Magazin Papírfény

„Szórakozzék az olvasó” – Umberto Eco: A rózsa neve

A rózsa neveUmberto Eco újra kiadta A rózsa nevét. Átdolgozott kiadás, vagyis javításokkal emelt – mintha eddig nem lett volna kiemelkedően zseniális! Viszont ha a tökéletes a cél, lehet, hogy megérünk még pár kiadást. Vagy mindez csak annyit jelentene, hogy a téma aktív, mind szerzői, mind befogadói oldalról, és ahogy gyűltek az ötletek, gondolatok, egyszer csak elérték azt a határt, hogy érdemes velük dolgozni, s a jövő olvasói elé egy továbbcsiszolt művet tárni? Én mindenesetre köszönettel veszem ezt a gondosságot, s köszönet az Európa Kiadónak és a könyv (újra)fordítójának, Barna Imrének is, hogy A rózsa neve magyarul is újra megjelenhetett.

A mű közege egy alaposan felépített világ, csakhogy fantasztikuma nem a jövőből, a mesés képzeletből, hanem a régmúltból táplálkozik. „Egészen középkorivá akartam válni, úgy akartam a középkorban élni, mintha az a saját jelenkorom volna (és fordítva).” – hangzik a szerző vallomása. S ennek a törekvésnek köszönhetően mi is középkorivá válunk, ráadásul annak egy meglehetősen tudós vonatkozásában: a vallás mint tudomány, a hit mint eszme, a tételek mint halálokok. Ebbe a középkorba, ahol a szemüveglencse gyanús boszorkányság, de a vallási okból elkövetett gyilok gyakori eset, ahogy az ezt követő megtorlás is. S bár a történet egy kolostorban játszódik, főszereplői szerzetesek, az őszinte szeretet pont annyira gyakori építőelem, mint egy kokaincsempész banda háborújáról szóló könyvben. Ennél persze – félreértés ne essék! – ezerszer tágabb a mű szövete, hiába bűnügyi történet, vagyis egy nyomozás históriája, egyben komoly elméleti és kortörténeti írás. Kelemen János megfogalmazása szerint:  „A könyv egyedülállósága mármost abban áll, hogy (természetesen) nem olyan elméleti munka, mely kommentár egy regényírói életműhöz (…), de nem is tudományos és filozófiai tételek szépirodalmi illusztrációja (…), hanem valódi elbeszélés, mely elbeszélésként kommentár egy tudományos életműhöz. Tehát az elbeszélés mint kommentár: ez jelenti az érdekességet.” („A rózsa neve” és Eco szemiotikája, Világosság, 1989/4. 282–289.)

Az egyedülállóság a nyelv erejében is megmutatkozik, hiszen Eco a latin és a görög nyelv használatával is hozzájárul a középkori világ megteremtéséhez. Sokszor latinul ír, és eszében sincs lefordítani, hiszen ennyi műveltség (vagy utánajárás) elvárható, ám ezt mégsem teszi olyan gyakran, hogy a latintalan olvasók elmaradnának az értésben, maximum mélységeket veszítenek el. De nem csak a deákos latin, a díszes idézetek jelennek meg, titkosírás és más tájak szójárása is, így a nyelvhasználat, az idegen szavak hol egy karaktert jellemeznek, hol éppen a rejtély megoldásául szolgálnak.

