Papírfény

Neonfény alatt döglődő írás – Tokió szelleme

A vizuális csillogás nem feledteti a jóindulattal is legfeljebb átlagos világépítést és sztorit: a Tokió szelleme elsősorban grafikai remekmű, cyberpunknak közepes.

A cyberpunk mindig disztópia. A zsáner magában hordozza a sötétséget: a technikafüggés és az elidegenedés, a leépülő kormányzás és az elveszett társadalmi szerződések komor jóslatát. Tehát a cyberpunkon belül is keserves disztópiát alkotni ritka teljesítmény.

A Tokió szelleme extra-keserves, agresszív és véres, túlszexualizált, az emberiséget söpredékre és ragadozókra osztó, irgalmatlan cyberpunk.

A 2089-es évben a Los Angeles-i szigeteken élő emberhordát csak a techfüggés, az agyba sugárzott műsoráradat tartja egyben. Debbie és Led, a két rendbiztos itt próbál fegyelmet tartani a Dredd-univerzumra hajazó gyilkos módszerekkel. Új küldetésük azonban kiutat kínál: Tokióba vezeti őket, az utolsó természetes helyre, amit még nem font be az örök online lét pókhálója.

És Debbie-t saját motivációi is hajtják: egyike a kiveszőben lévő be nem hálózott embereknek, és nagyon szeretné súlyosan hálófüggő szerelmét is megmenteni.

A könyv komolyan 18+ besorolású: a véres tömegmészárlástól a meredező szexualitásig sok olyasmi van benne, amihez a befogadó részéről elkél a lelki érettség. Ez a vizuális agresszió azonban nagyszerűen rajzolt képekben jelenik meg. Erős, csaknem keleti stílusú tintahasználat (és emiatt nagyon határozott karakterek és kidolgozott háttér), dinamikus mozgás, tudatosan kezelt neonszínek Los Angelesben és szelíd földszínek Tokióban; hatalmas panelek és a gyorsaságot érzékeltető sebes váltások; akciófilmes beállítások és mindenütt,

mindenütt pompás figurák az ember alakját a legszebben kiemelő, sodró mozdulatokban

– Sean Murphy sztárrajzoló és Matt Hollingsworth színező munkája lenyűgöző.

Határozott dicséretet érdemel a magyar kiadás minősége és a fordítói munka is. A kiadás minden ízében méltó a mű szépségéhez; a magyar beírások kiválóak; Varró Attila fordítása első osztályú: egyszerre kreatív a magyar nyelvben, érzésre hűséges az eredetihez és merész ott, ahol kell.

Bárcsak mondhatnék akármi ehhez méltót a képek (és a kiadás) alatt meghúzódó írásminőségről. Ám a vizuális művészeti érték alatt vajmi kevés irodalmi érték rejlik. A Tokió szelleme sztorija és világépítése zsáner-középvonalas, sokszor leírt cyberpunk alapvetés. Ha osztályzat lenne, közepes lenne: tanultál, gyerekem, de inkább csak a kiemelt szöveget, és azt se tudod előadni a saját szavaiddal.

Az „újszülöttnek minden vicc új” alapon talán lehetséges a Tokió szellemét pozitívan értékelni. Itt kerül azonban szembe a deszenzitivizált kritikus a valószínűleg sokkal nyitottabb olvasóval – mert emlékszem, hogy amikor először ismertem meg a cyberpunkot, Gibson milyen szívszorongatóan írta le Gróf Zéró édesanyjának függésbe merülését és elsorvadását az agyba sugárzott szappanoperák világában; az 1986-os regény, a Számláló nullára (Count Zero) képei máig velem maradtak és

a Tokió szelleme a 2010-es évek végén semmit, de semmit nem ad hozzá, és éppen ezért meg sem érint.

Az őszinte érzelmekhez mindig is gyanúval viszonyuló cyberpunkban ugyanilyen régi panel a társfüggés vs. szerelem kérdése (helló, Gibson); a médiavállalatok túlságosra nőtt hatalma (helló, Gibson); a dilemma a poszthumán tech jóra vagy rosszra történő felhasználása és a puritán emberi lét között (helló, minden egyes cyberpunk valaha); soroljam-e még? Mintha a cyberpunk egy irodalmi tetrisz lenne, amit fel lehet építeni egypárféleképpen, de az elemei mindig is ugyanabból a csekély variációból fognak összeállni – pedig hej, de nem így van! Mennyivel többre is képes ez a műfaj!

A cyberpunk sokkal több irodalmi tetrisznél akkor is, ha a műfaj haláláról a születése óta állandóan értekeznek. Hogy ne csak a levegőbe beszéljek, mondok példát az egészen szűk alzsáneren belül (cyberpunk vizuális regény a szociális figyelmeztetés szándékával) alapvetően ugyanezzel a fókusszal (információfüggés, érzelmi nyomor, megváltó harc a hatalommal szemben) és ábrázolásmóddal (abszolút szemérmetlenség), ami azonban mégis egészen saját világot épít, grafikailag a Szellemnél is színvonalasabb, karaktereiben és történetében pedig lemossa azt a térképről, nem is beszélve politikai és társadalmi mélységeiről és előrelátásáról:

ez Warren Ellistől a Transmetropolitan.

