Papírfény

A lehetséges talánok világa – Philip K. Dick: Ubik

Az amerikai sci-fi próféta, Philip K. Dick legjobb regényében kérlelhetetlenül szembesít létünk hiábavalóságával: az Ubik 50 évvel első megjelenése után aktuálisabb, mint valaha.

A 21. században a fikció valószínűleg a leghatalmasabb erővé válik a földön, felülmúlja még az utunkba kerülő aszteroidákat és a természetes kiválasztódást is”. Yuval Noah Harari történész professzor Homo Deus című könyvében röviden áttekinti az emberiség kialakulásának történetét és magyarázatot keres arra, hogy miért a homo sapiens áll a tápláléklánc csúcsán. Érvelése szerint az ember valóságérzékelése nem csupán objektív és szubjektív szintből áll, hanem van egy harmadik is az úgynevezett interszubjektív szint, ami nem az egyes ember hitétől és érzéseitől függ, hanem sok ember kommunikációjától.

Példaként említi a papírpénz használatát, aminek objektív értelemben semmi értéke nincs (sem megenni, sem ruhaként nem lehet használni), amíg azonban emberek milliárdjai hisznek az értékében, addig lehet belőle ételt és ruhát venni. Szintén ilyen interszubjektív valóságként tekint például a görög istenekre vagy a Szovjetunióra:

amint emberek nagy többsége nem hisz ezekben az entitásokban, azok megszűnnek létezni.

Mennyiben különböznek akkor a 21. századi törvények, nemzetek, istenek a Dick egész életművében kutatott interszubjektív világoktól és egyéni valóságoktól? Hogyha arra keressük a választ, hogy miért adják ki újra és újra az író 50-60 évvel ezelőtt írt regényeit, akkor elég körbenézni a 21. század új valóságoktól és fikcióktól hemzsegő világában: algoritmusok szerint válogatott hírek, VR eszközök, közösségi média, számítógépes szerepjátékok. Önmagukban létező, zárt világok, melyek egyre nehezebbé teszik a közös nyelven való kommunikációt és az egymáshoz való emberi kapcsolódást.

Dick 1951-ben adta el az első novelláját (a történet a Lenn a sivár Földön című novelláskötetben olvasható Ruug címmel), ami egy kutyáról szól, aki kétségbeesetten próbálja meg figyelmeztetni gazdáit, hogy az általuk fémtartályba zárt táplálékot gonosz lények, a ruugok minden pénteken elviszik. A történet végére kiderül, hogy a ruugok kukások, akik csak a munkájukat végzik – a kiáltványként is olvasható novella remekül világít rá, hogy mindannyian a rendelkezésünkre álló tényekből és saját érzékelésünk alapján konstruáljuk meg egyéni valóságunkat.

A bajok ott kezdődnek, amikor ezeket a szubjektív világokat túlságosan különbözően érzékeljük, ekkor ugyanis a kommunikáció lehetetlenné válik. (Csúszkáló valóságok, 320. oldal) Dick könyveiben meghatározó elem a közös nyelv vizsgálata: „ez a legfőbb eszköz, mellyel az egyéni világlátások kapcsolódhatnak egymáshoz, és egy mindenki szándékának és céljának megfelelő közös valóság leképeződhet” (Csúszkáló valóságok, 222. oldal).

Az Ubik fő konfliktusforrása a kommunikáció hiányából fakad.

A történet egy olyan világban játszódik, ahol már nem a homo sapiens áll a tápláléklánc csúcsán – egyesek képesek a jövőbe látni (prekogok), mások olvasni tudnak gondolatainkban (telepaták), illetve léteznek az ezen képességeket semlegesíteni tudó antiprekogok és antitelepaták. Elejtett információmorzsákból rajzolódik ki egy kétpólusú szembenállás Ray Hollis cége (akik prekogokat és telepatákat használnak a képességek nélküli emberek és cégek kizsákmányolására) és Glen Runciter kockázatmentesítő cége között, akik ezen egyének semlegesítésén dolgoznak. Runcitert és csapatát megbízzák egy nagyszabású akcióval, ami rosszul sül el: egy bombatámadás megöli Runcitert, akitől rejtélyes módon továbbra is furcsa üzeneteket kapnak. A csapat tagjai egyre fogyatkoznak, az idő pedig kizökken megszokott lineáris medréből.

Az Ubik főhőse Dick majd’ minden könyvének központi karaktere, az „igazi, autentikus ember” archetípusa, Joe Chip egy teljesen átlagos fogaskerék a gépezetben, akinek fogalma sincs, mi folyik körülötte és hogyan tudná visszaállítani a világot a megszokott működésébe. A könyv legnagyobb bravúrja abban rejlik, hogy húsbavágóan és plasztikusan mutatja be az ember kilátástalannak tűnő szenvedéseit és világba vetettségét.

