Számtalan példáját látjuk annak, amikor egy sikerkönyvet filmre visznek, de ennek ellenkezőjét, egy sikeres film regényesítése már felvet némi kérdőjelet. Szerencsére a dél-koreai zombi-blockbuster a Vonat Puszánba irodalmi változata olvasmányként is olyan, mint a film: vérgőzös, adrenalinnal teli horror, amit oldalról-oldalra fal az ember.
A korábban animációs filmeket rendező Yeon Sang-ho legalább olyan váratlanul robbant be a 2016-os filmváltozattal, mint a benne lévő zombijárvány. Nem újította meg a zsánert, nem volt forradalmi, csak egy tökéletesen összerakott, maximális hatásfokú zsánerfilm egy jól kivitelezett alapötlettel, szimpatikus ugyanakkor kellően háromdimenziós karakterekkel, feszültséggel és kellően gyomorforgató csonkolásokkal. A Vonat Puszánba akkora sikert aratott, hogy minden készült és készül mellé: animációs előzményfilm, folytatás, tervezett amerikai remake és még könyvváltozat is, Park Jo-Suk és Jong Sang-ho tollából
Lehet most arról vitázni, hogy mennyire van értelme ennek a könyvváltozatnak.
Alapvetően nem tesz hozzá a filmhez, sőt szinte szolgai módon követi annak cselekményét. A laikusok többsége szintén előbb fog a filmmel találkozni, így csak egyfajta különlegességként akadhat valakinek a kezébe. De, amikor könyvet olvas az ember, akkor általában nem ezeken a dolgokon szokott gondolkodni, hanem elsősorban azon, hogy élvezi-e olvasni azt az adott történetet. Meg tudja mozgatni a fantáziáját, felkelteni az izgalmat, a félelmet, az emberi érzelmeket? Képes-e a történet sodrása magával ragadni? Mert a Vonat Puszánba igenis képes ezeket elérni. Nem egy komplex, összetett könyv, hanem egy nyers, erőteljes, dinamikus ponyva, ami egy felturbózott terepjáró vehemenciájával esik neki az olvasónak.
Történetünk hőse a munkamániás Szogu, egy álmos hétköznapi reggelen száll fel a Szöultól Puszánig tartó vonatjáratra, hogy gyorsan leadja volt feleségéhez a kislányát, majd minél hamarabb visszaérjen a céghez. Szinte észre se veszi a baljós jeleket, a környéken zajló egyre erőszakosabbá váló tüntetéseket, a vegyvédelmi ruhákban lévő katonákat. Aztán alig néhány perccel az indulás után egy iskolaruhás lány keresztülharapja osztálytársa torkát. Aki aztán újraéled és rátámad másokra. A fertőzöttek hamarosan elárasztják a vonatot, az aktakukac Szogu pedig hamarosan egy élethalálharc közepén találja magát néhány szerencsésebb utassal együtt –
az út Puszánba pedig minden egyes perccel egyre véresebbé és pokolibbá válik.
Jo-Suk és Sang-ho nem finomkodnak. Az első zombitámadás körülbelül az ötvenedik oldal környékén következik be, és onnantól kezdve a könyv gyakorlatilag rátapos a gázpedálra, hogy egészen a befejezésig ne is nagyon lélegezzen fel az olvasó. Szogu és a túlélésért egyre kétségbeesettebben küzdő, fokozatosan fogyatkozó túlélők egyik halálos szituációból a másikba zuhannak. Hol két csoportra szakadnak szét miközben az őket elválasztó kocsik tele vannak fertőzőtekkel. Máskor pedig még szerelvényt is kell váltaniuk, miközben a pályaudvar az élőhalottak és a teljesen tehetetlen kormányerők csataterévé változik.
Az írópáros remekül váltogatja a feszültséggel, akcióval és vérrel teli nagyjeleneteket, a belső karakterépítő pillanatokkal. Ha van valami, amit az irodalom befogadhatóbban tud megjeleníteni, mint egy film, akkor azok az egyes szereplők közötti nézőpontváltások, amikor csak pár bekezdés erejéig, de bepillantást kapunk a lelki világukba. Morzsaként elcsepegtetett háttértörténetekből és jelenbéli cselekedeteikből formálja a könyv a jellemüket, és ezáltal nem csak egy szimpla horrorkönyv véletlenszerű áldozatai lesznek, hanem valódi, mindennapi embereknek. Akik ugyanúgy félnek, küzdenek, mint a főhős, akiknek szintén felborítja mindennapi életét a fertőzöttek támadása. Legyen szó a koreai háborút túlélt idős testvérpárról, vagy az óriás termetű, de keménykezű feleségét melegen szerető munkásemberről,
a történet emlékezetes és szimpatikus hősökkel van tele.
A filmhez hasonlóan a könyv se mutatja teljes képben a kirobbanó apokalipszist, csupán részleteket mutat. Híradó bevágások lángoló utcákról, elhagyatott pályaudvarok, kisiklott mozdonyok a síneken, mindig csak annyit tudunk, annyit sejtünk, amennyit a vonaton utazó szereplők. A krízis egyesekből a legjobbat hozza ki, van, akikből pedig a legrosszabbat. A hősiesség, a talpraesettség és az önfeláldozás keveredik a paranoiával, a mások hatra hagyásával, és az árulással.
Amúgy a könyv nemcsak a gyors tempó és a csonttörő akciók miatt tudja magát olvastatni, még a stílusa is kifejezetten elüt a nyugati horrorregényektől megszokottól. Nincsenek hosszú oldalakon tartó leírások: rövid, tömör és lényegre törő bekezdésekből áll, amiket az írópáros Jo-Suk és Sang-ho szinte oldalanként megtör egy újabb nézőpontváltással. Sokaknak eleinte szokatlan lehet ez a pattogató, kissé töredezettnek tűnő megoldás, de sosem fogunk összezavarodni, hogy most pontosan kivel vagyunk és mi történik. Számomra pedig tökéletesen illik a kaotikus, kiszámíthatatlansággal teli történésekhez, amikor mindent gyorsított felvételként érzékelnek a résztvevők,
nincs idő hosszú gondolkodásra csak a gyors cselekvésre.
A Vonat Puszánba nem fog semmi újat vagy meglepőt adni azoknak, akik már ismerik és szeretik a filmváltozatot, de robusztusan zakatoló, izgalmas és tisztességesen megírt feldolgozás, ami meg tud állni a saját lábán, ami elismerésre méltó teljesítmény. És ki tudja, lehet hogy pont ez lesz az, ami megismertet új embereket az utóbbi évek egyik legjobb zombiopuszával.