Papírfény

Olvass bele! – Richard Flanagan: Egy tenyér, ha tapsol

Az Egy tenyér, ha tapsol a régi világ barbarizmusáról, az új haza könyörtelenségéről és azoknak a sorsáról szól, akik a reménytelenségben a szeretet erejével próbálják megváltani önmagukat. Olvass bele! 

Tasmania ​egyik távoli felföldjén egy vízi erőmű építésénél dolgozik Bojan Buloh, aki azért hozta ide a családját előbb Szlovéniából, a II. világháború utáni nyomorból, majd a menekülttáborból, hogy új életet kezdjenek. Egy éjjel Bojan felesége eltűnik a hóviharban, és sosem tér vissza. Bojan egyedül gondoskodik a hároméves lányukról, Sonjáról, és itallal űzi el démonait. A lány kamaszkorában szintén elmegy otthonról, ám harmincöt évvel később visszatér Tasmaniába apjához, akit az európai háború és későbbi borzalmak emlékei kísértenek. Amikor a múlt árnyai egyre erőszakosabban nyomulnak be a jelenbe, Sonja és Bojan sivár élete örökre megváltozik.

Richard Flanagan 1961-ben született Tasmaniában. A Keskeny út északra című regényével 2014-ben elnyerte a Man Booker-díjat. Az Egy tenyér, ha tapsol a második regénye, amely 1997-ben jelent meg. A könyvből maga a szerző rendezett filmet 1998-ban Egy tenyér ha csattan címmel, ami a Berlinalén is bemutatkozott.

Részlet a kötetből

  1. fejezet

1954

Mindezt megértitek majd, de igazán megismerni soha nem fogjátok, és mindez réges-régen történt egy olyan világban, amely már tőzeggé enyészett, egy elfelejtett télen, egy szigeten, amelyről a legtöbben nem is hallottak.
Azelőtt kezdődött, hogy a hó tökéletesen és végérvényesen eltemette a lábnyomokat. Amikor fekete felhők takarják el a csillag- és holdfényes eget, hogy beárnyékolhatatlan sötétség borul a susogó földre.

Épp abban a pillanatban, amely az idő fordulópontja lett, Maria Buloh burgundi vörös cipője fakunyhójuk harmadik, legalsó, havas lépcsőjére toppant. Ekkor, amint elfordította fejét a kunyhótól, Maria Buloh megértette, hogy már olyan messzire ment, ahonnan nincs visszatérés.

Némelyek azt mondják, egyszerűen kisodorta őt a városból a vad hóförgeteg aznap éjjel; hogy felkapta a vad, örvénylő vihar, és ő a szél szárnyán repült, mint egy angyal, be a távoli erdőbe, suhant, akár egy szellem a környező vad vidékre, túl a településen, mely beleégett a tájba, mint húsba a golyó ütötte friss seb.

Csakhogy persze nem így történt.

Néhányan még azt is mondják, hogy ő lett maga a szél, ő lett a vihar, amelyet úgy megszenvedtek mind. De az ilyen iszonyú förgeteget nem lehet csak úgy meglovagolni, mint a szelet álmunkban. Legfeljebb nekifeszülhet az ember, és Maria Buloh így is tett, mert végeredményben értelmes nő volt, akármit fecsegnek róla, cseppet sem szeleburdi, hát nekifeszült a szélnek, mint egy falnak, amely bármelyik pillanatban ráomolhat, és összehúzta magán a skarlátszínű kabátot, szorosra húzta vézna kis testén azt a kopott skarlátszínű kabátot. De ezzel már előreszaladunk a történetben, hiszen mire a szél felerősödött, ő már csaknem kiért a településről. És odáig még mennie kellett egy keveset.

– Mama – hallotta egy kislány hangját a kunyhóból. Aztán megint, de ez már inkább csak nyöszörgés volt. – Mama…

Maria Buloh állt a lépcsőn, nézett mindenfelé, csak hátra, a kunyhóra nem, és igyekezett megnyugtatni a gyereket, akit odabent hagyott. Maria Buloh lenézett burgundi vörös cipőjére, lenézett az ütött-kopott cipő kecses lenyomatára a friss havon, látta, hogy a két fölső lépcsőn lábnyoma lassan már eltűnik a kavargó hóban, és elgondolkozott a szépség természetén, azon, hogy milyen rövid idő adatik minden jónak, mielőtt elenyészne.

– Aja, aja – nyugtatgatta Maria Buloh a gyereket a szavakkal, melyekkel hazájában az anyák álomba ringatták kicsinyeiket: – Aja, aja.

