Magazin Papírfény

Olvass bele! – Thomas Cullinan: Csábítás (The Beguiled)

A Cannes-i Filmfesztiválon mutatják be a The Beguiled című filmet Nicole Kidman, Colin Farrell, Kirsten Dunst és Elle Fanning főszereplésével – hogy enyhítsük a várakozást, íme egy részlet a regényből, amelyen Sofia Coppola drámája alapul! Thomas Cullinan műve Csábítás címmel hamarosan magyarul is megjelenik. 

„Őrült rémmese… Az olvasót szinte megbabonázza az ifjú hölgyek világtól elzárt, elfeledett iskolájában történtek iszonyata.” – Stephen King a Danse Macabre-ban

Javában dúl az amerikai polgárháború. Az északi hadsereg súlyos sebet kapott, fiatal tizedesére félholtan bukkannak rá a virginiai erdőben. A közeli iskolába, Miss Martha Farnsworth Leánynevelő Intézetébe viszik, ahol szinte azonnal szédíteni kezdi a három nőt és öt tizenéves lányt, akik a kifinomult déli előkelőség eme előretolt bástyáján rekedtek. Szerelmet, félelmet, szánalmat, rajongást egyaránt kivált belőlük, és a szabadságvágytól vezérelve egymás ellen uszítja őket. De miután fény derül az ifjú és kevésbé ifjú hölgyek valódi énjére, a katonát baljós előérzet fogja el, és attól kezdve a kérdés így szól: Kit is szédítettek meg valójában?

Részlet

Miss Martha a második nap reggelén kilépett a szalonból, és bejelentette, hogy McBurney tizedes elnyerte a teljes bizalmát, és kitárja előtte a ház összes ajtaját. Persze, nem szó szerint így mondta, de úgy hangzott, mintha ezt forgatná a fejében. Valójában úgy fogalmazott – és esküszöm, még bele is pirult! –, hogy átgondolta a dolgot, és úgy döntött, a keresztényi könyörületesség megkívánja, hogy együtt reggelizzünk a sebesülttel.

Már ott ültünk mind az ebédlőasztalnál, Mattie pedig a konyhaajtóban várta Miss Marthát, hogy felszolgálhassa azt, ami akkor emberi táplálék gyanánt jutott nekünk. És amikor meghallottuk a nagy bejelentést, azt hihette az ember, hogy jenki gránát pottyant az asztalra, úgy ugráltak föl, és rohantak el a szélrózsa minden irányába ezek az illedelmes ifjú hölgyek. Nagy kacarászás-vihorászás közepette hol feltűzték, hol leengedték a hajukat, és izgatottan kiáltoztak, hogy: „Kinél van az elefántcsont brossom?”, meg: „Kinél van a gyöngyház nyakláncom?” Ez utóbbi Alice Simms volt, ha jól emlékszem, ő tette föl ezt a kérdést, miközben javában szaporázta fölfelé a lépcsőn, hogy átöltözzön.

Emily, a derék honleány kijelentette, hogy ő ugyan nem cseréli le egy ellenséges katona kedvéért a megszokott fekete muszlinruháját, amelyet akkor küldött neki a családja, amikor a bátyja elesett. Azóta is amolyan személyes harci lobogóként viseli, és az igazat megvallva a nyáron egy icipicit bepenészedett, mivel Emilynek nincs kölnije, amit ráspriccelhetne, és ha lenne, akkor sem alacsonyodna odáig, hogy ilyen ledér dolgot műveljen. De miközben kinyilatkoztatta, hogy ő mindennel dacolva gyászruhában marad, máris ott termett az ebédlőben lévő tükörnél, és buzgón csipkedte az arcát, hogy legyen egy kis színe.

Még Miss Harrietet is magával ragadta a nagy izgalom, és sietve elindult Alice, Marie meg Amelia nyomában a lépcső felé. Nem tudom, miféle szépítkezést tervezhetett Amelia, hiszen ő mindig úgy néz ki, mintha most mászott volna le a fáról, bármit vesz föl. Neki is volt gyászruhája, amit otthonról küldtek neki, de szerintem leesett valami kerítésről, vagy honnan, amikor először rajta volt, és a ruha úgy elszakadt, hogy nem lehetett megvarrni. Miss Martha és Miss Harriet, persze, szinte mindig feketében jár az öccsük emlékére. Hát, annyit mondhatok, anélkül, hogy tiszteletlen akarnék lenni Robert úrfival szemben, hogy nem sokat segít rajtuk a fekete szín, de hát ugyan melyik szín segítene?

