Papírfény

Boszorkánykonyha – Terry Gilliam: Gilliamesque

terry_gilliam_gilliamesqueTerry Gilliam nem hazudtolja meg önmagát „pre-posztumusz önéletrajzában”: ahogy a filmjei is összetéveszthetetlenek, a Gilliamesque is kívül-belül szerzői mű.

A komplikált személyiségek (ön)életírásai jóval izgalmasabb olvasmányok, mint a könnyen megfejthetőké. Szerencsénkre Terry Gilliam az egyik legizgalmasabb kortárs művész, akinek a pályája tele van hatalmas hullámvölgyekkel; ráadásul a filmjei első ránézésre nagyon különbözőek, miközben markáns kézjegyek kötik őket össze. Így valószínűleg sokakat izgat a Gilliam-titok: vajon mi rejlik a különc művész fejében. Ha a titkot nem is árulja el, az idén 76 éves rendező nagyon tartalmas, és mindenekelőtt gyönyörű kiállítású könyvben mesél önmagáról.

Ritkaság, hogy egy önéletrajznak a küllemét dicsérjük, ennek a kötetnek viszont ez a legfeltűnőbb rétege: már a címoldal magába szippantja az olvasót. Továbblapozva pedig kiderül, hogy a vizualitás és a tartalom egyenrangú a Gilliamesque-ben. Ez persze nem meglepő, hiszen Gilliam vérbeli vizuális művész: rajzolóként és animátorként legalább olyan jelentős, mint játékfilmrendezőként. És ahogy a filmjeiben (már a Monty Python-jelenetekben is) a groteszk, fésületlen sokféleség a meghatározó, úgy ebben a könyvben is: a kötet inkább kollázsra emlékeztet, mint hagyományos, szöveges kiadványra. Olyan, mint egy nyaralási napló, amelyet a lelkes szerző teleragasztgatott a legkedvesebb tárgyi emlékekkel: nincs olyan oldal, ahol ne lenne egy-két (összefirkált) fotó, plakát, rajz, egyéb apróság. És akkor még nem is említettük a fejezeteket nyitó színpompás címoldalakat, amelyek hangulatilag is megágyaznak a következő 15-20 oldalnak. Tehát a kötet igazi vizuális orgia, amelyet feltehetően Gilliam az utolsó tintapacáig maga tervezett, annyira személyesnek hat. A varázslatos kavalkádot a magyar kiadás is szépen tükrözi – néhány apróbb, de zavaró hibát nem is a kötet külsejében, hanem a fordításban fedezhetünk csak fel (a Monty Python and the Holy Grail közismert magyar címe Gyalog galopp, nem pedig Szent Kehely; a Lost in La Machának pedig létezik magyar fordítása: La Mancha elveszett lovagja).

Egy átlagos oldal a Gilliamesque angol nyelvű kiadásából
Egy átlagos oldal a Gilliamesque angol nyelvű kiadásából

A főszöveg és az illusztrációk között szinte önálló életet élnek a szellemes képaláírások, amelyek nagyban hozzájárulnak a vaskos kötet fogyaszthatóságához, hiszen párbeszédbe lépnek az olvasóval, irányítják a figyelmet és rengeteg pluszinformációval gazdagítják a látottakat. Pl. a Grimm egyik forgatási fotójánál olvashatjuk: „Heath Ledger egyike volt azoknak, akik annyi energiával rendelkeztek, hogy abból bőven tudtak adni a körülöttük levőknek – nézzék, milyen sebességgel mozog a kezem, mintha szárnyam lenne!” (273). Vagy a kötet egyik legviccesebb gyerekkori képénél is tipikus gilliami a képaláírás: „Tetszik, hogy milyen magabiztosan ülök itt a nyeregben – látszik, hogy nem ez az első disznó, amit meglovagoltam.” (14).

