Fókuszban Papírfény

Szépre tanít – J. R. R. Tolkien meséi

A Partvonal Kiadó 2012-ben kiadott Tolkien-kötete nem a nagy háborúk és hosszú évszázados krónikák könyve. Négy mesét tartalmaz, vagyis inkább négy történetet, melyek varázsmotívumokból építkeznek, s a teljes Tolkien-világ ismerete nélkül is magával ragadóak és tanító jellegűek.

A Partvonal Könyvkiadó 2012-ben kiadott Tolkien-kötete nem a nagy háborúk és hosszú, évszázados krónikák könyve. Négy mesét tartalmaz, vagyis inkább négy történetet, melyek varázsmotívumokból építkeznek, s a teljes Tolkien-világ ismerete nélkül is magával ragadóak és tanító jellegűek.

Tolkienről lévén szó, illik valamelyest rendet tenni, vagyis elhelyezni a könyvet a corpusban, hiszen ezek a történetek nem az első kiadásukat élik, korábban megjelent kötetekben, másféle válogatásban, fordításokkal már találkozhattunk velük. Vagy talán lassan nem ártana egy teljességgel bíró életműkiadás, még ha ez szinte lehetetlen is, hiszen Tolkien életművének nagy része posztumusz került a nyilvánosság elé. Az biztos, hogy az igény meg lenne rá, hogy minél többet megismerjünk Tolkien kedves és egyszerre rémisztően borús világából. A Partvonal Könyvkiadó Aranykönyv díjat nyert,  Alan Lee illusztrációkkal gazdagított mesés kötetében inkább a derűsebb oldalt ismerhetjük meg, ahol a nagy erők megbocsátóak, s a szereplők képesek fejlődni.

S hogy pontosan mi is a kötet négy története? Ím: Kóborló és a varázsló (eredeti címe: Roverandom, Szántai Zsolt fordításában), A sonkádi Egyed gazda (eredeti címe: Farmer Giles of Ham, Göncz Árpád fordításában), A woottoni kovácsmester (eredeti címe: Smith of Wootton Major, Békési József fordításában), és A levél (eredeti címe: Leaf by Niggle, Vándor Judit fordításában).

A sorrendet félretéve a kedvenc mesémmel kezdeném, ami egyértelműen a hétköznapi élet és a mesevilág között félúton lebegő A woottoni kovácsmester. Egy egyszerű kovácsmester fiáról szól a fáma, aki abban a kegyben részesül, hogy egy varázscsillagnak köszönhetően belépést nyer a tündék világába. Olyan ez számára, mint egy igaz szerelem: gyönyörűséget hoz az életébe, ám mellette elfojthatatlan és örökös vágyat is; az otthonmaradás nyugtalanságát, az út hívását, a tündeszépséggel való érintkezés kielégíthetetlen sóvárgását. Az az érdekes Tolkien ábrázolásában, hogy ez a mesevilág egyrészt a kiválasztottak, az odaszületettek világa, másrészt azoké is, akik kiérdemlik. Kiérdemelni pedig az egyszerű, figyelmes és szeretetteljes élettel lehet. A tündevilág nem a varázslók világa, sokkal inkább a fáké, az állatoké, vagyis minden, ami a természettel kapcsolatos. Aki érti, mit jelent a levelek susogása, az már kicsit érti a tündék nyelvét is érti. Aki jószívű, részesülhet abból a bizonyos ragyogásból, amit az önző, beképzelt emberek észre sem vesznek. Tanít ez a mese, miközben el-elringat, s csak a végére érve – amikor elfogynak a sorok – érezzük át az elengedés egyszerre nagyszerű és szomorkás hangulatát.

A sonkádi Egyed gazda inkább emberi, ha tetszik politizáló és ironikus írás, mégis a legenda jelleg meséssé teszi. Egy igazán hétköznapi ember felemelkedéséről van szó, meg persze gonosz sárkányokról, nagy evésekről-ivásokról. Nem így a Kóborló és a varázsló című történet, ahol az ironikus humor mellett megjelenik a báj, egészen pontosan egy kisállat bája, egy oktalan kutyus okoskodása. Egy szerencsétlen húzás és egy klasszikus elvarázslással kezdődik minden, hogy aztán a földi birodalmat hátrahagyva először az égbe, a Holdbéli Emberhez, majd a víz alá, a sellők közé merüljünk.

A kötetet záró írás, A levél, kilóg a sorból, ugyan itt is megjelennek fantasztikusnak tűnő elemek, de ezek sokkal inkább allegóriák, mint mesemotívumok és a történet maga is inkább tekinthető ars poétikának, mint mesének. Bár a felütés ez utóbbi műfajt sejteti: „Volt egyszer egy kis ember, akit Niggle-nek hívtak. Hosszú utazás előtt állt.” Ám ez az utazás nem a hobbitok kalandos útja, hanem az élet vége. Niggle festő és élete főművén dolgozik, egy fát fest, de nem tudja befejezni, a szomszédja kérésekkel zaklatja, s hiába hanyagolja el minden egyéb dolgát, nincs elég ideje. Amikor elviszik őt, a festmény még mindig befejezetlen. Ám ez az utazás mindent megváltoztat: számot kell adnia életéről, felsőbb erők értékelik cselekedeteit. A mű fontossága elhalványul, ám a kényszeredett segítség, amit a szomszédjának nyújtott, az igenis sokat nyom a latban.

Az egész olyan, mintha a keresztény és a buddhista halálfelfogás keveredne: számvetés és újabb életállomás, egy újabb lehetőség. S csak a jóság, a szépség számít. Amint ezt megérti Niggle, a fának is fontos szerepe lesz megint. Az alkotás és a szép élet harmóniába kerülése adja a kulcsot, talán ezt kereste Tolkien is; hogyan lehet mindkét világban élni. S bizonyára ezt éljük át mi is, amikor hosszú órákat töltünk Gandalf, az orkok és a tündekirálynő társaságában. Vagyis a mese egyszer véget és, s mindenki teszi a dolgát – lehetőleg legjobb tudása szerint. Persze ez csak egy lehetséges olvasat, Tolkien egyáltalán nem didaktikus, szerteágazó nyelvi és történeti rendszere számos érzésnek és gondolati folyamnak ad lehetőséget. Ezúttal egy mesésebb gyűjteményt olvashatunk, egy igazán korosztály-független alkotást.

Avatar

Keller Mirella

Keller Mirella az ELTE-n végzett Filmelmélet és filmtörténet, illetve Magyar nyelv és irodalom szakon. Jelenleg a Nyelvtudományi Doktori Iskola hallgatója. 2008 óta publikál filmes cikkeket. A Nagyítás rovatot vezeti. kellermirella@filmtekercs.hu

Szólj hozzá!

Click here to post a comment

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..