Papírfény

Pokol, édes otthon – Władysław Szpilman: A zongorista

Władysław Szpilman kísérlete a frissen megélt, elmondhatatlan borzalmak elmondására sajátos nyelvi eszközökkel él, de gyomor- és szívszaggatóan hatásos. A zongorista című regény fontossága és időtállósága azonban nem irodalmi erényeiben, sokkal inkább a szörnyű részletek dokumentatív alaposságú felidézésében áll. Melyek az ilyen visszaemlékezések nélkül lassan a történelem ködébe vesznének.

A holokauszt vagy – ahogy a zsidók saját terminusukban népük (majdnem) teljes megsemmisítését nevezik – a soá világtörténelmi szégyene szavakba nehezen önthető. Ezt a cáfolhatatlan tényt történészek egymást követő generációi igazolják, közel nyolcvan éve. A bizonyító erejű forrásdokumentumok, s vele a kollektív emlékezet alapkövei azonban létüket nem nekik köszönhetik. Jelenünk és jövőnk emberisége számára

a zsidóirtás megtörténtének hitelességi aranyfedezetét elsősorban a túlélők visszaemlékezései jelentik.

Mint például Władysław Szpilman önéletrajzi regénye, A zongorista.

A lengyel zongoraművész, zeneszerző és kultúraszervező életének 1939-1945 közötti, embertelenül nehéz időszakáról mesél az eredetileg 1946-ban, Lengyelországban megjelent memoár. A cenzúra által megcsonkított első kiadás szórványos sikere és mérsékelt publicitása csak arra volt jó, hogy sokkhatás alatt lévő szerzőjének segítsen visszatérni a háború utáni valóságba. Több mint ötven évvel később, 1998-ban látott újra napvilágot a könyv – ezúttal Németországban. Ez a változat már zajos sikereket ért el. A legtekintélyesebb lapok bestseller listáinak élére került. 2000-ben aztán a szerző hazájában, Lengyelországban is kiadták végre cenzúrázatlan formában, kuriózumértékkel bíró kiegészítésekkel.

Władysław Szpilman

Az egyik ilyen fontos, az eredeti regényhez hozzátoldott szövegrész Wolf Biermann költő, zenész 33 részből álló elmélkedése és beszámolója. Az egykori NDK-s disszidens a visszaemlékezés több pontjához magyarázó, értelmező gondolatokat fűz, és a címszereplő, illetve jótevője háború utáni sorsát is nyomon követi. Néhol saját, személyes élményeivel egészíti ki a Szpilman által néhol prózai egyszerűséggel elbeszélt pokoli epizódokat. Nem mellesleg pedig a nácizmusról és úgy általában a holokausztról elmélkedik.

Filozófiai síkon próbálja megfejteni a megfejthetetlent.

A másik, sokkal megrázóbb szakaszt az ezt megelőző függelékben találjuk. Wilm Hosenfeld gondolatai ezek tulajdon hazájáról és annak elhibázott, fertelmes bűnben fogant népirtó háborújáról. Hogy hátulról kezdjük a mesét – hiszen ez egyfajta csodás fordulat Szpilman sorsában – a Wehrmacht-kapitány volt az, aki megmentette a zongoraművész életét. A vívódó, bűntudatával is harcoló tiszt keményen kritikus sorai helyenként Hitler propaganda-gépezetének és diktatúrájának legmélyére is bepillantást nyújtanak. Oda, ahová csak az láthatott, aki hozzá hasonlóan fontos posztot töltött be az árja seregben. Hosenfeld ugyanis a varsói sportlétesítményeket felügyelte, s vele katonatársai jó kondíciója felett őrködött. És számos lelket mentett meg a gyűlölet perzselő tüzétől.

De térjünk vissza főhősünkhöz, az általa megélt és lejegyzett történethez. Władysław Szpilman a háború kitörésekor még „csak” egy szépreményű, csillogó tehetség volt. „Az a fajta ember, akiben benne lakik a zene” – írja róla tulajdon fia, Andrzej Szpilman a kötet előszavában. Władysław előbb a Varsói Konzervatóriumban, majd – micsoda iróniája ez a sorsnak! – a Berlini Zeneakadémián végezte tanulmányait. Abban a városban vértezte fel magát a zene tudományával, ahol a világtörténelem leghírhedtebb osztrákja, Adolf Hitler a Harmadik Birodalom központját kialakította. És ahonnét a muzsikus fajának módszeres kiirtása útnak indult.

