Veres Attila forgatókönyvíró első regénye magyar alkotás, magyarországi helyszínnel, ehhez tartozó humorral és borzalommal. Mindez a legpozitívabb értelemben véve! Valami történik Magyarországon. A regény valóságában és a mi valóságunkban, vagy inkább az újraértelmezendő, nem-is-tudni-valóban-létezik-e valóságban.
A történet origója az a nyolc perces időintervallum, amikor egy magyarországi faluban számtalan furcsaság történt, majd számtalan furcsa lény jelent meg. Ezek a csápos micsodák a fákról lógtak, és mint később kiderült, testük gyógyító anyagot tartalmaz. Ám a különös történések és megmagyarázhatatlan dolgok nem szűntek meg körülöttük. A vidéki szürke tompaságba valami rendkívüli és nyugtalanító érkezett.
A regény főhőse és elbeszélője Gábor, aki szakítás után van és híján bármiféle jövőképnek. Ahelyett, hogy Angliába menne dolgozni, abba a faluba utazik, ahol az ideérkezett lények maradékát haszonállatként tisztán tartják és etetik. Itt, a telepen kívül egy kisebb hippi kommuna él, akik kíváncsiak a lények okozta álmokra és rendkívüli élményekre vágynak. Ám Gábor története az otthonos magyar élethelyzeteken átbukdácsolva egészen új fordulatokat vesz, amikor kapcsolatba kerül a lényekkel.
Az Odakint sötétebb hangvétele személyes, ugyanis Gábor narrálja az eseményeket, az eseményeken keresztül a gondolatait, vízióit, emlékeit, sokszor az érzéseit. Olyan az egész regény, mint egy hosszú pszichoterápiás monológ. Gábor nem egy végpontból, hanem folyton a jelenben beszél, ugyan sokszor visszaemlékszik, elemezni próbál, legtöbbször megbirkózni a megérthetetlennel. A megérthetetlenséget pedig nem csak a lények adják, hanem a szakítás miértje, az apja eltűnése, vagyis pont olyan dolgok, amik az élet nagy kérdései. Csak nekünk nincsenek lényeink, maximum állataink, és a fő gonosz sem leselkedik az erdőn túl.
Gábor afféle kiválasztott szereppel bír, noha semmi kivételes nincs benne. Gondolatai tinédzser gondolatok; már keserűség van benne, de még kíváncsiság is. A szakítás a legnagyobb traumája egy olyan lánnyal, aki a nagy Ő-nek tűnik, de mégsem kapunk komplex képet róla, nem derül ki milyen volt, hogyan éltek vagy miért szakítottak. Csak a varázsa idéződik fel, s amikor a jövőt képzeli Gábor, minden unalomig sablonos, élettelen. Egy újabb nem valódi dolog, a nem tudni mi valódi és mi nem dolgok tengerében. Ráadásul egy újabb lány később még nagyobb Ő-nek bizonyul.
Olyan talány mindez, mint a lények maguk.
A regényben Gábor hangján kívül megjelennek idézetek cikkekből, értekezésekből, beszámolókból: ezek a valóságszerűség érzetét keltik a valószerűtlenség közepette. Illetve roppant élvezetessé teszik az olvasást! Ez az a rész, ahol az író, Veres Attila igazán megvillantja tehetségét. A különböző hangokon való megszólalás mind működik, hiteles, és pont olyan, mintha mindez tényleg megtörténhetett volna. Habár mind tudjuk, hogy nem, mert éltünk akkor Magyarországon, tudjuk, hogy nem jöttek a csápos lények. De ha jöttek volna, pont ilyen tudósítások születtek volna. Ez egyben kellemesen otthonos érzést ad, másrészt a szatíra teli torokból belekacag a kis magyar valóságba.
A harmadik hang a horror hangja. A regény második fele hangnemet vált, sokkal őrültebb és véresebb. Míg az első rész lényei Miyazaki erdőszellemeinek, vagy magának Totorónak egy nyugtalanítóbb megjelenésű változatai, a regény második felében a kisebb-nagyobb furcsaságok egy hagymázas borzalomra cserélődnek. Persze nem hagy értelem nélkül, sőt, a teljes értelem megadásával próbálkozik. Ugyan ez az univerzális lét megértés – meg nem értés egy ember csatája:
„Egész valóságok kezdődtek és értek véget anélkül, hogy saját funkciójukkal tisztában lettek volna, máshol pedig, ahol az erek egymásba futottak, valami még nagyobb feladat felé rohanva, különálló szingularitások váltak eggyé az anyag és a tudat felfoghatatlan orgiájában.”
Az Odakint sötétebb soraiban minden elem jelentéssel bír, de valahova máshova mutat. A regény világa egy bonyolult, szabályok nélküli asztali játékhoz hasonlatos, aminek nem lehet nyertese. Itt van például a történet a zenekarról, amit nem látni, de hallani, illetve paralelként Gábor munkatársának lemezgyűjteménye, amihez nincs lejátszó, vagyis a zene, ami szintén létezik, de nem hallható. A létezés metaforája lehet ez, a dolgok valóságosságának kézzelfoghatatlansága.
Veres Attilának korábban több novellája is megjelent a The Black Aether hasábjain: A présházban, Visszatérés az éjféli iskolába, Szorozva nullával. Mind furcsa történetek, amiket nehéz elfelejteni. Veres első regényében nem kevésbé furcsa történettel állt elő, csak sokkal jobban kibontva azt. Ettől a korábbi éles, precíz történetei helyett egy hosszú, részletekben gazdag fantáziafutamot olvashatunk. Erős és bátor indítás, hiszen Veres nem félt karakterét átvezetni egy teljesen más értelmezési szinten létező világa. Tulajdonképpen nem kérdés, hogy ez a regény nem marad folytatás nélkül.
Veres Attila: Odakint sötétebb
Agave Könyvek, 2017