Dick soha nem finomkodott, amikor az emberi élet hiábavalóságát és a világunk megismerhetetlenségét ecsetelte, ám az Ubik több szempontból is kitűnik az életműből.

A könyv 2/3-áig ugyanúgy a sötétben tapogatózunk, mint Joe Chip, ám ez nem a rejtély felfedését megelőző izgalmas kutatás, hanem egy végtelenül megterhelő alámerülés a valóság szürke zónájába. Chip körül fokozatosan széthullik a világ, társai mindenféle látható ok nélkül halnak meg, mígnem ő maga is eljut a látszólag értelmetlen pusztulás előszobájába. Egy hátborzongató jelenetben a Joe körüli világ elkezdi visszavenni 50 évvel ezelőtti arcát, miközben ő a végkimerüléssel küzdve próbál felkapaszkodni egy hotel lépcsőjén, hogy egyedül, csendben haljon meg. A leírás kérlelhetetlensége önmagában is zsigeri, ám ha belegondolunk, hogy Dick saját élethelyzetét vetette papírra, akkor még hátborzongatóbb:

„… az Ubik Joe Chipjéhez hasonlóan én is érzem a hideget, a kimerültséget; rettegek, hogy belehalok abba, hogy elnyű a végtelen sok felfelé tartó lépcsőfok, miközben valami, ami kegyetlen, de legalábbis kegyetlen maszkot visel, figyel, és nem nyújt segédkezet.” (Csúszkáló valóságok, 283. oldal)

Az Ubik utolsó harmadában Joe Chip elkezdi összerakni a kirakósnak néhány darabját, ám ez nagyon távol van attól, hogy a teljes képet lássa. Kétségbeesetten próbál kapcsolatba lépni az elvileg halott, ám üzeneteket hagyó Runciterrel (akinek mindenható alakjában Jézusra ismerhetünk), azonban ez az egyoldalú kommunikáció A végső igazsággal ellentétben párbeszéddé alakul a történet végére. Megnyugtató válaszokkal vagy útmutatással azonban Runciter sem tud szolgálni –

Isten létezik, és elérhető, ám magyarázatokat a világban uralkodó káoszra és pusztulásra tőle sem várhatunk.

A könyvet Dick jó barátjának és mentorának, Tony Bouchernek ajánlja, akit tragikus hirtelenséggel vitt el a rák 1968-ban. Dick egy 1976-ban írt emlékiratában (Egy kisállatklinika számlájának fonákján hagyott emlékiratok) felidézi, mennyire igazságtalannak érezte, hogy egy ennyire értékes és jó ember egyik napról a másikra meghal. „Tony imádta a világot, pedig az halálra rémisztette” – a saját félelmeivel küzdő világba vetett ember bátorsága az egyetlen dolog, ami okot adhat a reményre.

Az utolsó oldalakra Dick hitet tesz az emberben és valamiféle fejlődésben. Joe Chip a könyv végére elfogadja a sorsát, ám a körülményeknek nem hajlandó behódolni. Küzdelmében és csendes visszautasításában ott van az író credója nem is annyira Istenben, hanem önmagunkban. Ezt a hitvallást pedig ironikus módon a legmegosztóbb regényében, a Palmer Eldritch három stigmájában fogalmazta meg:

„Úgy értem végül is nem szabad elfelejtenünk, hogy porból lettünk. Ami kétségtelenül nem sok, és ezt észben kell tartanunk. De még ezzel együtt is… úgy értem, nem valami nagy kezdet, de azért elég jól elvagyunk. Úgyhogy személy szerint én hiszem, hogy még a jelenlegi pocsék helyzeten is felül tudunk kerekedni. Értenek?” 

Avatar

Dunai Marcell

Dunai Marcell a Budapesti Corvinus Egyetem nemzetközi tanulmányok szakán végzett, jelenleg szakirányú továbbképzését végzi mentálhigiénés segítő szakember szakon. A ráckeresztúri Fiatalkorúak Drogterápiás Otthonában dolgozik terápiás munkatársként: munkájából kifolyólag vonzza a függőségek pszichológiája, a felépülés folyamata és az ennek tükrében megjelenő emberi kapcsolatok filmes reprezentációi.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A szuperhősök már ezerszer megmentették a világot a moziban. Mi a helyzet a tévével?

A VLOGtekercs ebben a hónapban a képregényadaptációk közül azokkal foglalkozik, amik nem a mozit célozzák. A tévében és a streaming-szolgáltatókon sorra érkeznek azok a képregényfeldolgozások amik valamilyen módon különlegesek, ráadásul nem csak saját kategóriájukban. A szuperhősök már meghódították a teljes popkultúrát, beleértve a kiképernyőt is, most megmutatjuk, hogyan!

Műsorvezető: Németh Míra

Szöveg: Vida László

Vágó: Nagy Tibor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya