Szabó Győző zajos sikert aratott könyve nem a kábítószerfüggőség egyre égetőbb problémájáról szól, sokkal inkább magáról a színészről és az általa bejárt útról. A személyes hangvétel azonban nem az azonosulást segíti, hanem egyre több kérdést szül az olvasottakkal kapcsolatban.
A kábítószeres önvallomások világa ingoványos terep. Néha az átélt borzalmak megrendítő ereje gátolja az olvasót a befogadás teljes megélésében, máskor a mesélő idő- és valóságérzékelése oly mértékben torzult, hogy nehéz eligazodni az események sűrűjében.
Azokat, akiknek sikerült megszabadulniuk függőségük rabságából, önkéntelenül is más szemmel nézzük.
Azok, akik alászálltak saját poklukba és megküzdöttek démonaikkal, olyan erőt és bölcsességet sugároznak, amiből bátran meríthetnek mindazok, akik nem mernek szembenézni a sajátjukkal. Ez a tapasztalat megosztás ugyanakkor kétélű fegyver: az elkövetett hibákkal és a megtett úttal való szembenézés önbizalmat ad a születőben lévő józan személyiségnek. Viszont a folyamatos figyelem hamis énképet is kreálhat, ahol a szenvedélybeteg útjának végére ért, innentől kezdve ő már csak a megszerzett tudást adja át a nála lassabban haladóknak.
Szabó Győző önéletírása megjelenése óta töretlen népszerűségnek örvend. Hasonló sztárstátuszban lévő színész előtte még nem vallott ilyen őszintén és nyíltan kábítószer függőségéről, ez a bátorság pedig megtérült. A színészt a Toxikoma óta rendszeresen hívják előadásokat tartani a témában, a könyv jelenleg a 6. kiadásánál jár, a filmadaptáció pedig most került a mozikba Herendi Gábor tolmácsolásában. A Toxikoma a kábítószeres önvallomások megszokott tematikáját követi: buli van, baj van, végem van. A könyv néhány kivételtől eltekintve lineárisan halad egy röviden felskiccelt és néha megidézett gyermekkorral, a fókusz természetesen a tíz éves drogkarrieren és leszokási kísérleteken van. A könyv megjelenése óta (amit újfent reflektorfénybe tett az elkészült filmváltozat) jelentek meg olyan vélemények, melyek szerint a Szabó Győző által leírt történetek és a szerrel való küzdelmének mértéke mások tapasztalataiból táplálkoznak.
A korábban említett valóságtorzulás tíz év anyagozás után szükségszerű, erről azonban mintha tudomást sem venne az író.
Szabó Győző néhol meglepő részletességgel meséli el szerhasználatának éveit, ami egyfelől lehet egy narratív fogás a részéről (önhatalmúlag rendezte koherens egésszé emlékfoszlányait, amiről nem tesz említést a bevezetőben), másfelől elképzelhető, hogy nem került olyan mélyre a szerhasználat gödrében, hogy emlékei zavarossá váltak volna. Bárhogy is történt, mondanivalójának hitelességét nagyban erősítette volna, ha minderről tájékoztatja az olvasót. Ez leginkább akkor válik zavaróvá, amikor sokadjára említi meg, hogy milyen mélységeket járt meg és honnan tért vissza.
Néha már-már messianisztikus hangnemet üt meg a könyv, amire ráerősít, hogy Csernus doktor Morpheus nevén fut a Mátrixból, amiből következik, hogy Szabó Győző lenne Neo. Kubiszyn Viktor könyveiben (Drognapló, Foglaltház) rendszeresen hangsúlyozza, hogy a leírt élmények az ő szubjektív megtapasztalásának krónikái, ami adott esetben lehet, hogy hamis.
Egy másik megosztó pontja a könyvnek a színész Csernus Imrével való kapcsolata.
Csernus híres konfrontatív stílusáról és terápiás módszereiről, ezért nem meglepő, hogy a könyvben markánsan megjelenik kapcsolatuk harcias jellege, ami leképezte Győző küzdelmét önmagával és a kábítószerrel. Ez a fajta (látszólagos) harc az alapja a bemutatott filmnek és az ezt reklámozó plakátnak, ami azt sugallja, hogy terapeuta és kliens kapcsolata egy szükségszerű szembenállás, ahol valamelyik fél győz, míg a másik alulmarad. Ez egy rendkívül káros üzenet, még úgyis, hogy a konfrontatív terápia bizonyos esetekben egy jól működő módszer.
Összességében a könyv élvezeti értéke nagyban függ attól, hogy kinek mennyire jön át Szabó Győző stílusa, ami James Ellroy staccato-mondat szerkezeteit idézi. A Toxikoma rövid, szikár mondatai jól adják vissza a drogos lét töredezettségét, de a szövegnek mégsincs olyan lendülete, mint Ellroynál. Aki kevésbé tud ráhangolódni erre a közlésmódra, annak olyan érzése lehet a könyv olvasása közben, mint amikor egy kábítószerfüggő megpróbál leállni, de nem sikerül neki – elrugaszkodik a gödör aljáról, de még visszaesik. Szabó Győző erős mondatait és fejezeteit néha önismétlő vagy túlzónak látszó részek követnek, ami a felfokozott várakozás után csalódásnak érződik.
Szabó Győző: Toxikoma – Tíz év drogvallomásai (Csernus Imre jegyzeteivel)
Libri kiadó, 2013
