Papírfény

Elveszett lelkek karneválja – Ray Bradbury: Októberi vidék

A science-fiction hazai rajongói joggal tarthatnak örömünnepet egy új Ray Bradbury kötet kiadásánál. De az Októberi vidék történetfüzére nemcsak a rajongókat elégíti ki: kezdőknek is remek bevezető a szerző különleges prózavilágába.

Megvan az oka, hogy Ray Bradbury miért tartozik a sci-fi legismertebb és legnépszerűbb írói közé. Talán azért is, mert nem lehet munkásságát olyan könnyen skatulyák közé szorítani. Mindig is kiválóan egyensúlyozott az írói fantasztikum és a hiteles realista közeg között, a technicista leírások helyett egyszerű ecsetvonásokkal vázol fel mindent. Sokkal inkább az emberi jellem hibái izgatják, az életben bekövetkező sorsszerűségek, abszurdumok felnagyítása. Így még a disztópikusabbnak vagy szürreálisabbnak mondható műveit is közelinek érezzük.

Bár Bradbury regényeket is írt (elég csak a Fahrenheit 451re gondolni), az ő igazi terepe a novella volt. Ezt nemcsak számuk (több mint 600-at írt élete során) bizonyítja, hanem tartalmuk is. Ezekben a rövidebb művekben nemcsak egy jó alapötletet bont ki, hanem bátrabban is kísérletezhet. Novellái elmehettek a klasszikus sci-fi irányába, de lehettek horrorisztikusabbak, krimiszerűbbek, drámaiak, vagy akár még némi társadalomkritikákat is belefűzhetett. Az Októberi vidékben szinte mindegyikre találhatunk egy remekbe szabott és szórakoztató példát.

A kötet 19 történetet tartalmaz, és bár többségüket Bradbury a 40-es, 50-es években írta, akár napjainkban is játszódhatnának, mert a témáik kortalanok. Ami szinte mindegyiket összeköti, az a halál. Ez vagy váratlanul csap le a szereplőkre, vagy együtt élnek vele. Máskor egyre elhatalmasodóbb félelemmel tekintenek rá, míg végül akaratlanul is bekövetkezik.

Bradbury hol drámai komolysággal, hol némi fekete humorral boncolgatja a témát.

Nem könnyű dolog novelláskötetet bemutatni, hiszen a hossz miatt legfeljebb az alapszituációt vezethetjük fel, a csattanót meg kell hagyni az olvasónak. Mindenesetre elmondható, hogy a novellák gondos kézzel lettek kiválogatva, mert tartalomban és stílusban különbözőek, de a színvonalban nem érezhető nagy eltérés közöttük (ami persze Bradbury írói érdeme is).

Bradbury gondos arányérzékkel teszi le minden történet alapjait, amikre fokozatosan, minden egyes mondattal ráépít. Például felvázol két társadalom által különcnek tartott vagy egyenesen kitaszított figurát (A törpe, H. Matisse csodálatos zsetonja), akik csak arra vágynak, hogy valaki máshogy tekintsen rájuk. Viszont az elfogadás kétségbeesett hajszolása sokszor egyenesen tragikomikus végeredménnyel jár. Vagy ott van A soron következő című történet főhősnője, aki egy szimpla nyaralást tart férjével, de egy sokkélmény olyan halálfélelmet ültet el benne, ami be is teljesedik.

Az író nemcsak karaktereivel, hanem sokszor velünk, az olvasókkal is úgy játszik, ahogy épp kedve tartja.

Olyan pozitív, az életünkbe boldogságot hozó dolgokat képes kifordítani és tömény borzalommá változtatni, mint egy újonnan született gyermek, aki rögtön saját szülei életére tör (A kis orgyilkos). Ha pedig már felmerült a horror, akkor a könyv ezen a téren sem vall szégyent. A Csontváz vagy A dunszt már eleve nyugtalanító módon indulnak (előbbiben egy testével megszállottan fogalakozó hipochondert követhetünk), végkifejletük pedig annyira vérfagyasztó, hogy még Stephen King is elégedetten bólogathatna.

Bradbury nemcsak az emberi lélek sötétebb oldalára tesz hátborzongató kirándulásokat. Egyes novellákban sokkal inkább visszafogott, melankolikusabb hangvételt üt meg. Az Állóvíz vagy a Ciszterna az elveszett szerelem szomorú felidézései, csak míg előbbiben a mágikus realizmus, utóbbiban a viktoriánus kori drámai románc hangulata idéződik meg. A számos gyöngyszem közül is egyfajta stilisztikai csúcspontot a Kasza, melyben Bradbury az egyik legősibb emberi cselekvést, az aratást tágítja az emberi szenvedés hátborzongató, kozmikus metaforájává, bármiféle mérsékeltség vagy nyelvi cicoma nélkül. A bőség szimbóluma itt a tömeges halálé lesz.

Ugyanez elmondható az összes novelláról is: rövidek, tömörek, lényegre törőek, mégis van bennük elég mélység, hogy elolvasásuk után kicsit elgondolkodjon az ember. Bradbury prózája céltudatos, leírásai csak annyira részletesek, amennyire a történet megköveteli. Szereplői pedig emberiek és gyarlók, akikkel olyannyira együtt érez, hogy néha már szinte az író jelenlétét is érezzük. Ha máshol nem is, akkor a kötetet lezáró, az írói lét fontosságát fájdalmasan megkérdőjelező Dudley Smith csodálatos halálában egészen biztosan.

Szokás azt mondani, hogy az élet kiszámíthatatlan, és nem tudhatjuk, hogy mi vár ránk a következő sarkon. Ray Bradbury világára ugyanez elmondható, viszont az Októberi vidék elolvasása után én szívesebben maradok a sajátomban.

 

Ray Bradbury: Októberi vidék

Agave Könyvek, 2017
Fordította: Pék Zoltán, Galamb Zoltán, Török Krisztina

Szabó Kristóf

Szabó Kristóf az ELTE bölcsészkarán végzett filmelmélet és filmtörténet szakirányon, jelenleg könyvtáros, 2016 óta tagja a Filmtekercsnek. Filmes ízlésvilága a kortárs hollywoodi blockbusterektől kezdve, az európai művészfilmeken át, egészen a Távol-Keletig terjed. Különösképpen az utóbbira, azon belül is a hongkongi és a dél-koreai filmre specializálódik.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com