Aztán továbbment, és nem nézett vissza a kunyhóra,

inkább föltekintett, pillantása inkább a település szánalmas összevisszaságán túl sötétlő erdőt kereste. Nézte az éjszaka feketeségét odafönt. Nézte a villanyfény sárga kúpjait. Fürkészte a föld felé örvénylő havat. Ahogy a fe­hér pelyhek kavarogtak és pörögtek a levegőben, mint a kiszámíthatatlanul, szeszélyesen haladó idő. Maria Buloh azt figyelte, miképp mutatják meg a hulló hópelyhek, hogy a levegő soha nem mozdulatlan, hanem örökösen kavargó bonyolult rendszerekből, a kecses, megmagyarázhatatlan mozgások végtelen lehetőségeiből áll.

Maria Buloh ebben a pillanatban úgy érezte, kívülről figyel mindent, még önmagát is, mintha moziban lenne, és ez itt csak filmdíszlet volna. Így már nem is hallotta azokat a távoli hangokat, azt, hogy kislánya utána sír a kunyhóban, melyet ő már elhagyott. Idegen hangok. Meg se hallja őket.

– Mama – kiáltotta a gyerek, de anyja nem hallotta.

– Aja, aja – mondta Maria Buloh megnyugtatóan, bár hogy önmagának, gyermekének, vagy csak úgy bele a világba, azt nem tudhatja senki, mert ő már messze járt a kunyhójuktól, és a hó amúgy is elfojtott minden hangot. – Aja, aja.

Tovább nézelődött: mintha ezt az egészet most látná először. Látta, hogy a fekete-fehér képet éles fénybe vonják az utcának mondott ürességet szegélyező villanylámpák, hogy az utca mindkét oldalán hullámlemez tetejű, hullámlemez kéményű deszkaépületek sorakoznak, és hogy ez a kép néhány ott lakóban az uráli vagy szibériai munkatáborok fájdalmas emlékét idézi fel. De tudta, hogy ez nem Sztálin Szovjetuniója. Tudta, hogy ez nem Kolima vagy Goli otok vagy Birkenau. Tudta, hogy ez még csak nem is Európa. Tudta, hogy ez a vízierőmű-építő vállalat hóborította, Butlers Gorge nevű építkezési területének tábora, amely úgy lapul meg az esőerdő mélyén, akár egy seb.

Ezen a határtalan vidéken szorosan egymás mellé zsúfolták a kunyhókat, mintha még a házak is dideregve bújnának össze annak a megismerhetetlennek a súlya és csöndje előtt, ami talán ártalmatlan dolog, ami talán egyáltalán nem törődik az emberekkel, de amitől iszonyú történelmük (a szűnni nem akaró embertelenség és borzalom megannyi évszázada, melyet magukkal hoztak a néhány csipketerítővel, meggyűrődött fényképpel meg furcsa szokásaikkal és különös étkezési rendjükkel együtt) csak félni tanította meg őket.

Mert nem félni azt jelentette volna, hogy elképzelnek egy világot, amelyről semmiféle tapasztalatuk nincs.

Márpedig erre senki sem képes.

Ilyen meglapuló kunyhócsoportokban kellett élniük a munkásoknak, mert Tasmania isten háta mögötti szigetének ezen a távoli, felföldi vidékén, a messzi Ausztrália e távoli zugában mérföldeken át nem volt más emberi település. Csak vad folyók és még vadabb hegyvonulatok, és mindenütt esőerdő, amelyet csak itt-ott szakított meg egy-egy csillagpázsitos lapály vagy magasabban a havasi fennsík.

Ezt látta.

Hallani nem hallott semmit.

Akkor kezdődött a nagy gátépítő láz. Akkor jöttek ilyen vad vidékekre az új ausztrálok, hogy a gátépítéseken robotoljanak, mert az új ausztrálok szemében kívánatosabb városi munkalehetőségeket fenntartották az igazi ausztráloknak. De Maria Buloh, Bojan Buloh felesége, Sonja Buloh anyja nem most jött Butlers Gorge-ba.

Ő most ment el.

Örökre.

Tehát Maria Buloh lépkedett tovább a kihalt utcán, fiatal­ nő öreg kabátban, kezében apró papundeklibőrönd, cipőjének nyoma egy pillanatra kettévágta a komor, sivár, hófúvásos tábort, alakjának földi kontúrjai egyre jobban elmosódtak a hóesésben.

A csend leplét, melyet a hó borított a településre, egy kis mozdony zakatolása tépte szét. A mozdony árva első lámpájának elmosódott fénye mozgó, vizeletszínű pocsolyát rajzolt a kavargó hópelyhek függönyére. Aztán a fehér semmiből egy üres oldalkocsis motoron görnyedő alak tűnt elő, és közeledett Maria Buloh felé. Elszáguldott mellette, aztán vagy ötven méterre tőle lelassítva balra kanyarodott, és megállt a kantin előtt. Maria Buloh megtorpant, hátrafordult és odanézett.