– Hova mész, húgocskám? – kiáltotta el magát Miss Martha.

– Csak egy kicsit rendbe hozom magam – felelte fülig pirulva a húga.

– Elég rendezett a külsőd így is – mondta neki Miss Martha. – Az ég szerelmére, Harriet, viselkedj a korodhoz illően! – Miss Harriet azonban ment tovább rendületlenül, és Miss Martha is nekivágott a lépcsőnek, de fennhangon bejelentette, hogy ő nem holmi ostoba cicomázkodás céljából megy föl, hanem csak azért, hogy előkeresse az apja borotváját, amelyet McBurney tizedes állítólag kért. Miss Martha más kisebb használati tárgyakat is említett, amelyek történetesen ott lapultak a szoknyám zsebében: az illatosított toalettszappanomat meg a teknőspáncél fésűmet. Reggel szándékomban állt fölajánlani őket a jenki katonának, de Miss Martha, aki szemmel láthatóan négyszemközt óhajtott társalogni vele, utamat állta a szalon ajtajában.

Amúgy én nem terveztem különösebb cicomázkodást meg „rendbehozatalt” a tizedes tiszteletére. Ha nem felelek meg neki úgy, ahogy vagyok, akkor nézzen vonzóbb préda után, ahogy apám szokta mondani. Viszont úgy döntöttem, kihasználom a kínálkozó alkalmat: besurranok a szalonba, hogy vessek egy pillantást McBurney tizedesre, és átadjam neki a piperecikkeket.

Épp csak a kontyomat simítottam le egy kicsit az ajtóban, amikor egyik kezében Bibliával, vagy talán imakönyvvel, a másikban meg valami ékszerrel lerobogott a lépcsőn Marie Deveraux.

– Ugye, megbocsátasz, Edwina? – vetette oda, és kis híján nekem rohant. – Személyes ügyben jöttem. – Azzal beviharzott a szalonba, és egyenesen a pamlagon fekvő McBurney tizedeshez sietett.

Nos, én nem vagyok az a fajta, aki kihallgatja mások beszélgetését, de fel nem foghattam, hogy lehet egy tíz, vagy tizenegy, vagy akárhány éves gyereknek bárminemű fontos ügye egy vadidegennel, aki ráadásul ellenséges katona. Ezért, mivel nekem abszolút helyénvaló okom volt arra, hogy bemenjek a sebesülthöz, elhatároztam, hogy az ajtónál várok, amíg az a modortalan kis teremtés előadja a mondókáját. Nem próbáltam hallgatózni, de ahhoz, hogy Marie Deveraux szavait hallja az ember, nincs is rá szükség, persze. Hiszen az a lány nemigen adja a kiabálásnál alább…

Most, miután se szó, se beszéd odahajította a könyvet McBurney tizedes ölébe, közölte:

– Hoztam magának valamit! Már az este oda akartam adni, mert féltem, hogy reggelre meghal, de aztán beláttam, hogy mivel nincs eszméletén, úgysem tudná olvasni.

– Ez igencsak logikus – mondta a sebesült.

– Feltételezem, hogy maga katolikus. Úgy hallottam, hogy Írországnak szinte a teljes lakossága az.

– Nem egészen – világosította fel McBurney. – De eltalálta: engem valóban annak kereszteltek.

– Akkor hát itt egy katolikus imakönyv, forgassa nyugodtan, ha nincs más dolga. Az anyámé, és franciául van, de a Miatyánkot meg az Üdvözlégyet alighanem ki tudja bogozni. Nem akar esetleg gyónni?

– Magácskának?

– Bajosan. De ha kiszaladok a főútra, alighanem találok egy katolikus papot, aki valamelyik ezredünknél teljesít szolgálatot, és bizonyára örömmel a rendelkezésére áll. Mármint ha úgy érzi, hogy halálán van, és nincs túl sok ideje.

– Azt hiszem, pár órát még kihúzok.

– Alighanem szörnyű dolgokat művelt élete során, úgyhogy rendbe kéne szednie a lelkét, mielőtt történik magával valami. Követett el szörnyűségeket, ugye?

– Azt hiszem, ez attól függ, honnan nézzük.

– Hát, akkor vizsgálja meg a lelkiismeretét, amíg itt hever, és ha később papot szeretne hívatni, tudassa velem. Egyébként Marie Deveraux vagyok.

– Én pedig John Patrick McBurney.

– Örvendek – mondta Marie, és kirohant. Most már láttam, mit szorongat a másik kezében: egy pár fülönfüggőt. Az egyiket meg is próbálta a fülére csíptetni, miközben sietős léptekkel távozott.

– Egy pillanat, kisasszony! – mondtam, és elálltam az útját. – Hova, hova a jáde fülönfüggőmmel?

– Ó, Edwina! – mondta, és rám villantotta a legelbűvölőbb mosolyát, vagyis amit ő annak hisz. Csak akkor veszi elő, ha rajtakapják valami csínytevésen. – Ne légy ilyen utálatos, Edwina. Mindenki kicsípi magát a reggelihez.

– De nem az én ékszereimmel! – mondtam, és el akartam kapni Marie-t, de elhajolt előlem. – Egyébként hogy került ez hozzád, te kis tolvaj?

– Ugyan, hát csak megláttam a szobád padlóján!

– Be volt csukva az ajtó!

– Biztos kinyitotta a szél. Szóval fölvettem azt, amelyik a padlón hevert, nehogy valaki rálépjen, és akkor megláttam az éjjeliszekrényen a párját, és vissza akartam adni neked mind a kettőt, de rájöttem, hogy nincs semmi, amivel fölékesíthetném magam McBurney tizedes első itteni reggelijéhez, és gondoltam, te biztos nem bánod…

– Te kis ördögfióka! – Már majdnem elkaptam, de beugrott egy szék mögé, és fölborította. Kis híján átestem rajta.

– Utána, utána… úgy van! – kiáltotta vígan a jenki, és a pamlag háttámlájába kapaszkodva felült. – Melyikre esik a választásuk, hölgyeim és uraim, a kis barna mókusra vagy a nagy, fekete macskára? Lépjenek közelebb, és döntsék el, emberek, mielőtt lezárjuk a fogadást! A nagy gyorsabb, de a kicsi mellett szól a tapasztalat! Ohó, látták, hogy térült-fordult a kis fürge mókus? Látták, hogy eliszkolt? Gyerünk, utána, Feketeség, rajta, te lány!

– Kérlek, Edwina! – kiáltotta a kis boszorka. – Neked garmadával vannak szép ékszereid! Nem kell neked ez a régi kacat! Ki fogod fárasztani magad, Edwina! Én bírom ám ezt egész álló nap!

– Igaza van, Feketeség – mondta a jenki. – Nyílt terepen jó esélye lenne, de itt, zárt térben nem állja vele a versenyt. Hagyja, hadd vigye a csecsebecséit! Az a halványzöld árnyalat úgysem passzol a hollófekete fürtjeihez. A rubintkő jobban mutatna magácskán, Feketeség!

Ekkor döbbentem rá, hogy milyen illetlen benyomást kelthetek. Megálltam, pedig már hajszál híján elkaptam azt az undok kis dögöt. De futni hagytam.

– Ó, milyen szép vagy ma reggel, Edwina! – kiáltotta az ajtóból. – Kiöltöztél te is, igaz?

– Nem!

– Hát, egy kicsit talán zilált vagy, de ezt a csodaszép selyembrokát ruhát karácsony óta nem láttam rajtad, ha jól emlékszem.

– Takarodj innen!

Marie eszelős röhögés kíséretében eliszkolt. Annyira szégyelltem magam az úrihölgyhöz méltatlan viselkedésem miatt, hogy én is sarkon fordultam, és menni készültem.

– Várjon csak, Feketeség! – szólalt meg a jenki. – Ne szaladjon el, hiszen most jött. Velem van dolga?

Bólintottam, és odaléptem a kisasztalhoz, amelyet Mattie odahúzott a pamlag mellé. Letettem a kancsó víz mellé a kis darab illatosított toalettszappanomat meg a teknőspáncél fésűmet, majd elhátráltam. Hirtelen zavarba jöttem: nem tudtam, mit mondjak a jenkinek.

– Nagyon köszönöm, Feketeség – mondta ő.

Visszahanyatlott a pamlagra, és tisztogatni kezdte a körmeit egy uniós tízcentessel. Rájuk is fért egy kis tisztogatás, annyi szent. Ezt meg is mondtam neki. Ezek voltak a Johnny McBurneyhez intézett legelső szavaim:

– Úgy néznek ki a körmei, mintha puszta kézzel árkot ásott volna.

