A Volt egyszer egy Hollywood regényben is kötelező darab Quentin Tarantino és 1969 rajongóinak.
Tíz filmet tervez Quentin Tarantino, ebből kilenc már elkészült, ám amíg várjuk, hogy mivel zárja a rendezői karrierjét az egykori tékás, „időhúzásként” előrukkolt egy regénnyel. S bár a tapasztalt film- és irodalomrajongók joggal bizalmatlanok a novellizációkkal szemben (azaz amikor egy már létező sikerfilmből készül utólag könyvváltozat, nem pedig fordítva), Tarantino nem egy újabb bőrt és a rajongókat akarta lehúzni, hanem új hangsúlyokkal és a médiumra szabott elbeszélésmóddal szerette volna bővíteni a Volt egyszer egy… Hollywood univerzumát.
Tarantinóról közismert, hogy rengeteget szövegel, szenvedélyes okfejtéseit akárhányszor, akármilyen hosszan képes előadni, 400 oldalnyi papír pedig igazi Kánaán ehhez. Gyakorlatilag miniesszék töltik ki a kötetet, ez a bőbeszédűség pedig teljesen feledteti, hogy a regény – ahogy a film is – csupán két-három eseménytelen nap története. Elsőkönyves szerzőnk minden alkalmat megragad, hogy színészek és rendezők karrierjéről, filmforgatásokról anekdotázzon vagy filmek sztoriját ecsetelje – bár néha a szövegeken eluralkodik az üres amerikaiasság, azaz a blöff és a nagyotmondás. Főleg a regény második fejezete bővelkedik a filmelemzésnek álcázott filmértékelésekkel: egy valódi kritikus nem érné be azzal, hogy annyit mond egy filmről, jó vagy rossz, Tarantino viszont a szócsőnek használt Cliff által nem jut ennél sokkal tovább a modernista szerzői filmek kategorizálásakor.
„Cliff ahhoz nem volt elég művelt, hogy cikkeket írjon a Films in Review-ba, de még így is tudta, hogy a Szerelmem, Hirosima egy nagy rakás szar. Antonioni meg egy kókler.” (39.)
Szintén megkérdőjelezhető, ahogyan a soványka cselekményt ismétlésekkel duzzasztja Tarantino. Számos sztori, ismertetőjegy, konklúzió többször is elhangzik szó szerint ugyanúgy – azaz nem különböző nézőpontok ütköztetésével vagy a megbízhatatlan elbeszélők szájából. Például Rick Dalton sorozata, a Lancer egyszer a cselekménybe beékelt zárványként, minden bevezető vagy magyarázat nélkül is megelevenedik, ami jó ötlet, hiszen nem feltétlenül tudjuk, hogyan kapcsolódik ide a poros vadnyugati történet. Ám ezek után a sorozat cselekményének fordulatait, karaktereit újra és újra átrágjuk a forgatás kapcsán is anélkül, hogy bármit hozzáadna akár Rick kommentárja, akár a narrátor. Ugyanígy Charles Manson története is bővebb kifejtést kap, mint a filmben, ám annyira nem összetett a képlet, hogy indokolt lenne ennyire hosszan, önismétlő módon ecsetelni a félbetört zenei karrierje miatt frusztrált szektavezér érzéseit.
Ezektől az apró zavaró tényezőktől eltekintve a Volt egyszer egy Hollywood világa könyvben is kétségtelenül magába szippant. Tarantino pedig van annyira intelligens, hogy tudja, kétszer ugyanazt a poént nem illik elsütni. A film elhíresült befejezése (azaz Sharon Tate megmentése) majdhogynem hiányzik, csupán menet közben kapunk egy előreutalást az őrült éjszakára, ami szupersztárt csinált Rickből és Cliffből. Ez pedig természetesen megváltoztatja a történet hangsúlyait és a tanulságot is: a rendező talán már eredetileg sem elsősorban Polanskiék sorsát akarta újraírni, hanem egy teljes alternatív idősíkot szeretett volna kialakítani, ahol minden apróság ugyanolyan fontos. Hollywoodban megfér egymás mellett Cliff lakókocsija, a Spahn ranch, a Polanski-villa és Rick háza,
Tarantino szerint pedig mindez ugyanannyira valóságos és ugyanannyira lényeges darabkája a kirakósnak, amely kirajzolja egy csodálatos korszak csodálatos képét.
