Nemrég nagy sikert aratott a Szellemíró című regény és film, amelynek fiktív főhőse memoárt írt a szintén fiktív brit miniszterelnök nevében, és közben egyre-másra fedezett fel titokzatos jelenségeket. Végül szörnyű titkok nyomára bukkant, amiért a film végén megölték, a titok tehát a történet szerint rejtve maradt – bár az olvasó azért megismerhette. Ennek a lényege, hogy a miniszterelnök csupán egy báb, egy színész, aki valójában csak a CIA érdekeit képviseli Nagy-Britanniában. Érdekes módon a valódi Blair vette a fáradtságot és valódi memoárjában reflektált a felvetésre, szentelt egy bekezdést a Szellemíró által felvetett lehetőségnek, amikor is világos érvekkel, röviden cáfolta.
Önmagában ezért persze még nem érdemes elolvasni az Utazást. Egy volt vezető memoárja általában azért lehet érdekes, mert a szerzőnek már nem kell megfelelnie sem a választóknak, sem a pártnak. Kockázatok nélkül, szabadon elmondhatja, amit gondol, kritizálhat, dicsérhet, formabontó javaslatokat tehet. Tony Blair ezen lehetőségek egyikével sem él, csak a korábbi politikáját magyarázza el személyes szempontjai alapján.
Rengeteg szó esik a könyvben Gordon Brownról, akivel Blair kezdetben együtt képviselte a harmadik utas munkáspárti politikát. Miután megválasztották őket, Brown tíz évig folyamatosan Blair pénzügyminisztere volt, és végül az utódja lett a miniszterelnöki székben. Ehhez képest Blair meglehetősen sokat osztja Brownt, ráadásul viszonylag személyes alapon: mint aki nem képes vele tartani a reformokban, aki csak akadályozza, ráadásul a posztjára tör, miközben nem is lenne alkalmas utódnak. Kettejük viszonyáról más könyvek is szólnak – például Alastair Campbell, Blair sajtófőnökének kiadott naplója –, ami azért jó, mert egyedül Blair memoárjaiból sajnos csak egy sokszor személyeskedő és mindig egyoldalú képet kaphatunk kettejük viszonyáról.
A külpolitikában Blair bemutatja a Koszovóban, Sierra Leonéban és Észak-Írországban elért eredményeit, mégis nyilván az Irakkal kapcsolatos álláspontja a legfontosabb. Ez pedig világos, korrekt és meggyőző, sőt, ez a könyv legérdekesebb része. Önmagában persze ez is csak egy álláspont – számtalan más álláspont is létezik –, de ettől még kötelező olvasmány azoknak is, akik vitatják az iraki háború szükségességét. Sok mozifilm is foglalkozott az iraki és afganisztáni háborúval, a Farkasok völgye például Törökország, a Sziriana pedig (George Clooney Golden Globe- és Oscar-díjas alakításával) az olajkereskedelem szempontjából.
Bármennyire is globális hatású volt Blair politikája, ő maga alapvetően és nyilvánvalóan a brit kultúra képviselője. Az Igazából szerelem című filmben a miniszterelnököt játszó Hugh Grant Shakespeare-t és Harry Pottert említi, mint akik szintén Angliában érzik otthon magukat, nekem viszont végig Adrian Mole járt az eszemben, amíg a könyvet olvastam. A fiktív, lúzer Adrian Mole, illetve a valódi, nagypályás miniszterelnök, két gyökeresen eltérő főhős, akiket mégis összeköt a brit kultúra, a hagyománytisztelet, a társadalmi osztályokba való besorolás szokása és a magas színvonalú, kulturált vitastílus, vagy legalábbis az arra való törekvés. Tony Blair és Adrian Mole le sem tagadhatná, hogy ugyanannak az országnak és ugyanannak a kultúrának a gyermeke. Más szempontból pedig: igen, nagyjából ez az a szellemi színvonal, vita- és íráskészség, ami egy globálisan is meghatározó, vezető politikustól elvárható.
Mozirajongók közeli ismerősként köszönthetik a Diana haláláról szóló fejezetet. A királynő című, Golden Globe, Oscar és számtalan más díjat is nyert filmben a királynő szempontjából ábrázolták, hogy az uralkodó család sokáig miért nem reagált Diana halálára – majd a miniszterelnök hatására mégis. Maga Tony Blair ennél teljesebben meséli el a történetet: beszél többek között a Dianával való találkozásáról és a királyi családhoz fűződő viszonyáról, ám mindenképpen érdemes megnézni a filmet is, melyért Michael Sheen például a Torontoi Nemzetközi Filmfesztivál legjobb férfi mellékszereplőjének díját nyerte el Tony Blair megformálásáért.
A könyv egyetlen általam felfedezett, viszonylagos hibája, hogy Blair feltételezi, hogy az olvasó alapvetően jól tájékozott a brit politika korabeli eseményeivel kapcsolatban. Hogy ki és mikor mondott le, hogy milyen bírósági ítéletek születtek, egyáltalán, hogy mi minden történt az adott időszakban és események kapcsán. Ezek természetesen komoly visszhangot kaptak Angliában, így érthető, hogy Blair nem az ott közismert tényeket, hanem csak a saját álláspontját ismerteti. A magyar olvasóközönség számára viszont szükség lett volna kiegészítő információkra, például lábjegyzet formájában. Vannak is ilyenek itt-ott a könyvben, de távolról sem elegendő mennyiségben. Ugyanakkor nagyon jó minőségű viszont a fordítás, a nyelvezet és a szerkesztés minősége is, így az Utazással igazán minőségi kötetet vehetünk a kezünkbe.
Végül pedig nyilvánvaló, hogy Tony Blair ilyen pályafutás után és a brit politikai kultúra közegében nem engedhetett meg valami összecsapott memoárt. Ez a legkevésbé sem baj, sőt, viszont a könyv iszonyatos terjedelmű lett, 700 oldal egészen kis betűkkel szedve, legalább két kiló, amit tehát hetekig kell magaddal cipelni. Ez a kötet, illetve az erdő, amit kivágtak miatta, már önmagában is komoly érv az elektronikus könyvolvasók mellett. Nem mintha elérhető lenne magyarul is elektronikusan… Aki azonban kellően ért angolul ahhoz, hogy belevágjon, és nem akar folyton izomlázat kapni olvasás közben, feltétlenül érdemes inkább a Kindle-verziót választania a papíros kiadás helyett.
Tony Blair: Utazás
Kossuth Kiadó, 2011
