Papírfény

Tehát vagyok? – Philip K. Dick: Csordulj, könnyem, mondta a rendőr

Jason Taverner olyan világban tér magához, ahol nem is létezik. Ez azonban nem Az élet csodaszépben esik meg, ahol szívmelengető tanuláság vár az olvasóra, hanem Philip K. Dick drogos lázálmában, ahol maga a valóság válik megkérdőjelezhetővé.

Philip K. Dick munkásságával könnyű találkozni, ha valaki rajongója a tudományos fantasztikumnak, hiszen olyan (akár kultstátuszba emelkedett) filmek készültek a művei nyomán, mint a Szárnyas fejvadász, Az emlékmás vagy a Különvélemény. Az amerikai író véglegesen rajta hagyta a kéznyomát a science fiction alakulásán, és előfutára volt a cyberpunk stílusnak. Harmincnégy regényt írt, amelyekben rendre visszatérnek olyan témák, mint az öntudat mibenléte vagy az ember és a valóság kapcsolata.

A Csordulj, könnyem, mondta a rendőr munkássága vége felé készült, a címét annak a John Dowlandnek a dala után kapta, akinek a nevét Dick több regényében is felhasználta, mert közel érezte magához a zeneszerzőt. Noha ez a munkája nem lett olyan híres, mint némely társa, mégis hamisítatlan Dick-alkotás. A sci-fi elemek ugyan ezúttal háttérbe szorulnak, de az öntudat-kérdés, a droghasználat, az emberi devianciák mind előfordulnak benne. Sodró lendületű, zaklatott történet, amely leginkább azt a témát járja körbe, mi is pontosan a valóság, amit mind ismerni vélünk.

John Dowland dala után kapta a címét Dick regénye

A regény főszereplője, Jason Taverner tévés híresség, ráadásul a hatosoknak nevezett, különleges embercsoporthoz tartozik, akiket genetikailag tökéletesítettek. Sármos modora, megnyerő mosolya és csodás énekhangja tuti befutóvá teszi minden nőnél. Taverner élvezi az életet. Aztán egy nap olyan világban ébred, ami majdnem megegyezik a sajátjával, annyi különbséggel, hogy harmincmillió rajongójából egyik sem ismeri. Ráadásul nemcsak, hogy többé nem híresség, egyáltalán nem is létezik:

nincsenek papírjai, semmilyen feljegyzés nincs Jason Tavernerről.

A Csordulj, könnyem, mondta a rendőr világa egy disztópikus rendőrállam (ez visszatérő elem Dick műveiben), ahol minden utcasarkon ellenőrzőpontok fogadják az embert, így az igazoló iratok nemléte komoly problémát jelent. Taverner, hacsak nem akar egy marsi munkatáborba kerülni, kénytelen visszatérni a régi életébe. Az esete felkelti Felix Buckman rendőrtábornok érdeklődését is, aki pedig a hatosok összeesküvését sejti a háttérben, ezért különös partner-rivális viszonyba keveredik a hírességgel.

Az olvasó Taverner menekülését követi nyomon, aki a rendőröket elkerülve próbálja megoldani a kibogozhatatlannak tűnő rejtélyt. Tényleg másik világban jár? Ő bolondult meg? Vagy épp ez az igazi valóság, és akkor képzelődött, amikor híresnek hitte magát? Ahogy halad a történet, Taverner kétségei nőnek, és úgy lesz ő is egyre zavarodottabb, már a saját létezése is megkérdőjeleződik. Dick számos eszközzel közvetíti a főszereplő lelkiállapotát – minden előzetes jelzés nélkül hol a fejében, gondolatai között járunk, hol kívülről látjuk az eseményeket, vagy épp olyan párbeszédekbe bonyolódunk, amelyek első olvasatra még csak nem is koherensek.

A burjánzó paranoia átsüt a lapokon.

Minden zaklatottsága ellenére a történet kerek, nincsenek elvarratlan szálak, ami talán meglepő, tekintve, hogy az egész regényt ennyire átszövi az elemi rettegés az elhagyatottságtól. Dick más alkotásaihoz képest is szokatlan, hogy nem egy végső bizonytalansági helyzetre lelünk az utolsó oldalakon, ami visszamenőlegesen is csak több kérdést vet fel, hanem egyszerű, érthető válaszokat kapunk, amelyek kissé visszalopják az addig nem túl markáns science fiction-vonalat a műbe.

Tavernerrel az arrogáns, kivagyi viselkedése miatt nehéz szimpatizálni, a helyzete mégis átérezhető. Jó nőcsábász révén mindig belefut egy-egy nőbe, ám a találkozások végére nehéz megmondani, ki használt fel kit. Ahogy a főszereplő az emberi genetika (állítólagos) csúcsa, úgy a többi szereplő hibás, bűnös, deviáns lény. Van itt mentálisan sérült tinilány, kapcsolatfüggő nő, illetve Felix Buckman rendőrtábornok, aki tisztességesnek és tiszteletreméltónak látszik, ám vérfertőző viszonyt folytat a nővérével, amiből gyereke is született. Philip K. Dick azonban nem vásári mutatványként kezeli ezeket a devianciákat, hogy szörnyülködjön, milyen borzasztó is tud lenni az ember, hanem érzékeny megértéssel viseltet mindannyiuk iránt.

Emberi sorsokat látunk egy olyan világban, ahol mindenkinek megvan a maga keresztje.

A regény hiába remekel a szereplők terén, a világépítése már szétzilált. Persze a középpontban nem is ez áll, mégis bántó, hogy Dick mennyire keveset árul el a történetnek otthont adó, totalitárius rendőrállamba fordult Amerikáról. A teljes lakosság olyan apátiába süllyedt, amiből legtöbbeknek csak valamiféle drog lehet a kiút, de azt nem tudjuk meg, mi vezetett idáig. Hogy került hatalomra a rendőrség? Miért vívnak polgárháborút az egyetemi campusok pincéiben bujkáló diákokkal? Kik is azok a hatosok, mi célból készültek? A megismert részletek elegendőek ahhoz, hogy erősítsék a csöndes, mindent átható pánikhangulatot, azonban kár, hogy több időt nem töltött a kidolgozásukkal az író.

Ám a kérdések, amikkel foglalkozik a regény kárpótolnak a felmerülő hiányosságokért. A szerző nem kíván sokkolni, csupán elgondolkodtatni. Kétséget ébreszt még bennünk is a valósággal kapcsolatban, már azzal, hogy felveti a szubjektív realitás lehetőségét – talán mindannyian más és más valóságot tapasztalunk meg, és ezek között az átjárás csakis akkor valósul meg, amikor kapcsolatba lépünk egymással. Ha kapcsolatok nem állnak fenn, könnyen azon kaphatjuk magunkat, mint Taverner – magányosan, érdektelenül végezzük, mindenki más valóságából kimaradva.

 

Philip K. Dick: Csordulj, könnyem, mondta a rendőr

Agave Könyvek, 2018
Fordította: Pék Zoltán

Vida László

Vida László a Debreceni Egyetem kommunikáció- és médiatudományi szakának újságíró specializációján végzett. Szakterülete a sci-fi, a fantasy, a képregényfilmek és bármi, aminek videojátékokhoz van köze.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés