Papírfény

A megismerés korlátai – Stanisław Lem: Solaris

lem_solarisA Solarisból mindezidáig három filmváltozat készült, de egyiknek sem sikerült megragadnia teljesen Stanisław Lem regényének mélységét. A lengyel szerző mesterművéből ma is tanulhatunk, mint sci-fi fogyasztók és emberek egyaránt.

Ami a nyugati világnak Philip K. Dick volt, az nekünk itt, keleten Stanisław Lem. A tisztelet a két sci-fi szerző között akkora volt, hogy Lem, aki rendszeresen hangot adott az amerikai science fiction irodalommal szembeni kritikájának, Dicket emelte egyedül ki, mint „újítót a sarlatánok között”. Az amerikai cserébe 1974-ben levelet írt az FBI-nak, amelyben azt állította, hogy Lem feltehetőleg nem is egy valós személy, mindössze egy álnév, amely alatt egy kommunista propagandagépezet publikál. Érvelését azzal támasztotta alá, hogy Lem túlságosan sokféle stílusban ír – mindenesetre annál nagyobb elismerést nem nagyon kaphat valaki, hogy a munkájára azt mondják, az nem lehet egy ember műve.

A lengyel szerző kétségkívül a sci-fi irodalom egyik legnagyobbja, legismertebb regényét, a Solarist pedig most újra kiadta az Európa Könyvkiadó. Ennek apropóján vettük elő, no meg azért is, mert egyrészről – nyersen fogalmazva – baromi jó, másrészt érdekes megnézni akkor, amikor a mozikban épp egy olyan blockbuster hódít, ami szintúgy a földönkívüliekkel való kommunikációs próbálkozásokról szól.

solarisA Solaris Kris Kelvin elbeszélése, aki pszichológusként érkezik egy távoli bolygó légkörében lebegő kutatóállomásra. Hősünk nem részesül meleg fogadtatásban: azt tapasztalja, hogy a háromfős legénységből egy öngyilkos lett, egy teljesen elbarikádozta magát, egy pedig össze-vissza beszél, mintha legalábbis megőrült volna. Hamarosan megérti Kelvin, honnan fúj a szél, amikor másnap arra ébred, hogy halott szerelme ül vele szemközt egy széken, és nagyon is él. Vagyishogy mégsem: mint megtudjuk, mindössze hősünk emlékei a lányról materializálódtak, és a többiek megmagyarázatlan viselkedése is hasonló „látogatóknak” tudható be.

Hogy ki lehet a ludas?

A főgyanúsított a Solaris felszínét ellepő intelligens óceán, melynek titkait évtizedek óta képtelenek megfejteni a tudósok, és mely pont Kelvin érkezése előtt nem sokkal kapott egy emberes dózisú röntgenbesugárzást a kutatóállomás túlbuzgó személyzetétől. Hősünknek a kifürkészhetetlen óceán azonban csak az egyik problémát jelenti, nagyobb gond szembenéznie saját múltjával, ugyanis ő volt az, aki évekkel ezelőtt halálba kergette most visszatért szerelmét, Harey-t.

A regény két szálon fut: az egyik a jelenben játszódó cselekmény, amit fentebb összefoglaltam, a másik az évtizedek során a Solaris bolygóról felhalmozódott szakirodalom zanzásítása, ugyanis Kelvin az ideje nagy részét a könyvtárban tölti az „intelligens kocsonyáról” született írásokat bújva. És igazából ez utóbbi lesz az, amely egy egyszerű ponyvából science fiction irodalmi mérföldkővé emeli a művet.

solarisStanisław Lem gyakorlatilag egy fiktív tudományos diskurzust modellez le egy elképzelt bolygóról, miközben rávilágít az emberi megismerés zsákutcáira, arra, hogy a világot egy antropomorf szűrőn keresztül szemléljük, mindenben saját magunkat keresve. Ez egyben a sci-fi rákfenéje is, ugyanis akárhányszor földönkívüli lényekkel találkozunk regényekben vagy a nagyvásznon, azok emberi tulajdonságokkal rendelkeznek – ezt a klisét lerombolandó őszinte, de végső soron sikertelen próbálkozás volt Denis Villeneuve idei Érkezése is, amely ugyanúgy egy idegen fajjal való kommunikációs nehézségeket boncolgatta.

