Papírfény

Olvass bele! – Salman Rushdie: Az éjfél gyermekei

Az ​Angliában élő indiai származású író, Salman Rushdie regénye, Az éjfél gyermekei nagyszabású vállalkozás: India, Pakisztán és a majdani Banglades történetét dolgozza fel 1947-től, a függetlenség elnyerésétől a hetvenes évek végéig. Olvass bele!

Az éjfél gyermekei egyik fontos szála látszólag egyszerű családtörténet, kezdve Szalím nagyapjától, Aziz doktortól egészen Szalím reménytelennek látszó testvérszerelméig húga, Dzsamíla iránt, aki valójában nem húga, mert Szalím „váltott” gyermek: egy angol-indiai család csecsemőjével cserélték el a kórházban s így csöppent bele a népes, jómódú, bombay-i mohamedán családba. A család kasmíri eredetű, oda vágynak vissza, ám Indiát és Pakisztánt éppen a Kasmír miatti konfliktus taszítja háborúba 1965-ben, s az időközben Pakisztánba költözött család egy bombatámadás során Szalím és Dzsamíla kivételével elpusztul. Így kapcsolódik a személyes és családtörténet a nagy történelemhez: 1971-ben Pakisztán kettészakad, India beavatkozik a polgárháborúba, milliószámra menekülnek a bangladesiek, Dzsamíla eltűnik, Szalím pedig fáradtan és kiábrándultan Indiába megy.

Mindez akár száraz történelmi adathalmaz is lehetne, de Rushdie regénye színes, mozgalmas és eredeti, módszerében és ambícióiban kissé Márquez Száz év magányára emlékeztet, csakhogy egy még sokkal változatosabb, egzotikusabb és ismeretlenebb világot tár fel, amelyben népek, vallások, kultúrák keverednek és harcolnak egymással, s ehhez járul még az író gazdag mesélőkedve, gyakran maró társadalomkritikája és humora. Az éjfél gyermekei már megért egy filmfeldolgozást 2012-ben, jelenleg pedig a Netflix fejleszt belőle sorozatot.

Részlet a regényből

Ismeretes, hogy az államok átszervezésére alakult bizottság még 1955 októberében átadta jelentését Néhrú úrnak; egy évre rá meg is valósították a bizottság javaslatait. Újra fölosztották Indiát, tizennégy államot és hat, központilag kormányzott „területet” alakítottak ki benne. Az új államhatárokat azonban nem a folyók, nem a hegygerincek, nem a földrajzi adottságok jelölték ki: szavakból emelt falak voltak inkább. A nyelv osztott meg bennünket: Kérala a malajálam nyelvűeké lett (ez a világ egyetlen olyan nyelve, amelynek angol neve visszafelé olvasva is ugyanaz); Karnátakát a kannada nyelvűek bírták; a megcsonkított Madrász állam – mai nevén Tamilnádu – a tamilul értőknek adott otthont. Bombay államot azonban valami elnézés folytán érintetlenül hagyták; Mumbádéví városában a nyelvi tüntetők egyre hosszabb és zajosabb meneteket rendeztek, s végül politikai pártokká lényegültek át: megalakult a Szanjukt Mahárástra Szamiti („Egyesült Mahárástra Párt”), amely a maráthí nyelven beszélőket tömörítette magába, és Mahárástra állam elismertetéséért küzdött a Dekkán-fennsíkon; a Mahá Gudzsarát Parisad („Nagy Gudzsarát Párt”) pedig a gudzsaráti nyelv zászlaja alatt tüntetett, s egy olyan államról álmodott, amely Bombay városától északra, egészen a Káthiávár-félszigetig és a kacscshi sós sivatagig húzódott volna…

Azért elevenítem föl ezt a régi históriát,

ezeket a rég elmúlt csatározásokat a Dekkán szikkadt hőségében született, kopár és szögletes maráthí nyelv meg a szotyakos-lágy Káthiávár-tájéki gudzsaráti között, hogy megértessem, miért vágta el a Methwold-birtokot a várostól – 1957 februárjában, amint hazaértünk Ágrából – egy hömpölygő és kántáló emberfolyam, úgy elárasztva a Warden Roadot, hogy a monszunesők sem jobban; két napig is eltartott, míg elhaladt az emberáradat, amelynek élén, mondják, Sivádzsí rideg lovas szobra haladt. A tüntetők fekete zászlókat vittek; sok volt köztük a hartált tartó boltos, sok a mazagáoni és mátungái textilmunkás: de mi fönn a dombunkon mit sem tudtunk a foglalkozásukról; számunkra, gyerekek számára a Warden Roadon özönlő véghetetlen hangyaáradat olyan ellenállhatatlanul vonzó volt, mint lepkének a villanykörte. Olyan hatalmas, olyan szenvedélyes volt ez a tüntetés, hogy hozzá képest a régebbiek mintha meg se történtek volna – és mindnyájunknak meg volt tiltva, hogy akár egy pillanatra is lemenjünk a dombról. Így aztán mit gondolnak, ki volt közülünk a legmerészebb? Ki erősködött, hogy menjünk le legalább félútig, odáig, ahol az úttest egy nagy hajtűkanyar után rányílik a Warden Roadra? Ki volt az, aki így szólt: – Csak nem gazoltatok be? Hisz’ csak félútig megyünk, és épp csak odakukkantunk?

