Papírfény

Ponyvaelmélet – Quentin Tarantino: Cinema Speculation

A Cinema Speculation az 1970-es évek lepukkant Los Angeles-i grindhouse mozijainak foltos székeibe ülteti olvasóit, hogy szerzője ízlésvilágának szűrőjén át láttassa a kor filmélményeit. Quentin Tarantino első nem fikciós kötetében a saját gyerekkorát meghatározó mozikultúra világát elemzi.

A filmtörténet során számos kritikus vagy éppen szakíró váltott pályát és kezdett filmkészítéssel foglalkozni. A francia új hullám jelentős alakjai, többek között Jean-Luc Godard és François Truffaut kezdetben a Cahiers du Cinéma szerzőiként váltak ismertté, ahogy Az utolsó mozielőadást és a Papírholdat jegyző Peter Bogdanovich, a számos Scorsese film (Taxisofőr, Dühöngő bika, Krisztus utolsó megkísértése) szkriptjéért felelős Paul Schrader és az Idegen arcokkal elismerést szerző, de már a Marvel első Hangya-filmjén és a Tintin kalandjai Spielberg-féle verzióján is dolgozó Joe Cornish szintén kritikusokból lettek forgatókönyvíró-rendezők, de még a Chicago Sun-Times híres publicistája, Roger Ebert is kipróbálta magát a kamera másik oldalán a Beyond the Valley of the Dolls társírójaként. A példákból az rajzolódik ki, hogy

a hasonló kritikusi háttérrel rendelkező alkotók elsősorban az írás felől közelítenek a filmkészítéshez.

Közülük ráadásul többen elméleti munkásságuk tapasztalatait ültették át a gyakorlatba. Godard és Truffaut az általuk propagált szerzői elméletbe illeszkedő műveket rendeztek, míg Schrader a kutatásai tárgyát képző transzcendentális stílust érvényesítette az olyan filmjeiben, mint A hitehagyott vagy a Svindler. A pályamódosítás ugyanakkor a másik irányban sem példanélküli. Olivier Assayas már filmkészítőként csöppent a kritikusok világába, több sztár és filmes szakember pedig azért ragadott tollat, hogy megírja életútját (például: Marlon Brando: E ​dalra tanított anyám, Ingmar Bergman: Laterna ​magica, Alan Rickman: Őrülten, ​mélyen) vagy beavassa az olvasókat a filmkészítés egyes területeinek rejtelmeibe, mint Walter Murch a vágás technikájáról és művészetéről szóló Egyetlen szempillantás alatt, vagy Sidney Lumet átfogó, Hogyan készül a film? című kötete. De szép számmal találni a szépirodalom felé forduló alkotókat is, mint a számos novelláskötetet jegyző Woody Allen (Tollatlan jószág, Súlytalanság), vagy a regényíró Ethan Hawk (Hamvazószerda, A sötétség ragyogó sugara) és Werner Herzog (Dereng a világ).

Quentin Tarantino szintén szerteágazó karrierutat járt be: videotékás mozirajongóból lett ünnepelt rendező, aki tervezett filmkészítői pályafutása végéhez közeledve fordult az írás felé, legyen szó szépirodalmi vagy nem fikciós művekről. Korábban aktuális produkciója novellizációját jelentette meg,

a Volt egyszer egy… Hollywood regényváltozatát pedig eszmei folytatásként követi a még személyesebb hangvételű Cinema Speculation.

Mindkét kötet a ’70-es évek filmkorszakának saját emlékeket alapul vevő felelevenítésére vállalkozik, azonban míg a Hollywood egy kitalált történeten keresztül idézte meg Tarantino kedvenc időszakát, addig legújabb kötete filmelemző esszéken és önéletrajzi érdekességeket taglaló kiegészítő részeken keresztül fejtegeti a szerző rajongásának tárgyát.

Volt egyszer egy… Hollywood

A Cinema Speculation keretes szerkesztése a Tarantino gyerekkori moziba járási szokásait elmesélő bevezető után számos időrendben közölt korszakbeli film kapcsán írt fejezettel folytatódik, melyek az 1968-as San Franciscó-i zsarutól az 1981-es Vidámparkig terjednek. A felsorolást csupán egy-két kitekintő, kontextualizáló vagy éppen spekulatív rész szakítja meg, hogy végül egy személyes lábjegyzettel záruljon a múltidézés.

A Cinema Speculation mozis vizsgálódásai elsősorban Tarantino filmkritikákon keresztül megfogalmazott ars poeticájaként olvashatók.