– Ástam is – mondta. – Tegnap, a csatában. Amikor röpködni kezdtek a fejem fölött a vasdarabok, az volt az első gondolatom, hogy betemetem magam.

– És miután nem tudta elég mélyre temetni magát, elfutott.

– El bizony. De még mennyire, hogy elfutottam, Feketeség!

Talán csúfolódik velem, hogy folyton ezt ismételgeti? Mosolygós volt a szeme, barátságos a hangja.

– A nevem Edwina Morrow – mondtam.

– Á, igen! Van szerencsém!

– Nem volt valami bátor dolog, hogy elfutott.

– Meglehet. Viszont úgy hiszem, okosan tettem.

– Azért, mert még él?

– Sőt, nem is csak élek, hanem jutalmul még magácskával is találkoztam.

– Nem is ismer.

– A nevét már tudom. Miss Edwina Morrow.

– Mit mondtak rólam magának?

– A nevén kívül semmit. Bűbájos neve van. Ha én lennék a jó öreg Edgar Allan Poe, írnék egy „Miss Edwina Morrow” című verset.

– Biztos, hogy nem mondtak rólam semmi mást?

– Tudja, drága kislány – kezdte, miközben újra kezelésbe vette a koszos körmeit –, nem igazán voltam olyan állapotban, hogy figyelmesen hallgassam a pletykálkodást. Amúgy mitől fél?

– Nem félek én semmitől.

– Akkor mit érdekli, hogy ki mit mond magácskáról?

– Nem érdekel.

– Ez a beszéd, kislány!

Ha bárki más használ ilyen szavakat, amikor rólam beszél, szentül meg lettem volna győződve róla, hogy gúnyolódik velem. A tizedesnek viszont nem válaszoltam azonnal, mert nem tudtam, hogy tényleg így áll-e a dolog. Aztán fölnézett, rám villantott egy mosolyt, egy meleg, barátságos mosolyt, és én beláttam, hogy ő végső soron idegen, még csak nem is amerikai. Olyan szavakkal, kifejezésekkel él, amelyek nálunk nem éppen a kedves beszédmodor ismérvei, de ez még nem jelenti azt, hogy barátságtalan akar lenni.

– Csak nem akartam, hogy téves legyen a rólam kialakult első benyomása – mondtam végül –, még mielőtt alkalmam nyílna személyesen beszélni magával.

– Tehát érdekli, hogy mit gondolok magácskáról.

– Egyáltalán nem! Csak arról van szó, hogy maga itt idegen, és nem szeretném, ha félrevezetnék velem kapcsolatban. Amúgy fütyülök rá, hogy mit gondol. – Furcsamód már akkor is úgy gondoltam, hogy valójában érdekel, de ezt, persze, nem mondhattam meg neki. Akkor még.

– Hát, tényleg nagyon vigyáznom kell, nehogy félrevezessenek magácskával kapcsolatban, ugyebár, Miss Edwina Morrow. Talán nem lenne baj, ha a helyes irányba terelne, és teljes körű, pontos útmutatót adna magáról. Elmondhatná például, hogy hova valósi, és mióta van itt.

– Négy éve vagyok itt – feleltem. – Apámnak pedig jelenleg Richmond az otthona.

– És az édesanyjának hol az otthona?

– A georgiai Savannah-ban. A szüleim nem laknak együtt.

– Ó, de kár! És mikor látta utoljára az édesanyját?

– Ha mindenáron tudni akarja – feleltem –, soha nem láttam őt. Vagy legalábbis nem emlékszem, hogy láttam volna. – Normál körülmények között végtelenül irritáltak volna az efféle kérdések, de a tizedesben volt valami gyermeki közvetlenség, amelynek köszönhetően olyan benyomást keltett, mintha nem is az ember személyes titkait firtatná, hanem csak az ismereteit próbálná bővíteni a furcsa világgal kapcsolatban, amelybe csöppent.

– Apám még kiskoromban elvitt Savannah-ból – folytattam. – Utána sokfelé megfordultunk. Apám számos vállalkozásba belefogott, és a többségük igen sikeresnek bizonyult.