Lem az egyike azon keveseknek, akiknek sikerült ezt a közhelyet teljesen megkerülni: a Solarisban a kapcsolatfelvétel az óceánnal egy reménytelen küldetés, mivel nem vagyunk képesek elvonatkoztatni az emberi koncepcióktól, mondatokban, szavakban, szimbólumokban gondolkozunk. Az Érkezés idegenjeinek „kávéfoltjai” igazából csak egy pillanatnyi akadályként szolgáló, eltérő nyelv, amely megfejthető és megismerhető saját fogalmi kereteinken belül, az óceán hosszanyai, mimoidjai, szimmetriádjai és aszimmetriádjai ellenben értelmezhetetlenek emberi szemmel.

A Solaris tehát egy ismeretelméleti problémával állít minket szembe.

Ugyanez az ok, amiért a regényt akkor is érdemes (mit érdemes, muszáj!) elolvasni, ha már láttuk mindhárom filmváltozatot, ugyanis ez az az aspektus, ami nem került át a vászonra egyik feldolgozásban sem.

Persze nem véletlen: elég nehéz vizuálisan megjeleníti egy több évtizeden át ívelő tudományos diskurzust, így a filmek akaratlanul is magára a cselekményre fókuszáltak és nem annak jelentésére. Az első, Boris Nirenburg és Lidiya Ishimbaeva 1968-as adaptációja követi legszorosabban az elbeszélést, ugyanakkor ez egyben a legsótlanabb verzió is: a meglehetősen alacsony költségvetésű orosz tévéfilm akár rádiójáték is lehetne, annyira hangsúlytalan a vizualitás benne, és szinte teljesen főhősünk szerelmi vívódására fókuszál.  Andrej Tarkovszkij 1972-es adaptációjáról az előbbi már nem mondható el, ám a lenyűgöző képi világú, hipnotikus alkotás egyben szellemileg is a legközelebb áll az eredetihez. Kelvin személyes drámája itt is nagy nyomatékot kap ugyan, de sokkal jelentősebb a filmben az a filozofikus hangnem, amely a könyvet is átjárja, a művészfilmes passzázs-jelenetek pedig megfeleltethetőek Lem művében a cselekményt átmenetileg szintén zárójelező hosszas bolygóleírásokkal.

solarisAz egyetlen nyugati feldolgozása a Solarisnak, Steven Soderbergh 2002-es mozija ezzel szemben a legtávolabb áll a lengyel regénytől: az amerikai film teljes egészében Kelvin és Harey kapcsolatára helyezi a hangsúlyt, flashbackekkel rajzolva fel szerelmük állomásait a múltban, miközben hősünk az emlékek torzulásának súlyával kénytelen megküzdeni a jelenben. A sci-fi közeg és maga az óceán itt csak díszítés egy szerelmi melodrámához.

Ez a három adaptáció is rávilágít arra, mennyire rétegzett, összetett mű valójában a Solaris, amelyet filmen képtelenség egy az egyben visszaadni, de ahogy az 1972-es és 2002-es példákból láttuk, ez nem gátolta meg a filmkészítőket abban, hogy megbabonázó élményeket kanyarintsanak belőle a vászonra, Tarkovszkij esetében pedig egyenesen mesterműről beszélhetünk. Stanisław Lem regénye azonban nem elégszik meg a mestermű jelzővel, mint ahogy fentebb kifejtettem: mérföldkő. Mesterien megszerkesztett, izgalmas és gondolkodásserkentő alkotás, mely – hála az Európa Könyvkiadónak – egy kifejezetten esztétikus, puhafedeles kiadásban jelent meg újra, ami egyszerre kényelmes a kézben, ugyanakkor jól mutat a polcon. Külön öröm, hogy meghagyták Murányi Beatrix 1968-os kiváló fordítását, amely pár, mára már régies kifejezést leszámítva ma is megállja a helyét, és remekül átadja Stanisław Lem szellemességét. Merthogy – bár eddig nem említettem – a könyvnek mindemellett még remek humora is van.

Avatar

Dobi Ferenc

Ez a szerző még nem töltötte fel bemutatkozását. Ígérjük, hamarosan pótolja!

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..