Ahogyan a film, úgy a Volt egyszer egy Hollywood könyvváltozata is sportot űz abból, hogy elmossa a határokat valóság és illúzió, történelem és vágyott, elképzelt múlt között. Míg a film legnagyobb truvája a befejezés mellett Rick Dalton, Cliff Booth, Sharon Tate és Charles Manson valóságbuborékjainak a kipukkasztása és összeeresztése volt, a könyv bizonyos értelemben emeli a tétet és általános szervezőelvévé teszi 1969 Los Angelesének minél részletgazdagabb, a valóságosnál is valóságosabb bemutatását. Mint egy fotorealista festmény: a szemünknél is tökéletesebb leképzése valaminek, amiről tudjuk, hogy körülbelül ilyen, eddig mégsem tudtuk ilyen részletesen megvizsgálni és valahogy az egész egy kicsit gyanús.
Tarantino a popkultúra egészét lefedi és az arcunkba tolja, az állandóan duruzsoló tévé, rádió, mozi mellett márkák, helyszínek, nevek kavarognak, a sűrű massza és a rengeteg kitekintés pedig feledteti, hogy a cselekmény gyakorlatilag összefoglalható annyiban, hogy Ricket beajánlják egy olasz westernbe, aztán forgat egy napot, Cliff pedig megszereli az antennáját és találkozik pár hippivel.
A Volt egyszer egy Hollywood nem erről szól, valójában a háttér az előtér.
A regényben is szétszálazhatatlanul összefonódnak a létező színészek létező filmjei (például az ominózus A nagy szökés és Steve McQueen legendája), a létező színészek nemlétező filmjei (Aldo Ray közös westernje Rickkel), a nemlétező színészek létező filmjei (meglepő módon a Lancer egy valódi sorozat, csak persze Rick nem az benne), illetve nemlétező színészek nemlétező filmjei (Rick legtöbb munkája).
Tarantino szándékosan lépre csal és ha nem ellenőrzünk minden egyes nevet és címet, könnyen beleeshetünk a csapdába, de ki bánja ezt? Egyszer még saját magát is beleírja a referenciák közé, ami persze már posztmodern túlzás, de ahogy a filmváltozatban, a könyvben is mindent szabad, minden a játék tárgya lehet. Ezen a téren egyébként kifejezetten a mű előnyére válik az írott médium: olvasás során sokkal kényelmesebb bogarászni, elválasztani a valósat a fiktívtől, mint filmnézés közben. Nem csoda, hogy cikkek, honlapok sora foglalkozik azzal, hogy helyre tegye a dolgokat, miközben Tarantino célja pont az volt, hogy egy szintre hozza az elképzeltet és a ténylegeset, új valóságot teremtve ezzel.
A tetőpont eliminiálásával természetesen a Volt egyszer egy Hollywood befejezése is megváltozik,
az utolsó oldalakon pedig a regény leplezetlen szerelmi vallomássá szelídül – persze valójában az egész az, itt viszont kulminálódik Tarantino minden rajongása, visszamenőleg fontosabbnak tűnnek az anekdoták, utólag célba érnek az apró poénok, önmagukon túlmutató jelentőséget kapnak a csípős megjegyzések és hirtelen minden szivárványosnak tűnik. „És tíz év óta először Rick ráébredt, milyen szerencsés, és milyen szerencsés volt eddig. Mennyi csodás színésszel dolgozott együtt az évek során – Meeker, Bronson, Coburn, Morrow, McGavin, Robert Blake, Glenn Ford, Edward G. Robinson. Mennyi színésznővel csókolózhatott. Mennyi kalandja volt velük. Mennyi izgalmas emberrel dolgozhatott együtt. Mennyi helyre elmehetett. Mennyi vicces sztorit átélhetett. Mennyiszer látta a nevét és a fényképét a napilapokban meg a magazinokban. Mennyi kellemes hotelszoba. Mennyi felhajtás körülötte. Mennyi rajongói levél, amit sosem olvasott el. Mennyiszer hajtott végig Hollywoodon annak megbecsült polgáraként.” (401.) És ekkorra már hisszük és tudjuk, hogy nincs is ennél nagyszerűbb.
Quentin Tarantino: Volt egyszer egy Hollywood
Helikon, 2021
Fordította: Sepsi László