Belátom, hogy ez már megint deszenzitiviált kritikusi értékelés. Menjek a fenébe. Attól, hogy sokkal jobb művek is léteznek, még a középszernek is van létjogosultsága, már amennyiben a léte statisztikai szükségszerűség. De ennek ellenére sosem tudok elszakadni a fantáziától, amikor efféle műveket olvasok (látok, játszom…): mennyivel többet ki lehetett volna hozni belőle! Mennyivel méltóbb lenne ez a kiváló vizualitás egy hasonlóan kiváló sztori mellett!

És két specifikus problémát még ki kell emelnem, amit ki nem állhattam a Tokió szellemében. Egyrészt (történészként) taszít a könyv végkicsengésének luddita felelőtlensége: miszerint minden tech kárhozatos, az ember természetes állapota az önellátó földművelés. Kár, hogy nincs 11-12. fejezet, mert akkor megérkezhetnének a járványok és a születéskor várható húszéves átlagéletkor, a napi tizenkét órás kényszermunkaidő mellett.

Másrészt taszít a könyv erkölcsi univerzumának kidolgozatlansága. Az iménti példámban, a Transmetropolitanban mindenkinek inherens erkölcsi felelőssége van a világ és társadalom állapotáért – az utolsó mellékszereplőig. Az se egy utópia (finoman szólva) és elég rossz véleménnyel van az emberek politikai tudatosságáról, de legalább nem veszi semmibe a felelősségüket.

A Tokió szelleme viszont az embert mint fajt ösztönállatként kezeli és kifejezetten tagadja, hogy a közember bármi hasznosra is képes;

nincs benne nyoma egyéni jószándéknak vagy szociális összetartásnak.

A kétlábúak elsöprő többsége vagy lemészárolódni van jelen, vagy nyáladzva asszisztálni a fennálló elnyomó rendhez (vagy a legjobb esetben hátteret biztosítani az egyetlen tiszta hős utazásához). Mivel egyéni felelősség a könyvben nem létezik, a megváltás vagy csak felülről érkezhet, vagy sehonnan sem. Mélységesen ellene van ez a felfogás a nyugati erkölcsi rendnek, és voltaképpen atavisztikus (de legalább illik a könyv végén újra elérkező önellátó földművelés időszakához).

Talán az menthetné meg a Tokió szellemét, ha figyelmeztetésként értékeljük – ha az alkotói szándék az, hogy az extrém módon eltúlzott sötét társadalomábrázolással egy lehetséges utat illusztráljanak; „lám, így járhatunk, ha engedjük magunkat függővé válni az állandó online léttől.” De a könyv még ehhez is túl sötét. Nem csak hogy nem mutat semmiféle kiutat, megoldást, feloldást (a totálisan non sequitur, csaknem a deus ex machináig leereszkedő, mágikus közbeavatkozáson kívül), de sötétsége magát a figyelmeztetést is komolytalanná teszi, mert az első reakciónk az rá, hogy „idáig sose süllyedhet az ember.” Mint a halálbüntetés – nincs elrettentő ereje, mert senki se bírja beleélni magát abba a tudatba, hogy vele is megtörténhet.

 

Rick Remender, Sean Murphy: Tokió szelleme (Tokyo Ghost)

Fumax kiadó, 2020
Fordította: Varró Attila

Avatar

Havasmezői Gergely

Havasmezői Gergely a Filmtekercs egyik alapítója. Történészként és újságíróként végzett, kommunikációs doktoriján dolgozik. Specializációja a film- és mozitechnika, a sci-fi és a társadalmi problémákkal foglalkozó filmek.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

Kilépve a karanténból, de még annak hatása alatt elkészítettük a VLOGtekercs Romantika és nevetés listáját! 12 olyan vígjátékot és-vagy romantikus filmet listáztunk nektek, amit azoknak is látniuk kell, akiket egyébként hidegen hagy valamelyik műfaj. Az egy tucat film között van tinikomédia, animációs film, kicsit alpári, vagy éppen visszafogottabb, de egészen abszurd mozi is, hogy az egész család kedvére válogathasson. Igyekeztünk az elmúlt húsz év filmterméséből válogatni, de volt néhány klasszikus darab, amit annyira a szeretünk, hogy muszáj volt feltennünk a listára. Ráadásul arra is figyeltünk, hogy mindegyik filmet megtaláljátok valamelyik hazai streaming-szolgáltatón!

Inkább elolvasnád?

 

  • Műsorvezetők: Németh Míra, Énekes Gábor
  • Vágó: Nagy Tibor
  • Főcím: Gyenes Dániel
  • Projektvezető: Nagy Tibor
  • Producer: Molnár Kata Orsolya