A Gilliamesque tehát képeskönyvként is kiválóan működik, de érdemes a főszövegben is elmélyedni. Nagyjából három nagyobb korszakra oszthatjuk a mester életét a könyv alapján: a gyerekkor, az animátori-pythonos korszak és a rendezői évek leírása hangulatában is eltér egymástól, nem csak tartalmában. Talán meglepő, de a harmadik etap a legkevésbé érdekes. A fiatalkor sok vicces sztorija megágyaz a vissza-visszatérő motívumoknak (egyben humorforrásoknak) – ez a hálózatosság nagyon élvezetessé is teszi a szöveget, hiszen bennfentesnek érezhetjük magunkat a mindig új megvilágításban megjelenő, de már ismerős életrajzi elemektől. Ilyen például Gilliam hittérítői ösztöndíja a főiskolán, vagy az „első nagy rendezői kudarc”, egy menthetetlenül túldimenzionált Alice Csodaországban-előadás egy nyári gyerektáborban. Az illusztrátori és animátori évek leírása pedig rengeteg kreatív, izgalmas kulisszatitkot fed fel a jellegzetes, papírkivágásos, klasszikus műalkotásokat újraértelmező (vagy megszentségtelenítő, nézőpont kérdése) munkák születéséről.

Ez pedig egy látványos fejezetnyitó oldalpár
Egy látványos fejezetnyitó oldalpár

Ezzel szemben Gilliam tálalásában a filmforgatások egyet jelentenek az állandó pénzproblémákkal és a stúdiók elleni szélmalomharccal; hogy az ennél nagyobb szörnyűségekről (a Don Quijote-film forgatásának végzetes pechsorozata, Heath Ledger halála a Doktor Parnassus forgatása közben) ne is beszéljünk. Annyiban persze ezeket is érdemes elolvasni, hogy első kézből tudhassuk meg, Terryben mindez milyen nyomot hagyott. Érdekes azonban, hogy míg a Gilliamesque-et minden ízében átitatja az önirónia, sőt a szarkazmus, saját filmjeit Gilliam soha nem bírálja. A könyv alapján az ő szívének egyformán kedves a Jabberwocky és a 12 majom, a Tideland és a Félelem és reszketés Las Vegasban. Igaz, ahogy a bukásait sem ismeri be, úgy a sikerekről sem igazán beszél: a díjakról, szakmai elismerésekről alig esik szó. Gilliam ilyen szempontból javíthatatlan önmegvalósító, akit semmi más nem érdekel, csak hogy legyen elég pénze tökéletesen átültetni az álmait a következő filmjében.

la-mancha-elveszett-lovagja
A Don Quijote-film kudarcát La Mancha elveszett lovagja című dokumentumfilm örökíti meg

A kötetből kirajzolódó kép szerint tehát Gilliam örök kívülálló, de korántsem lila művész: egyszerre racionális munkás és szárnyaló fantáziájú megszállott. A sztorik mellett a könyv felépítése és stílusa is ezt a kettősséget támasztja alá: a látszat-véletlenszerűségek alatt minden precízen meg van tervezve. Gilliam nemcsak ír a vakvilágba, hanem határozott mesélői pozíciót vesz fel, és végig jellegzetes, olykor szókimondó stílusban adja elő az életét. Ritkán enged betekintést a lelke mélyére, a szentimentalizmus pedig teljesen hiányzik belőle, de cserébe hitelesnek érezzük, amit olvasunk – ez a visszafogott egyensúly pedig nagyon szimpatikussá teszi a szerzőt. Külön öröm, hogy ebből az önéletrajzból hiányzik az oly gyakori hencegés és nagy nevekkel dobálózás is: bennfenteskedés helyett a mester őszintén emlékszik meg egy-egy mondattal a fontosabb pályatársakról – miközben egy pillanatra sem engedi feledni, hogy ez bizony az ő története, senki másé.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás. Újságíróként dolgozik több médiumnál. A Papírfény rovatot vezeti. gyongyosililla@filmtekercs.hu

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..