypár lépéssel odább sétált, magára hagyta. Péricourt zsebkendőt vett elő, megtörülgette a szemét. Elolvasta a felesége nevét: Péricourt-né, szül. Léopoldine Margis.

Édouard neve nem volt felvésve.

Ez megdöbbentette.

    De hát persze hogy nincs itt a neve, nem is lehet, hiszen elméletileg máshol van eltemetve, mégis úgy érezte, mintha a hivatalos holttá nyilvánítást tőle tagadná meg a sors. Van ugyan egy formanyomtatvány, amely tanúsítja, hogy Franciaországért halt hősi halált, de hogy van az, hogy ezen a síron még csak olvasni sem lehet a nevét. Meghányta-vetette magában a dolgot, igyekezett meggyőzni magát, hogy nem ez a fontos, de nem tudott szabadulni a rossz érzéstől.

Látni a halott fia nevét, olvashatni az Édouard Péricourt nevet, ki tudja, miért, rendkívül fontos lett a szemében.

Ingatta a fejét.

Madeleine visszament hozzá, belekarolt, hazamentek.

Szombaton egész nap csöngött a telefon, sorra hívogatták, akiknek tőle függött a jóléte. Hogy s mint van, Péricourt úr? – kérdezgették, vagy: Jól ránk ijesztett, nem mondom! Kimérten válaszolgatott. Ebből mindenki arra következtetett, hogy minden a régi.

Péricourt úr a pihenésnek szentelte a vasárnapot, gyógyteát iszogatott, és bevett néhány Blanche doktor felírta patikaszert. Amellett az iratai rendezgetésével is foglalatoskodott, és az ezüsttálcán, a postai küldemények mellett, Madeleine jóvoltából finom papírba csomagolva, ott találta Édouard vázlatfüzetét egy kibontott, kézzel írt régi levél kíséretében.

Azonnal ráismert a levélre, elolvasta, újraolvasta. Elidőzött annál a passzusnál, amelyben a bajtárs felidézi Édouard halálát:

(…) amely akkor következett be, amikor egységünk rohamot intézett a Győzelem tekintetében rendkívül fontos magaslat elfoglalására. A kedves fiukat, aki sokszor az első sorokban harcolt, szíven találta egy golyó, és azonnal meghalt. Biztosíthatom Önöket, hogy nem szenvedett. Hősként halt meg az az ember, aki életében a legmagasztosabb életcélnak tekintette a Haza védelmét.

Péricourt úr, mint tudjuk, üzletember volt, bankokat irányított, gyarmati pénzintézeteket, iparvállalatokat, következőleg igencsak szkeptikusan nézett a világ dolgaira. Egy szavát se hitte ennek a pufogó frázisokból összetákolt legendának, amely leginkább egy falvédő giccses szövegére emlékeztetett. Édouard bajtársának szép volt az írása, de halvány dörzsceruzát használt, és a levél máris láthatóan öregedett, el fog fakulni, ahogy egy rosszul összefércelt hazugság megy szükségképpen feledésbe. Összehajtotta, visszatette a borítékjába, be az íróasztala egyik fiókjába.

Azután kézbe vette a vázlatfüzetet; alaposan el volt használódva, a kartonborítót összefogó gumi kitágult, olyan az egész, mintha egy felfedező naplójaként háromszor körbejárta volna a glóbuszt. Péricourt úr rögtön látta, hogy a fia rajzai vannak benne. Frontkatonák. Nem fogja egy ültében végiglapozni, több idő kell hozzá, hogy lebírja a bűntudatát, és szembenézzen a pőre valósággal. Elnézte az egyik rajzot: elcsigázott katona ül teljes menetfelszerelésben, sisakkal a fején, a lába szétvetve, előrenyújtva, lóg a karja, félrefittyed a feje. Ha nem volna bajsza, akár Édouard is lehetne. Sokat öregedett vajon, amióta nem látta, a háború négy éve alatt? Lehet, hogy ő is bajuszt növesztett, mint annyi sok katona? Hányszor írtam neki? Azért rajzolt kék ceruzával, mert nem volt más rajzeszköze? Madeleine bizonyára rendszeresen küldött neki csomagot, nem? A gondolatra elundorodott magától, eszébe jutott, hogy „Ne felejtsen csomagot küldeni a fiamnak”, ezt mondta az egyik titkárnőjének, akinek a fia rögtön az elején, ’14 nyarán odaveszett a háborúban. Péricourt úr most maga előtt látta a nő elváltozott arcát, ahogy visszabotorkál az íróasztalához. Végig a háború alatt úgy küldözgetett csomagot Édouard-nak, ahogy a saját fiának küldött volna, és mindig egyszerűen csak annyit mondott, „összekészítettem a pakkot”, ő pedig megköszönte, és azt firkantotta egy papírra: „Szeretettel gondolok rád, kedves Édouard”, de nem tudta, hogy írja alá; „Apád” vagy pláne „Papa”, az olyan oda nem illő volna, a „Marcel Péricourt” pedig nevetséges. Végül a monogramját biggyesztette alá.