A regény egy elveszett kézirat utólagos lejegyzéseire épül, amelyek együttesen egy életére visszatekintő szerzetes sorsának hosszú sorait adják, s amelyek nagyon is valóságosan és a jelen pillanat izgalmával megáldva kerülnek az olvasó elé. Adso, az elbeszélő szerzetes fiatal és jószívű, megvan benne az ártatlanok rácsodálkozása, vagyis ő a tökéletes tolmács az olvasó számára. Mestere, Vilmos, a tudós szerzetes, egy külön véleménnyel rendelkező szólam, aki ugyan végig elismerésre méltó és messze kiemelkedő egyéniség,  Eco mégsem adja meg neki a teljes győzelmet. Hozzáállása egy a sok viszonyulási lehetőség közül, s még ha szimpátiát is ébreszt, a világban sokkal nagyobb a rendezetlenség, minthogy ő mindenre megoldást találhasson. Egy haláleset nyomozásával bízzák meg, közben fontos hitvita kulcsfigurája, s a hivatalos ügyek intézése mellett erőt vesz rajta a szenvedély, a könyvek, a tudás szeretete. S bár ez az ő gyengesége, mi, olvasók, megértjük őt, hiszen Eco közel nyolcszáz oldalas könyvének olvasásához is kell némi szenvedély.

Nem is írnék többet a történetről, egyrészről úgysem az a lényeg, hanem a történelmi, filozófiai és vallástudományi fejtegetések, másrészről, középkori krimiről lévén szó, nem szeretném megvonni az izgalmat az olvasóktól. Hiszen Eco rendkívül ügyesen sodorja a szálakat, amikor a legnagyobb a feszültség a nyomozás terén, meg kell szakítaniuk a kutakodást a kiemelt vendégek érkezése és a hitvita miatt. S amikor végre visszatérhetnek a felderített nyomra, az már mást mutat, miközben az olvasó izgalma is átalakult. S tulajdonképpen ez, vagyis a különböző hangvételű részek együttes működtetése adja a könyv zsenialitását. S ez az, amit a film nem tudott átemelni.

A rózsa neve

„Könyv és film két különböző dolog, mindegyiknek más az alkotója, más a sorsa. Annaud nem akar az én könyvem olvasásához kulcsokat adni a közönségnek azon kívül, hogy filmet készített belőle. És alighanem ő sem venné jó néven, ha én tenném ezt az ő filmjével. Annaud a maga alkotását „A rózsa nevének palimpszesztusa”-ként definiálta. A palimpszesztus olyan pergamen, amelyről az eredeti írást levakarták, s helyébe újat írtak.” – nyilatkozik Eco az 1986-os filmről, s ezzel a maga részéről – igen bölcsen – le is zárta a kérdést. S valóban, ha nem lenne a regény, zseniális filmről beszélhetnénk, de ha nem lenne a regény, nem létezhetne a film sem. Együtt kell vizsgálni őket és mégis külön. Amikor elemezzük, érdemes összevetni, ám az értékelésnél le kell választani az eredeti műről.

Számos erénye van a filmnek, kezdve Sean Connery nagyszerű alakításától, a regény hosszas verbális humorának vizuális poénokká alakításáig, ezeknek köszönhetően pedig jogosan vált kult alkotássá, ám Umberto Eco remeke mellett amolyan gyors megoldásnak tűnik, s a fináléban is jóval bőkezűbben osztogatja a hatáselemeket, ahogy a szerelmi szál is érthetetlenül nagy hangsúlyt kap. De hát a film már csak így működik, Eco regénye meg igencsak másképp, a közös mégis a szórakozás, maga Eco is így vallja: „Azt akartam, hogy szórakozzék az olvasó. Legalább annyira, amennyire én szórakoztam.” A szórakozás gondolata tulajdonképpen a regény fő tétele is, hiszen a különböző szinten gyűrűző események minduntalan a nevetés létjogosultságának csatájához térnek vissza.  S bár a történetben emberek, könyvek, épületek és korok tűnnek el, jómagam időnként hangosan fel-felnevettem Eco humorán.

Keller Mirella

Keller Mirella az ELTE Filmelmélet és filmtörténet, illetve Magyar nyelv és irodalom szakán végzett. Jelenleg a Nyelvtudományi Doktori Iskola PhD-hallgatója. 2008 óta publikál filmes cikkeket, 2010 óta a Filmtekercs.hu szerzője. kellermirella@filmtekercs.hu

Add Comment

Click here to post a comment

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Podcast

Hirdetés

Hirdetés