…Tágra nyílt szemű, szófogadatlan indiánok kullogtak szeplős amerikai főnökük nyomában.

(– Megölték Nárlíkar doktort is… tüntetők ölték meg – mondta fogvacogva Hajolaj. Evie ráköpött a cipőjére.) Én, Szalím Szináí azonban másban sántikáltam. – Evie – mondtam nyugodtan, mintha csak félvállról –, nem vagy kíváncsi, hogy tudok bringázni? – Válasz semmi. Evie fülig merült a látványba… és vajon nem az ő ujjlenyomata díszelgett-e vazelinba ágyazva Sonny Ibráhím bal homlokgödrében ország-világ szeme láttára? Újra nekiveselkedtem hát, kissé nagyobb nyomatékkal: – Mert megtanultam ám, Evie. Be is mutathatom a Majom bringáján. Na? És Evie gonoszul: – Maradjál, most ezt nézem. Ez a jó. Mit nézzek én rajtad? És én ezúttal már siránkozva szinte: – Megtanultam, ha mondom, Evie, meg kell nézned… A Warden Roadról fölszálló moraj elnyomja a hangom. Evie-nek csak a hátát látom, és Sonny hátát és Vaksi és Hajolaj hátát és Nagy Cyrus intellektuális fonákját… húgom, aki szintén észrevette az ujjlenyomatot, és láthatólag nem tetszett neki, oldalba bök: – Rajta! Rajta, mutasd meg neki. Mit képzel ez magáról? És én már fönn a nyeregben… – Idess, Evie, nézd, hogy csinálom! – Körbe-körbe sebesen a kis gyerekcsoport körül. – Na? Látod? Mit szólsz?

Pillanatnyi diadal; és akkor Evie kegyetlen közönnyel, de türelmetlenül: – Eriggy már innen, menj a fenébe, nem érted!? Arra vagyok kíváncsi!

A tövig rágott körmű mutatóujj lefelé, a tüntetők felé bök; el vagyok utasítva, a Szanjukt Mahárástra Szamiti tüntetése jobban érdekli! És hiába áll lojálisan mellém a Majom:

– Nem igazság! Tényleg jól bringázik!

És noha eltölt a bringázás magánvaló öröme – megpattan bennem valami; már csak Evie körül keringek, egyreegyreegyre gyorsabban, gátjaszakadtan zokogva és szipogva:

– Hát nem értesz a szóból? Hát mit tegyek még, hogy… – És akkor fordul a képlet, rájövök, hogy fölösleges kérdezgetni, egyszerűen be is hatolhatok abba a szeplős, fogzablás fejébe, és ha kedvem tartja, megtudhatom, hányadán is állunk… és behatolok még egyre bringázva, de a feje elöl csak a maráthí nyelvi tüntetőkkel van tele, a gondolatai sarkába rekedve amerikai popmuzsika és semmi-semmi, ami érdekelne; és most, csak most, most először, a viszonzatlan szerelem könnyeitől űzetve mélyebbre bocsátom a szondát… nyomakszomtolakszom, átverekszem magam a védelmi vonalakon… és egy titkos rekeszbe jutok, és ott az anyja rózsaszín pongyolában egy kis halat tart föl a farkánál fogva, és én szaglászva nyomulok tovább, egyreegyreegyre mélyebbre, míg rá nem tapintok az elevenére, ám akkor Evie összerándul, és megpenderülve rám mered, ahogy ott nyomom a pedált, körbekörbekörbekörbe…

– Mars ki!

– sikítja Evie Burns. Keze a homlokára röppen. Én meg csak körözök könnyes szemmel, és furakszom beljebbbeljebbbeljebb: és ott áll Evie egy deszkafalú hálószoba ajtajában, és a kezében egy, a kezében egy éles, csillogó tárgy, és vörös folyadék csöpög róla ott, a hálószobának a, tejóisten, és az ágyon egy nő, akin egy rózsaszín, tejóisten, és Evie, kezében a, és vörösség mocskolja be a rózsaszínt, és jön egy férfi, tejóisten, és nem nem nem nem nem… – MARS KI MARS KI MARS KI! – Rémült gyerekek nézik a sikító Evie-t, a nyelvi tüntetők elfelejtve, de hirtelen megint csak meglátva, mert Evie most megragadja hátul a Majom bringáját MICSINÁLSZ EVIE és nagyot lök rajta NESZE NEKED TE GANÉ MEHETSZ A POKOLBA! – Iszonyú nagyot taszít rajtam, és fejvesztetten száguldok lefelé, ki a hajtűkanyarból lelele, TEJÓISTEN A TÜNTETŐK el a Band Box mosoda, a Núr Ville és a Laksmí Vilász mellett, ÁÁÁÁÁÁÁÁ és le, egyenest a tömegbe, fejek lábak testek, a menet hullámai szétválnak, ahogy rémülten ordítva becsapódom a történelembe egy nekiszabadult lánybiciklin.

 

Salman Rushdie: Az éjfél gyermekei

Helikon Kiadó, 2014
Fordította: Falvay Mihály

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés