Fókuszban Papírfény

Míg a halál el nem áraszt – Philip K. Dick: Időugrás a Marson

Adott egy társadalom, amiben szinte mindenki beteg: a túlhajtottság skizofréniát vált ki az emberekből, akik szinte leszakadnak a valóságról. Ebbe a világba kalauzol minket az Időugrás a Marson, amely nemcsak jövőbelátó társadalomrajz a lelkileg kiürülő emberről, hanem betekintés Philip K. Dick saját elméjének az elmúlástól rettegő működésébe is.

Ha valaki kezébe vesz egy Philip K. Dick-könyvet, sosem tudhatja, mire számítson. Változatos életművében a science fiction minden zegzugát bejárta, ugyanakkor minden alkotását belengi valami egyedi, szinte csak rá jellemző hatás. Dick ugyanis, írjon akármiről, nem csak szavakat használ, hanem egyenesen ajtót nyit az elméjébe, hogy az abból szivárgó őrület minket is uralmába kerítsen.

Philip K. Dickről tudni érdemes, hogy nemcsak aktív drogfogyasztó volt, hanem olykor látomások is gyötörték – sokan úgy vélik, skizofréniától szenvedett. Ezt orvosilag sosem igazolták, de az író maga is sejtette, hogy mentális betegsége van. Műveiben épp ezért gyakran visszatérő téma az éntudat, a valóságérzékelés, az elme és a világ kapcsolata. Az Időugrás a Marson című regényében egyenesen skizofréneket és autistákat tesz meg főszereplőkké.

Az Időutazás a Marson Dick azon munkái közé tartozik, ahol a sci-fi elemek nem csak alibiként szerepelnek, hanem szerves részei a történetnek. Adott egy világ, a kétezres évek elején, amiben a hidegháborús megosztottság megmaradt: létezik a Szovjetunió, létezik az ENSZ, viszont a Föld már szűk lett az emberiségnek. Emigránsok utaznak a Marsra, annak a reményében, hogy a földi, túlkontrollált környezettől távol új, szabadabb életet kezdhetnek. Egy a gond: ez az emberiség beteg, és a mentális kór elől egy másik bolygón sincs menekvés.

Ennek a regénynek a világában az emberek túlhajszoltak és életuntak, a skizofrénia népbetegség.

Az egyik főhős, Jack Bohlen is skizofrén, legalábbis volt egy beteg időszaka még otthon, a Földön, azóta nyugodtan él a családjával a Marson. Bohlen tisztes ember, szerelő, így az értékesebb személyek közé tartozik. Ezért is figyel fel rá a helyi kiskirály, Arnie Kott.

Arnie Kott a tökéletes mintapolgár a felszínen, de a legmegátalkodottabb gaztevő valójában. A karakterét talán az írja le legjobban, hogy a saját házában gőzfürdőt üzemeltet, miközben a vízhiány mindennapos a marsi telepesek között. Kott uralkodni akar mindenen, így amikor megneszeli, hogy földi ingatlanosok igyekeznek telket foglalni a Marson, különleges feladatra vállalkozik. A jövőt kifürkészve akarja megelőzni őket. Ezért kell neki Jack Bohlen és egy Manfred Steiner nevű, autista kisfiú.

Philip K. Dick egyedi magyarázatot kínál arra, hogy az autisták miért nem tudják tartani a kapcsolatot a külvilággal: mert magát az időt érzékelik másként.

Ami nekünk normális sebességgel telik, az számukra gyorsított felvétel. Manfred Steiner ezért nem olyannak látja a világot, mint mi; ő több száz éves távlatból tekint vissza ránk. Míg a marsi telepesek reménykedve várják az új lakótelepet, az Manfred szemében már elpusztult és az enyészeté lett. Az örökkévalóság felől néz vissza, és számára minden halott.

Kott felbérli Jack Bohlent, hogy a technológia segítségével utat találjon Manfredhez: lassítsa le az időt neki, hogy kommunikálhassanak, és ezáltal elárulja a kiskirálynak a jövőt. A próbálkozás a lehető legkatasztrofálisabb módon valósul meg, és ebben főszerepet játszik Bohlen lappangó skizofréniája. Ahogy az autizmus, úgy a skizofrénia is időészlelésen alapuló betegség ebben a világban. Ahogy halad a történet, úgy válik egyre kétségesebbé, hogy Manfred és Bohlen valósága közül pontosan melyik is az igazi. Az egyik eluralja a másikat.

A valósággal való játék Dick visszatérő szokása, talán épp azért, mert neki is nehezére esett kapcsolódni a mi valóságunkhoz, és úgy érezte, kicsúszik belőle. Ez az el- vagy összecsúszás több regényében is megjelenik: míg a Csordulj könnyem, mondta a rendőrben drog okozza ezt, itt a technológia és a labilis mentális állapotok. Kott és Bohler annyira igyekszik elérni Manfred valóságát, hogy az egyszerűen elnyeli őket. És velük együtt az olvasót is.

A regény közepe táján, ahogy először belépünk Manfred perspektívájába, elkezdődik a horrorisztikus őrület.

Dick érzékletes leírásai belerágják magukat az olvasóba,

akár az egyfolytában felbukkanó férgek (a „rucsok”), amelyek mindent ellepnek, amit a kisfiú lát. Rémületes, gyomorforgató képekkel találkozunk, minden rohad, beteg, és a halál felé tart. Ugyanazt a jelenetsort háromszor is átéljük, egyre kényelmetlenebb verziókban, egyre mélyebbre merülve az őrületben, ami elől nincs menekvés. Manfred világa rettenetes, és lehetetlen úgy végiglapozni a róla szóló részeket, hogy ne rendüljön meg a lelki nyugalmunk.

Ha az Időutazás a Marsonra úgy tekintenénk, mint ami nem Manfred, hanem Dick elméjébe kalauzol minket, talán nem tévednénk sokat. A megjelenő, paranoid félelem a haláltól, az elszigetelődéstől annyira bensőséges, hogy minden oldalról a valószerűség csöpög: talán tényleg így látja a világot egy mentálisan beteg ember. A paranoiát csak egyetlen népcsoport kerüli el. A Mars őslakosain, a sívókon keresztül megismerünk egy természeti népet, ami elveti a földiek rohanását és technológiafüggését. Ők az egyedüliek, akik nyugodt kapcsolatot ápolnak a valósággal és az idővel.

Dick mindig is érzékenyen bánt a beteg emberek ábrázolásával, nála a deviáns szinte normálisnak számít.

Ezúttal szinte minden szereplője szenved valamiféle kórságtól, mégis mindegyiküknek külön figyelmet szentel – a bajukra nem mindennaposként tekint. Bemutatja a betegség és a gyógyulás különböző állapotait, a különböző szinteken járó figurákat, akiket az köt össze, hogy menekülnének a helyzetük elől. Vagy mások segítségével, vagy másokon átgázolva keresik a biztonságot és a stabilitást.

Tekintve, hogy milyen lehangoló tud lenni az Időutazás a Marson, meglepő, hogy a végére mégsem fordul teljes letargiába. Annak ellenére, hogy ebben a regényében Dick az emberiség sorsának egyik legsanyarúbb változatát mutatja meg (csak úgy süt a determinizmus a szövegből), mégis képes jót és értékeset találni a szereplőiben. Egy teljes skálát látunk, amelynek egyik végpontján Kott áll, a másikon a sívók. A többiek a maguk eszközeivel keresik a boldogulásukat: gyarlók és esendők, a célja azonban egyiküknek sem gonosz. Az ember az elkerülhetetlen pusztulás árnyékában is tiszta marad.

 

Philip K. Dick: Időugrás a Marson

Agave Könyvek, 2019
Fordította: Pék Zoltán

Vida László

Vida László

Vida László a Debreceni Egyetem kommunikáció- és médiatudományi szakának újságíró specializációján végzett. Szakterülete a sci-fi, a fantasy, a képregényfilmek és bármi, aminek videojátékokhoz van köze.

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..