– Azt nem kétlem. Hiszen ez az ország a siker hazája. Benne van a levegőben, érezni a szagát! Vegyünk például engem. Még hat hónapja sincs, hogy itt vagyok, és nézze meg, milyen sikeres lettem! Láttam az országuk jó részét, előléptettek a hadseregben, és most igazán remek vakációban van részem, hiszen finom, előkelő hölgyek gondoskodását és társaságát élvezhetem. Hát mit akarhat még egy magamfajta mocsárlakó? De mondjon még valamit magáról, Miss Edwina Morrow.

– Erre most nincs idő – feleltem. – Pillanatokon belül itt lesznek a többiek.

– Hát, akkor jöjjön vissza később, amikor nyugodtan, négyszemközt beszélgethetünk. Nagyon szeretném jobban megismerni magácskát.

– Miért érdeklődik irántam annyira?

– Azért, Miss Edwina, mert szerintem mi hasonlítunk egymásra. Valami azt súgja nekem, hogy egyikünk sem igazán ide való. Hogy én miért nem, az nyilvánvaló, magácska viszont olyasmi miatt, amit szabad szemmel nem vesz észre egykönnyen az ember, de azért van egy-két tippem.

– És mire tippel?

– Az egyik fő ok a kinézete. A kis francia lányka nem hazudott az előbb, amikor azt mondta, hogy magácska nagyon szép.

– Nekem az nem számít.

– De fogadni merek, hogy a többiek közül egyik-másiknak nagyon is számít. És fogadok, hogy van, aki féltékeny magácskára.

– Nekem ez akkor is édesmindegy.

– És az számít, hogy én egyetértek a kis francia lánykával?

Kivártam a válasszal, és nagyon alaposan átgondoltam a tizedes szavait. Aztán ezt mondtam neki:

– Igen, azt hiszem, örülök, hogy egyetért vele.

– Hát, akkor hadd mondjam el magácskának, Miss Edwina Morrow, hogy úgy kiragyog a többiek közül, mint a tenger fölött lebegő fényes csillag. És nem is csak ezt a pár lánykát homályosítja el. Én ugyanis jártam ennek a világnak a legnagyobb városaiban, legalábbis egyik-másikban, és őszintén mondhatom, hogy magácska lepipálja a legszebb ottani fehérnépeket is!

– Kérem, ne gúnyolódjon velem.

– Gúnyolódni? Jaj istenem, hát álmomban sem jutna eszembe, hogy gúnyolódjak magácskával! Tudja, mi a maga nagy baja, Miss Edwina? Az, hogy nem dicsérték eleget. Nincs tisztában a saját valós értékével, mert fogadni merek, hogy soha senkitől nem hallott még ilyet. Nem így van?

– Lehet, hogy így van.

– Ne becsülje le magát, Miss Edwina Morrow. Örüljön, hogy nem olyan, mint a többiek, még akkor is, ha néha egy kicsit magányos. Tudja, ez a második oka annak, hogy kilóg itt a sorból, Miss Edwina. Fogadni merek, hogy magácska az a független fajta, aki kimondja, amit gondol, és pokolra azzal, aki nem ért egyet vele! Hát, végső soron így a legjobb élni. Mondja, mi az, amire a legjobban vágyik, Miss Edwina?

– Hogy mire vágyom?

– Igen, ez a kérdés. Hallott már a kis emberekről, akik varázserővel bírnak ott, ahonnan én jöttem? Vegye úgy, hogy én is ilyen kis emberke vagyok, és meg tudok adni magácskának bármit, amit csak kíván. Szóval, mi a kívánsága, drágám?

– Semmi. Nem vágyom én semmire.

– Ugyan már. Kell, hogy legyen valami apróság, amire vágyik! Szeretné például, ha most rögtön véget érne a háború, és a szívszerelme épen, egészségesen visszatérne magácskához?

– Nincs nekem olyanom. Senkim sincs a hadseregben.

– Hát, akkor szerencsésnek mondhatja magát, nem igaz? Szóval, mit szeretne? Találkozni az édesanyjával?

– Azt nem.

– Akkor mit? Mondja ki az első dolgot, ami eszébe jut. Na, rajta, gyorsan, gyorsan! Eszébe jutott valami?

Bólintottam.

– Mondja meg, mi az.

Megmondtam.

– És ez az, amire mindennél jobban vágyik?

– Igen.

– Hát, jó – mondta roppant komoly arccal a tizedes. – Gondom lesz rá, hogy megkapja.

***

Thomas Cullinan: Csábítás (The Beguiled)

(megjelenés: 2017. augusztus 28, Athenaeum. Fordító: Szieberth Ádám)

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.