A kantin szárnyas lécajtaja előtt egy tucat nő csoportosult az olajoshordóból eszkábált parázstartó körül,

mert szívesebben voltak társaságban még ilyen mostoha körülmények közt is, mint egyedül a melegben. Öltözetük nyári ruha meg nehéz télikabát fantasztikus együttese, fejükön mindenféle egzotikus fejfedő: egy-két svájcisapka, egy lelógó karimájú puhakalap, két szalmakalap, egy szivárványszín sapka. Néhányan ácsorogtak, néhányan a bejárat elé kitett üres söröshordókon ültek, beszélgettek és itták a sört, amit az emberük (férjük vagy udvarlójuk) hozott ki a kantinból, ahová csak férfiak léphettek be. Amikor nyílt az ajtó a ki-be járóknak, beszélgetés, borsos történetfoszlányok, nevetés és poharak csörömpölése szűrődött ki a nőkhöz meg az utcára.

Bőrzubbonyos, sisakos alak szállt le a motorról és vonult el az asszonyok mellett, tudta, belépése drámai esemény lesz. A hordós társaság egy pillanatra felfigyelt az érdekes jövevényre. Hallották, hogy fölharsan a hangja a zsúfolt helyiségben:

– A nevem Eric Preston. A szakszervezettől jöttem, hogy megoldjam a menekültek problémáját. Ki itt a bizalmi?

De aztán beleveszett éles hangja a múltjukat italba fojtó kocsmázók zsivajába,

és az asszonyok érdeklődése a magányos nő felé fordult, aki bőröndjével kifelé tartott a városból ezen a pokoli éjszakán, csak Isten a tudója, hová; a nő felé, aki nézte őket, és átnézett rajtuk, mintha ott lennének, de ott se lettek volna soha, mintha a jövőbe látna, mely olyan, mint a múlt, szétszórja őket a szél megint, és ebből a szörnyű időből és helyből semmi sem marad. Arra a fiatal (most olyan szívbe markolóan fiatal), szinte keleti arcra, mely csontozatával és nagy szemével nem is hasonlított az ausztrálokéhoz, mintha nem is az idő múlása vagy az égető nap véste volna rá a ráncokat (azt a kevés, de mély redőt), hanem egy szobrász, hogy különös, egzotikus szépségét kiemelje.

Némelyek később azt mondták, hibázott, és elítélték, amit nem értek fel ésszel. Talán ez a rosszallás dolgozott bennük, talán épp ellenkezőleg, némi részvét a tragédia láttán, mely bármelyikükkel megtörténhet, talán olyasmi, amit egyikük sem lesz képes megmagyarázni soha, amikor megbökték egymást, és elhallgattak most, hogy Maria Buloh így nézett rájuk, és se ők, se Maria Buloh nem hallott mást, csak a férfiak zajongását odabent.

Maria Buloh sarkon fordult.

Folytatta útját kifelé a városból. Hallotta, hogy a kantinban egy új amerikai countrydal megy a gramofonon, de a hangfoszlányok egyre halkultak. Mintha könnyek forrtak volna a dalban, olyan volt, mint a szomorúságból főzött gulyás. Ahogy Maria Buloh a sötét erdő felé lépkedett, a kantin zaja elhalt. A dal beleveszett az ónos eső halk kopogásába. Maria Buloh arcán nem volt érzelem. Igen, az az arc… szép volt, igen; fiatal, igen; de még valami. Micsoda? Mintha titokzatosságát akarnák eltávolíthatatlanná tenni, könnyek gördültek ki a szeméből (bár csak néhány csepp), és csillogó mázzal vonták be arcát.

Maria Buloh mögött lábnyomok vezettek vissza oda, ahonnan eljött, lábnyomok, melyek semmivé lettek, alighogy otthagyta őket a hulló hóban, eltűntek a fehérségben, amely már régen azzal fenyegetett, hogy elborít mindent és mindenkit abban a gyászos kis faluban.

És valamivel később, amikor a kantin már bezárt, a küzdelemnek vége lett, még a kártyások is befejezték aznapra, és már horkolva fújták sörszagú leheletüket az ágyban is sapkát viselő asszonyok hátába, vihar kerekedett, és a szél úgy süvített, hogy attól még a vad, nyirkos föld is megdermedt.

Aja, aja, mintha ezt üvöltötte volna. Aja, aja.

És a vén, hatalmas fák recsegtek és nyögtek, s a végtelen éjszakai eget fölhasogató új vezetékek hátborzongatóan fütyültek, és ezek a hangok nem nyugtattak meg egyetlen asszonyt sem, aki álmatlanul feküdt rozzant ágyában.

 

Richard Flanagan: Egy tenyér, ha tapsol

Jelenkor Kiadó, 2018
Fordította: Kada Júlia

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.