A gyakran kimondatlan önanalízisként értelmezhető elemzések sokkal inkább az író-rendező pályájának megértéséhez nyújtanak fogódzót, mintsem a témaként megjelenő alkotások vagy jelenségek kapcsán szolgálnának átfogó ismeretekkel. A könyv felépítése épp olyan kötetlen és nonlineáris szerkezetű, mint Tarantino legtöbb filmjének időfelbontó cselekménye. A fejezetek címeiként szolgáló filmek tanulmányozásán kívül számos egyéb témát is érintenek az egyes részek, a különböző tárgykörök azonban úgy váltakoznak, ahogy a Ponyvaregény vagy a Becstelen Brigantyk lazán kapcsolódó epizódjai követik egymást.

Ponyvaregény

A filmekhez jellemzően a sztárok, a rendezők vagy az írók, valamint Hollywood belső rendszerének működése, illetve esetenként a társadalmi visszhang szolgáltatják a kontextust, így a San Franciscó-i zsaru és A szökés kapcsán Steve McQueen akcióhősének sztárperszónája, a Piszkos Harry és a Szökés Alcatrazból apropóján pedig Don Siegel munkássága kerül szóba, míg a Gyilkos túra fejezete az erőszakábrázolás problémájával, A társaságé az adaptációk kérdésével, a Mennydörgésé pedig a bosszúmozik műfajával foglalkozik. A filmek kiválasztásának szempontja tehát nem az, hogy a korszakot leginkább jellemző, elismert művekről legyen szó, a tematikus gyűjtésnek Tarantino szubjektív ízlésvilága és a saját filmjeiben is központi szerephez jutó témák prezentálhatósága adja az alapot. Ennek megfelelően a Cinema Speculation visszatekintései nem méltatások, hanem tényleges kritikák,

a fejezetek a korszak leírása mellett leginkább Tarantino életművének inspirációit kutatják.

A szöveg ugyanakkor gyakran leragad bizonyos mellékes kérdéseknél, miközben az éppen kivesézni kívánt filmre alig fordít figyelmet. A Ponyvaregény hamburgerekről és lábmasszázsokról diskuráló bérgyilkosaihoz hasonlóan Tarantino ezúttal is hajlamos elkalandozni. A posztmodern technika azonban inkább lektorálási hiányosságnak érződik az esszégyűjtemény olvasása közben, mintsem izgalmas stilisztikai fogásnak. Így fordulhat elő, hogy a Daisy Miller vizsgálata helyett a film egyik színészétől, Barry Brown-tól kerül közlésre egy cikk Lugosi Béla haláláról, az Édenkert a sikátorban fejezete pedig, Tarantino asszociációinak hála, hosszasan értekezik a Dead End Kids néven ismert 1930-as évekbeli gyerek színtársulat történetéről. A filmek elsősorban szemléltetésül szolgálnak, melyek kapcsán a tágabb kulturális és intézményes háttér felvázolása a cél, a gyakori aránytalan szerkesztés miatt a tartalom mégis fókuszálatlanná válik, miközben az önálló részek számos redundáns vagy sokadszorra ismétlődő gondolatot tartalmaznak.

Tarantino szubjektív preferenciái ugyanis gyakran felülírják a szöveg logikus felépítését,

mivel filmelemzéseinek elméleti keretéül a szakirodalmi jártasság helyett elsősorban saját személyes élményei és fiatalkori benyomásai szolgálnak. A Cinema Speculation mindössze szerzője filmes inspirációinak megidézését tekintve átfogó. A téma történeti hátterét összefoglaló fejezetre csupán a kötet közepén kerül sor, melyben Tarantino röviden bemutatja ugyan az Új-Hollywooddal foglalkozó kutatók eredményeit, de nem szolgál érdemi újdonságokkal meglátásaik kapcsán, ahogy a gyártástörténeti, politikai, esztétikai, technikai vagy egyéb szociokulturális változások hatására és kiváltó okaira sem kíván reflektálni. Új perspektívát kizárólag a rendező személyének előtérbe kerülése biztosít. Hiszen Tarantino laza stílusú, anekdotázó, gyakran az élőbeszédet idéző szövegei számos élesszemű megfigyelést és izgalmas filmértelmezést tartalmaznak.

A Cinema Speculation visszatérés Tarantino tékás korszakához, csak a rendező a vásárlók meggyőzése helyett ezúttal kötete lapjain ontja magából sokrétű filmajánlóit és spekulatív ponyvaelméleteit. A kötet a kortárs rendezők művészi eredetmítoszépítő portréfilmjeihez (A Fabelman család, Belfast, Apollo-10,5: Űrkorszaki gyerekkor) hasonló alkotói felnövéstörténetet vázol fel, Tarantino csupán nem fikciós keretek közé helyezi filmkritikákként újragondolt nosztalgikus önelemzését.

Quentin Tarantino: Cinema Speculation

Helikon, 2023
Fordította: Sepsi László

Lubianker Dávid

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com