A Harry Potter lenyűgöző világa visszavezette a gyerekeket az olvasás birodalmába, később viszont igazán a Twilight keltette őrület volt az, ami alapvetően átalakította a könyves piacot. A két sorozat hatására a tinik olvasási igényét kiszolgálandó jobb-rosszabb kötetek jelentek meg az előző évtizedben, az egyik ilyen volt A végzet ereklyéi-sorozat is.
Vámpírok és vérfarkasok – ezúttal szerencsére mellékszerepben. A végzet ereklyéi sorozatban ők alvilágiakként jelen vannak ugyan, de teljesen “emberi” módon leginkább szórakoznak és múlatják az idejüket.
Nem úgy az árnyvadászok, akik minden erejükkel démonokra vadásznak napjaink New Yorkjában. A tizenéves Clarissa minderről semmit nem tud addig a napig, amikor is egyszer csak támadás éri az otthonát. A lány szerencsésen megmenekül, az anyja azonban eltűnik. Clary, hogy felkutassa édesanyját, szövetkezik néhány árnyvadász figurával, akikkel egyre furcsább, olykor az életét is veszélyeztető kalandba keveredik.
A különleges akciók közben az olvasó a főszereplő tinilánnyal együtt egyre jobban megismeri azt a világot, ami eddig is jelen volt, csak éppen láthatatlanul. Ez a Neil Gaiman gótikus fantáziabirodalmára hasonlító univerzum ugyan telis-tele van furcsa lényekkel és varázslatokkal, de a misztikus teremtmények itt már teljesen alkalmazkodtak az alvilági és a mindennapos New Yorkhoz egyaránt. Tehát ugyanúgy veszekednek, flörtölnek, hisztiznek és piszkálják egymást.
Ez egyébként a regény egyik legjobb oldala. Olyan, mintha teljesen átlagos emberekről, tehát zaklatott családi hátterű, megjátszott magabiztossággal viselkedő tizenévesekről olvasnánk, akik egyébként démongyilkolással keresik a betevőt. Bár nem tartozom a célközönség körébe, pillanatok alatt még én is azonosulni tudtam a főhősökkel. Szórakoztató cívódásaik, frappáns párbeszédeik folyamatosan fenntartották az érdeklődésemet.
Igaz, a Csontváros amúgy sem áll le egy pillanatra sem. Annyira feszített tempót diktál, hogy tényleg csak a legelhivatottabbak lehetnek képesek letenni a regényt. A több mint ötszáz oldal nagyjából egy hét eseményeit foglalja össze, amelynek a felében Clary kiütötten fekszik egy ágyban. A feszített tempót váratlan és kevésbé váratlan fordulatok tarkítják, nagyrészüket tompítja, hogy viszonylag gyakran elismétlik: ne bízz senkiben!
Míg a párbeszédekben az írónő remekel, a leírásokban és az atmoszféria-teremtésben komoly hiányosságokat szenved a regény. Nyilvánvaló, hogy ezzel is a célközönséget szolgálja ki Cassandra Clare, mégis kár, hogy ennyire egyszerűnek nézi az olvasóját. Az ábrázolás hiánya, a múlt zavaros bemutatása élvezhetetlenné teszi az ide kapcsolódó epizódokat.
Újat semmiképp, igazán emlékezetes pillanatokat is ritkán ad a Csontváros. Ugyanakkor az utolsó oldalig leköti az erre minimálisan is fogékony alkatú olvasót. A filmnél pedig kategóriákkal jobb műről beszélhetünk, hiszen míg az bosszantóan erőltetett és mesterkélt, a könyv szórakoztató.