Szpilman a Varsó inváziója idején szeretett városa legpuccosabb szórakozóhelyein zongorázik, és a rádióban is rendszeresen szerepel. 1939 szeptemberétől azonban minden megváltozik. Előbb csak a bizakodás illan el, hogy a németek támadása visszaverhető, és a lengyeleket majd nemes összefogásban megmenti a világ. Nem sokkal később emésztő bizonytalanság telepszik rá a művészre és családjára, aztán pedig jön a jeges félelem. Mely innentől életük minden pillanatát meghatározza. A gettóbéli lét megpróbáltatásai újabb mélységekbe taszítják őket, vagyonuk, majd méltóságuk maradékát is felemésztve. Szpilman számára azonban szeretteinek nélkülözése, a túlzsúfoltságból adódó mocsok és a járványok a

pokolmélyre vezető útjának csupán az első stációi.

Ennek a keresztútnak a végén nem az enyhet hozó halál várja, hanem az övéitől való elszakíttatás, a teljes, vigasztalan magány. Az állandó készenléttel, rettegéssel és éhezéssel járó patkánylét.

Létezik ennek a leírhatatlan borzalomnak az a foka, amit a maga teljességében már a film sem tud visszaadni. Pusztán a képek erejével biztosan nem. Legyen az adott mozgókép alkotója akár maga Roman Polanski. Aki történetesen maga is átélt hasonló iszonyatot gyerekként a krakkói gettóban. Az eredeti szöveg mégis úgy teljesíti ezt a vállalást, hogy nincs benne művészi transzformáció és nélkülözi a (szép)irodalmi eszközöket is. A pátosznak és a didaxisnak pedig még az árnyéka sem vetül rá. Nyelvezete száraz tényszerűséggel és melankolikus közönnyel adja vissza a rettenetet. Amely ennek a látszólag szenvtelen írásmódnak „köszönhetően” még inkább szorítja gyomrunk, szívünk, torkunk.

Az új magyar kiadás a tartalmához méltóan visszafogott, de méltóságteljes külsővel bír, borítója fájdalmasan gyönyörű. Akárcsak maga történet. A rozoga zongora billentyűi a rommá bombázott Varsó törmelékhalmait és a talpon maradt házak szétszakadt tetőgerendáit idézik. Az utószóval együtt 19 fejezetre bontott mű szikár, jól követhető, és öles léptekkel halad az emberi létezés legalsó regiszterei felé. Szakaszinak plasztikus címadásai egy-egy szóban megragadják az utána következő részek lényegi történéseit, ezzel mindig kicsit felkészítenek minket a gyomorszorító történésekre.

Władysław Szpilman karrierje a háború után a tálentuma alapján korábban megjósolható irányba indult. A varsói rádió zenei szerkesztője lett. Számtalan szimfonikus művet és filmzenét komponált, zenedarabjaival a fél világnak szerzett örömet, és fürdőzött a művészi sikerben. Otthon, családja körében azonban évtizedekig hallgatott a szüleiről és testvéreiről, a megélt sorscsapásokról. Képtelen volt beszélni róluk. A testi-lelki kínok elnémították. A holokauszt varsói pokláról írott visszaemlékezésének csorbítatlan, 1998-as megjelenése viszont nemcsak számára jelentett jóvátételt. A világháború és a holokauszt varsói eseményeinek újabb értékes dokumentumát tárta a nagyközönség elé.

Demonstrálta egy ember, AZ EMBER élni akarását, és emléket állított egy nagyszerű ember jócselekedetének.

Mielőtt a feledés homályába veszne.

Szpilman regénye nem szépirodalmi remeklés. Más okból fontos könyv. Nyelvezetének lecsupaszítottsága, szinte minden érzelemtől való megfosztottsága (szemben Polanski filmadaptációjával) a literatúrától egyértelműen a kordokumentum felé tolja el a mű hangsúlyait. Ugyanezen hatást erősíti a rémséges események aprólékos, fájdalmas részletességű leírása. Mely eseményeket – még ha nem is kellemes olvasmány – meg kell ismernie az utókornak. És fenn kell tartani az emlékezetét, amíg csak lehet. Hogy soha többé ne történhessen meg hasonló.

 

Władysław Szpilman: A zongorista

Európa Kiadó, 2021
Fordította: Körner Gábor

Szabó Zsolt Szilveszter

Szabó Zsolt Szilveszter a szombathelyi BDF-en végzett mozgókép- és médiakultúra szakon. 25 éve foglalkozik filmekkel. Specializációja a sci-fi, a szerzői filmek, a zsánermozik szerzői változatai és a bizarr műfajkevercsek. Szívesen bíbelődik rebellis, besorolhatatlan alkotók műveivel. Kinematográfus istensége Tarkovszkij és nagyra tartja Enyedi Ildikó művészetét.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés