Fókuszban Papírfény

A dokumentumfilm-művészet nagykorúságáról – Stőhr Lóránt: Személyesség, jelenlét, narrativitás

Stőhr Lóránt a Személyesség, jelenlét, narrativitás. Paradigmaváltás a kortárs magyar dokumentumfilmben című munkájában árnyalt képet fest a rendszerváltozás utáni nemfikciós filmek tematikai, történeti és formai megújulásáról.

Stőhr Lóránt 2013-ban megjelent Keserű könnyek. A melodráma a modernitáson túl című könyve után egy újabb gondosan kimunkált, erős elméleti alapokon álló munkával jelentkezett, melyben a magyar dokumentumfilm kortárs sajátosságainak történeti és esztétikai leírására törekszik. A Balázs Béla-díjas szerző saját munkáját hiánypótló darabként aposztrofálja, mellyel kétséget kizáróan egyet kell értenünk, hiszen hiába jelentek meg fontos recenziók és tanulmányok ebben a témában, átfogó kutatást nem szenteltek a kortárs dokumentumfilm helyzetének. (Sárközy Réka Elbeszélt múltjaink – A magyar történelmi dokumentumfilm útjai, valamint Kinek a történelme? Emlékezet, politika, dokumentumfilm című munkái nem átfogó jellegűek, hanem a történelmi dokumentumfilmre fókuszáló írások.)

A bevezetésben a szerző Carl Plantinga Végül is mi a dokumentumfilm? című tanulmányát idézi. Megjegyzi, hogy az amerikai kognitív filmteoretikus tágan és óvatosan határozza meg a dokumentumfilm fogalmát. Stőhr hozzáteszi: a nemfikciós filmforma módszereinek, formáinak, történetének komplexitása miatt leginkább ilyen (értsd: nagyvonalú, nem normatív) definícióval határozható meg. Ő azonban – miután látszólag egyetért Plantinga óvatos meghatározásával –, nem tesz mást, mint

nem definiálja a dokumentumfilm fogalmát,

amely meglehetősen bátor és szokatlan döntés egy dokumentumfilmről szóló szöveg esetében – hangzott el a kötetet bemutató eseményen. Teszi ezt vélhetően azért, mert célja nem az, hogy a dokumentumfilmről adjon általánosságban egy „en plusz egyedik” definíciót, sem az, hogy Léda tojásától haladva rendszerezze a különböző elméleteket. Sokkal inkább az, hogy a kortárs magyar dokumentumfilm jelenségeit azonosítsa, feltárja mélypontjának diverz okait és körülményeit, majd esztétikai elemzéseken keresztül rajzolja meg reneszánszának attribútumait (személyesség, jelenlét, narrativitás).

A Személyesség, jelenlét, narrativitás, mondhatjuk bátran, a nagytotáltól halad a közelképig. Hiszen ahhoz, hogy a kortárs magyar dokumentumfilm jelenségeit azonosítsa (totálkép), az első fejezetben az egyetemes filmelméletben lezajlott, a nemfikciós filmeket érintő fontosabb elméleti megállapításokat ismerteti (griersoni és poszgriersoni dokumentumfilm típus), majd a nemzetközi filmművészet piaci helyzetének megváltozását (posztmodernizáció) elemzi,

ezáltal nyújt nagytotált az olvasó számára a könyv tárgyalandó témájáról.

A második fejezetben a magyar dokumentumfilm rendszerváltozás utáni intézményi helyzetét vázolja fel, majd ismerteti, hogy milyen tényezők együttállása miatt következett be paradigmaváltozás a magyar dokumentumfilmben. A szerző amellett érvel, hogy a rendszerváltozást követően a finanszírozási problémák (pályázati források elosztása, szétaprózódás), a tartalmi és formai megújulás hiánya, valamint a nemzetközi dokumentumfilmes tendenciáktól való elszigetelődés miatt a dokumentumfilmezés minden szempontból stagnált, vagy még inkább, „légüres térben mozgott”. A paradigmaváltozást több tényező megjelenésében jelöli ki: többek között a nemzetközi fesztiválokhoz és trendekhez való felzárkózásban, valamint a megújulás személyes, intézményi és kultúrpolitikai okaiban találja meg.

Jelenet Sós Ágnes Szerelempatak című filmjéből

A Személyesség, jelenlét, narrativitás harmadik fejezete közelképeket mutat fel a dokumentumfilm-rendezők egy-egy generációjáról: Almási Tamás az idősebb, Sós Ágnes a középgenerációt képviseli, míg a fiatalabb nemzedék képviselői közül első ízben Kincses Réka, Pigniczky Réka és Révész Bálint műveit, majd Kovács Kristóf és Szirmai Márton munkáit veti alá esztétikai elemzésnek a szerző. A választott filmeken keresztül mutatja be a megújulás legfontosabb ismertetőjegyeit. Rámutat arra, hogy ezekben a művekben a történetmesélés, a hatáskeltés, a személyesség és az alkotói jelenlét hangsúlyos, a tartalmat és a formát is meghatározó attribútumként van jelen. Az elmúlt években a kortárs dokumentumfilm nemcsak a szakmán belül, hanem a közönség számára, nemcsak a hazai, de az egyetemes filmművészet platformján is széleskörű elismertségre tett szert, ezáltal – Nemeskürty Istvánt parafrazeálva – elmondható, hogy

a hazai dokumentumfilm-művészet – újra – nagykorúvá érett.

Stőhr Lóránt legújabb munkája árnyalt és részletekbe menő képet fest a dokumentumfilm kortárs tendenciáiról, melyeket a nemzetközi vérkeringésbe becsatornázva, azokkal párbeszédbe állítva tár az olvasó elé. A vizsgált korpuszt értelmező, újraértelmező műként, valamint az alkotókat és alkotásaikat kanonizáló könyvként is interpretálható a Gondolat Kiadó gondozásában megjelent könyv, mely átfogó módon és tudatos elméletírói döntések mentén rendszerezi a kortárs dokumentumfilm elmúlt húsz éves helyzetét.

 

Stőhr Lóránt: Személyesség, jelenlét, narrativitás. Paradigmaváltás a kortárs magyar dokumentumfilmben

Gondolat Kiadó, 2019

Milojev Zsanett

Milojev Zsanett

Milojev Zsanett magyar (PTE BTK) és film szakon (PTE BTK, ELTE) végzett, és tanult Oslóban is a Média és Film Tanszéken. Készített már kisfilmet (Vénusz átvonulás), de dolgozott filmes újságíróként is. Szereti a modern művészfilmet, a slow cinemát, a magyar filmek elkötelezett híve és gyűjti a filmes könyveket.

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..