    Nézte a kimerültségtől elnyúló katonát. Sosem fogja megtudni, mit élt át a fia, kénytelen lesz a túlélők meséivel beérni, például a veje hőstörténeteivel, amelyek éppoly hazugok, mint Édouard bajtársának a levele, igen, csupa hazugsággal fogják traktálni Édouard-ról, soha semmit nem fog megtudni róla. Halott, minden halott. Becsukta a vázlatfüzetet, és a zakója belső zsebébe tette.

Madeleine nem mutatta, de meglepte apja viselkedése. A hirtelen látogatás a temetőbe, a könnyei… Az apját és Édouard-t elválasztó szakadékot mindig is úgy tekintette, mint geológiai tényt, amely fennáll, amióta a világ világ, akárha a két férfi más-más kontinens volna, a földkéreg más-más lemeze, ha közelednek egymáshoz, abból szökőár támad. Végigélte, tanúja volt a folyamatnak. Ahogy Édouard cseperedett, az apai sejtelem, majd gyanakvás idegenkedéssé vált, keserűséggé, elutasítássá, dühvé, megtagadássá. Édouard is megtette a maga útját a szeretetvágytól, a védelemkereséstől a provokálásig, a merényletekig.

    Hadat üzentek egymásnak.

Merthogy tulajdonképpen régóta tartott a háború, amelyben Édouard az életét vesztette, a családban robbant ki a poroszosan merev apa és a hódító, elbűvölő, felszínes és nyughatatlan fiú közt. Diszkrét csapatmozdulatokkal kezdődött (Édouard nyolcéves lehetett), amelyek a két tábor nyugtalanságáról árulkodtak. Az apa eleinte gondterhelt volt, aztán, ahogy a fiú nőtt, egyre ingerültebb. Két év múlva már nem maradhattak kétségei. Távolságtartó, elutasító, megvető lett a viselkedése. Az Édouard-é pedig lázadó és lázító.

A távolság nőttön-nőtt közöttük, és odáig jutott, hogy már nem is beszéltek egymással, abbahagyták a csatározást, néma ellenségességgé fajult, a közöny mímeléséig. Madeleine nem tudta pontosan behatárolni, hogy a nyílt konfliktusból mikor lett lappangó polgárháború, nem emlékezett, mi volt az az esemény, amely miatt harcmodort változtattak a küzdő felek. De egyszer csak, Édouard tizenkét-tizenhárom éves kora körül, azt vette észre, hogy apa és fia már csak az ő közvetítésével érintkezik egymással.

Diplomataként élte fiatal éveit, állandó jószolgálati küldetésben, békítőként az ádáz ellenségek közt, mindig minden kompromisszumra készen, regisztrálva a kölcsönös sérelmeket, és, amennyire lehet, tompítva őket, csitítva a fel-felsistergő indulatokat. Hogy ennyit törődött a család férfitagjaival, észre se vette, de megcsúnyult. Nem lett igazán csúnya, hanem csak jellegtelen, de az ő korában ez azt jelentette, hogy kevésbé szemrevaló, mint sok más leány. Pedig sokszor volt szép lányok körében (a gazdag férfiak szép nőket vesznek feleségül, hogy szépek legyenek a gyermekeik), és eljött az idő, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem veheti fel velük a versenyt. Tizenhat éves volt, tizenhét. Az apja homlokon csókolta, ránézett, de nem is látta, vagy ha úgy vesszük: látta, de rá se nézett. Nem volt nő a házban, aki megmondta volna Madeleine-nek, hogy mit és hogyan kell csinálnia, magának kellett kitalálnia, ellesnie a többiektől, utánozni őket, és az sosem igazán sikeres. Ráadásul nem is igen volt érzéke az ilyesmihez. Tehetetlenül nézte, ahogy elillan a fiatalsága, a hamvassága, mert senki nem törődik vele, elszürkül, jellegtelenné válik. Pénze volt, abban nem volt hiány, sőt minden a körül forgott a Péricourt-házban, így hát rengeteget költött fodrászra, manikűrösre, kozmetikusra, varrónőre; pedig nem a küllemével volt baj, az volt a baj, hogy nem kapott szeretetet. A férfi, akitől elismerő pillantást remélhetett volna, aki önbizalmat adhatott volna neki, segítséget, hogy boldog nővé serdüljön, az a férfi roppant elfoglalt volt, védenie kellett a birodalmát, irányítani az üzleti ügyeket, visszaverni a támadásokat, követnie kellett a tőzsdemozgásokat, a politikai erőviszonyok változásait, mellékesen ott volt neki a fia, aki iránt közönyt kellett tanúsítani (idő- és energiarabló feladat), egyszóval rengeteg gondja, elfoglaltsága volt, emiatt mondta, hogy „Nicsak, Madeleine, hát te itt? Észre se vettelek, jól van, most menj szépen a szalonba, drágám, dolgoznom kell”, és egyetlen pillantásra se méltatta, pedig új volt a frizurája, vagy vadonatúj ruha volt rajta.

