Papírfény

Az Összeomlás és ami utána jön – Stephen King: Végítélet

Stephen Kinget „horroríróként” szokták emlegetni, de rengeteget írt, mindenféle műfajban. Ahogy ez lenni szokott, nem minden igazán jó, ami kikerekedik a tollából – de azért jó pár jellegzetesen kinges, nagyszerű regényt is kötődik a nevéhez. Ezek a művei már a szépirodalom felé hajolgatnak, olyan karakter- és társadalomrajzokkal, filozófiával és persze zsigeri izgalommal vegyítve, amely kiemeli a ponyvaírók sorában. Az Európa Könyvkiadó által tavaly újra kiadott Végítélet pedig ezek közül is az egyik legjobb. Nem csoda, hogy készült már belőle egy négyrészes tévésorozat, és most készülőben van egy mozifilm is, Josh Boone rendezésében…

Az első, ami a gyönyörű kiállású, keményborítós kötettel kapcsolatban szíven ütő, a mérete. Nem emlékeztem, hogy ilyen hatalmas könyv lenne – aztán rájöttem, hogy eddig kétkötetes kiadásai voltak, ez meg egyben 1200 oldal. Kifejezetten vékony papírra nyomták (az igazat megvallva régen olvastam ilyen gyenge, vékonyka lapokra nyomott könyvet), de még így is marha kényelmetlen kézbe fogni.

De ami egyik szempontból kényelmetlenség, az a másik szempontból öröm. Hiszen ez egyúttal azt is jelenti, hogy van benne tartalom bőven. Méghozzá milyen tartalom! Kétségkívül ez King egyik legjobb műve, és hiába hosszú, falja az ember, és csak a vége felé lassít, mert sajnálja, hogy hamarosan véget ér, és ki kell lépnie a regény világából a valódiba…

Pedig a regény világa sem éppen szívderítő.

Egy posztapokaliptikus történetről van szó – pontosabban a regény első fele éppen a világvége leírása. Egy influenzajárvánnyal kezdődik – de ez nem akármilyen influenza, hanem egy katonai laborban kikísérletezett szupervírus, „Gikszer kapitány”, ahogy utólag nevezik a túlélők.

Stephen King: Végítélet

A járvány elszabadulása, a társadalom összeomlása, annak leírása, ahogy a civilizációs máz leomlik az emberekről a Végítélet legerősebb, legemlékezetesebb momentumai. Ahogy a Max Brooks-féle World War Z: Zombiháborúban, itt is rengeteg szereplőt megmozgató, rövid epizódokból épül fel az Összeomlás bemutatása, csakhogy ez persze három évtizeddel korábban megírt történet…. A szerkezet azonban nagyon hasonló: rengeteg rövid, tragikus történetbe nyerünk bepillantást – köztük azokéba is, akik végül túlélik a járványt, és a Végítélet második részének főszereplői lesznek.

Az ő történetük sem kevésbé drámai, mint azoké, akiket végül elvisz a járvány, vagy a „mellékhatásai”: a káosz, a civilizációs védőháló megszűnése, a fellángoló erőszak vagy egyszerűen a balszerencse. A túlélők minden szerettüket elvesztik, a csapásoktól kábultan próbálnak megkapaszkodni egy olyan világban, ahol a társadalom túlélő egy-két százalékára jut minden, amit az emberiség valaha is elért vagy megtermelt.

Mihez kezd ezek után az emberiség maradéka?

A kérdésfeltevés persze elképesztően érdekes – nem csoda, hogy a posztapokaliptikus irodalom külön műfajjá nőtte ki magát.

King azonban olyan aprólékos, realista, valódi karaktereket mozgató történetekkel írta meg eposzi magasságokba emelkedő regényét, amely igazi gyöngyszemmé teszi a műfaj rajongói számára is. Megszeretjük hőseit, velük együtt rémülünk halálra, és velük együtt szenvedünk.

King tényleg nagyon odateszi magát. A szöveg tele van apró poénokkal, utalásokkal, egyedi hangokkal és egyúttal komoly filozófiai, társadalomtudományi eszmefuttatásokkal, amelyek ugyanakkor szerves egészet alkotnak, nem „lóg ki” semmi a regény sűrű, és persze az írótól megszokott módon körömrágóan izgalmas szövetéből.

Van azonban egy meglepő húzás, aminek körülbelül a regény második felétől lesz nagyobb jelentőségű – és ami miatt bizony megosztó lehet a Végítélet.

Ez pedig a természetfeletti beemelése.

A Végítélet első fele – ami az oldalak számát tekintve más esetben simán kitesz akár két rövidebb regényt is – olyannyira a valóság talaján áll, hogy szinte hiányoljuk belőle a King védjegyévé vált borzongató természetfelettit. De csak szinte – ugyanis szép lassan mégis bevezeti azt. A regény második felében pedig gyakorlatilag ez veszi át a főszerepet – legalábbis ez mozgatja a szálakat. A túlélők egyik fele egy gonosz teremtményhez kezd el kötődni, „aki” Randall Flagg-nek nevezi magát (ez a név ismerős lehet King életművéből), másik fele pedig a másik pólushoz, Abigail anyához. A kialakuló két társadalom élesen elkülönül egymástól, jókra és rosszakra – e kettő harcára koncentrál a történet.

Sokak számára ez a túlzott leegyszerűsítés, ez a „légből kapott” természetfeletti szál elronthatja a regényt. Pedig megvan a logikus magyarázata, miért kellett ezt belevinnie az írónak: azért, mert a megtizedelődött (valójában gyakorlatilag alig pár százalékára csökkent) emberi populáció olyan ritka népsűrűséget eredményezne a valóságban, hogy hőseink heteket vándorolhatnának anélkül, hogy bárki emberfiába belebotlanának, arra pedig végképp kicsi lenne az esély, hogy az Egyesült Államok különböző pontjairól indulva összetalálkozzanak.

Kellett tehát egy „mágnes”, ami magához vonzza őket, és hát minden valamirevaló mágnesnek két pólusa van…

Ezzel tehát szerintem könnyű megbarátkozni, vagy legalábbis megérteni, miért van rá szükség – ráadásul King ebből is kihozza a maximumot. A két „ellenséges” tábor közötti, meglepő és hátborzongató eszközökben dúskáló „vetélkedés” egy másik szinten érdekfeszítő, mint a regény első fele volt, de nem kevésbé szórakoztató. Ráadásul a megkedvelt karakterek sorsa sosem biztos: nem lehetünk biztosak benne, ki éli túl a következő fejezetet…

Amit még kifogásolni szoktak az olvasók a Végítéletben, az a vége. A gigantikus, rengeteg szálat mozgató történet lezárása valóban egy kicsit erőltetett menetben történik. A lassan folyó történetgombolyítás jól áll a regénynek, de a végére mintha elfogyna a szufla, túl sok szál ér véget túl gyorsan – a nagy képet felépítő kirakósdarabok jó részét, miután beteljesítették feladatukat, egyszerűen eldobja, megsemmisíti az író. Igen, ez általában (fő)szereplők halálát jelenti – és nem azért van hiányérzete az olvasónak, mert sajnálja, hogy nem folytatódik tovább kedvenc karakterének szála, hanem mert az „elnyisszantás” nem csak brutális, hanem értelmetlen is. Sok esetben nem következik az előzményekből, a történet logikájából, és nincs sem tétje, sem következménye.

Persze, érthető az is, ha elfogy az ihlet egy ilyen nagy ívű regény végére, nincs már több ötlet, és az író maga is továbblépne egy másik történetre. Sőt, az is lehet, hogy csak a regény világába túlságosan belemerülő olvasónak tűnik úgy, hogy túl gyorsan ér véget a Végítélet némely szála. De,

ha van gyenge pontja ennek a műnek, akkor az ez.

Minden más szempontból viszont szenzációsan szórakoztató alkotás a Végítélet, King egyik legjobbja. Aki szereti Kinget, az biztosan már olvasta is – aki nem, azt ne riassza el a hossza, kezdjen bele egy klasszikusba, nem fogja tudni letenni. A posztapokaliptikus téma rajongóinak pedig kifejezetten alapmű…

 

Stephen King: Végítélet

Európa Könyvkiadó, 2018
Fordította: Bihari György

Pásztor Balázs

Pásztor Balázs

Pásztor Balázs újságíró, szerkesztő, tanár, édesapa. A kamera túloldalán is előfordul – ismeretterjesztő és dokumentumfilmek készítésébe kóstolt bele. Az okos és többrétegű filmeket kedveli, de a humor is fontos számára – a filmekben és az életben is.

Hirdetés

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..