A szeretetét ki nem mutató apa mellett ott volt Édouard, a tízéves, tizenkét éves, tizenöt éves csillogó, túláradó Édouard, az apokaliptikus, őrült, fékezhetetlen maszkos színész, eleven parázs, megtestesült alkotó képzelet, ott voltak a méteres falfestményei, amelyek láttán üvöltve röhögött a férfi személyzet, az iruló-piruló szobalányok pedig hiába igyekeztek, nem bírták visszatartani a nevetést, annyira hasonlított a modellre a nemi szervét két kézzel markoló, vérmes ördögként ábrázolt Péricourt úr ábrázata. Madeleine letörülte a könnyeit, és tüstént hívatta a szobafestőket. Péricourt úr hazatért, csodálkozott, hogy miért vannak munkások a házban, Madeleine pedig megnyugtatta, hogy á, semmi az egész, egy kis háztartási baleset, ne is törődj vele, papa, tizenhat éves volt, ó, valóban?, mondta az apja megkönnyebbülten, hogy valaki kézben tartja a ház dolgait, nem kell mindent neki csinálnia, így is elég a gondja. Mindent megpróbált, és mindennel kudarcot vallott, senki nem bírta, sorra eltűntek a gyerekgondozók, nevelőnők, házitanítók, preceptorok, tutorok, rémületes! Volt Édouard-ban valami démoni, isten bizony nem normális az a gyerek! „Normális”, nagy szó, alapvető szó Péricourt úrnak, és pontosan az illik legkevésbé tulajdon magzatára.

Péricourt úr Édouard iránti ellenséges érzülete kórossá fokozódott, és Madeleine nagyon is megértette az okát, végtére Édouard csakugyan úgy nézett ki, mint egy lány, hányszor mondta neki ő maga is, Madeleine, hogy nevessen normálisan, dolgoztak is rajta, de a próbálkozásoknak sírás lett a vége, Péricourt úr tehát olyan ellenséges érzelmeket táplált a fia iránt, hogy Madeleine végül már örült, hogy a kontinensek nem is próbálják megközelíteni egymást, jobb ez így.

Amikor a család értesült Édouard haláláról, Madeleine tudomásul vette, hogy az apja (ha nem is látványosan) megkönnyebbült, részint, mert most már egyedül ő maradt neki (mint látni való, Madeleine-től nem volt idegen a Marja Bolkonszkaja-féle elfojtás és önalárendelés), részint, mert véget ért a háború, és bár rossz vége lett, az is valami, hogy nem tart tovább. Töprengett, hogy hazacsempéssze-e Édouard holttestét. Nagyon hiányzott neki az öccse, és elfacsarodott a szíve, ha arra gondolt, hogy olyan, mintha számkivetett volna szegény. Legálisan nem hozathatta haza. Töprengett egy darabig, hogy mit csináljon, aztán amikor elhatározásra jutott, már nem lehetett visszatartani (ebben épp olyan volt, mint az apja). Tájékozódott, megtette a szükséges intézkedéseket, megtalálta a szükséges embereket, megszervezte az utazást, aztán (elébb apja akarata ellenére, aztán formális beleegyezése nélkül) felkutatta a testvére földi maradványait, és oda temettette, ahol ő is végső álmát alussza majd. Ennek utána nőül ment az út során megismert daliás D’Aulnay-Pradelle kapitányhoz. Minden lány úgy veti le a pártát, ahogy tudja.

Hanem amikor szépen sorba rendezte magában az apja Jockey clubbeli rosszullétét, a természetétől oly idegen megrendülést, a hirtelen elhatározást, hogy kimegy a temetőbe, ahol életében egyetlenegyszer volt, és végül látva a könnyeit, rossz érzés kerítette hatalmába. Megsajnálta az apját, és vele szenvedett. Véget ért a háború, az ellenségek megbékélhettek volna egymással, csak hát egyikük meghalt. Hiábavaló lett a béke. Szomorú volt a ház 1919 novemberében.

 

Park Könyvkiadó, 2015, 520 oldal. Fordította: Bognár Róbert

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com