A Tollatlan jószág lapjain Woody Allen írásművészetének esszenciális elemei randevúznak. Abszurd humor, tragikum és önreflexió. Néha pedig mindez egyszerre.
Woody Allennel, a film- és színházrendezővel és Woody Allennel, a filmszínésszel kapcsolatban kevés az elmondatlan, leíratlan, elemzésen kívül rekedt téma. Filmjei és alakításai több mint fél évszázada bővítik életművét és gazdagítják a rothadó nyugat popkultúráját. Irodalmi munkássága ezzel szemben sokkal kevésbé ismert, különösen hazánkban. Már jócskán túl volt az első nemzetközi filmsikereken, mikor – 1984-ben – Magyarországon megjelent a Lelki jelenségek vizsgálata című kötete. Aztán majd’ egy évtized és egy rendszerváltás múlt el, míg további művei kerültek az olvasók elé. Sorrendben: A szendvics feltalálása, Na, ennyit erről, Mellékhatások. E négy könyv szövegei között meglehetősen sok az átfedés, és műfaj, illetve hangnem tekintetében is nagyon hasonlatosak egymáshoz. Egytől egyig sziporkázó humoreszk-gyűjteményekkel van dolgunk.
A Tollatlan jószág című válogatás idehaza először 2008-ban, a Cartaphilus Könyvkiadónál jelent meg. A Helikon Kiadó mostani kiadványa néhány apró részlettől eltekintve nem sokban különbözik a korábbi változattól.
Ami viszont ezt a szelekciót az ezt megelőzőktől megkülönbözteti, az egy új dimenzió, egy Allen írásaiban eddig ismeretlen elem megjelenése.
Ez pedig a drámai, sőt, helyenként tragikus/tragikomikus hangnem. A kiadó nyilvánvalóan ezzel (is) kívánt reflektálni az újraéledő botrányai nyomán félreállított sztár vélhető lelkiállapotára.
A többségében könnyed, mindenből – még szerzőjéből is – folyamatosan viccet csináló szösszenetei tobzódnak a kulturális utalásokban, de mindenféle intellektuális fölényeskedés nélkül. Eme írásokat át- és átszövik ugyan a történelem, a művészettörténet, az irodalom és a filozófia problémáinak néhány szavas említései, mégsem csak a beavatott kevesek, urambocsá, a sznobok érthetik meg. Ellenkezőleg! Allen zsenijét dicséri, és írásművészete sikerének egyik titka éppen az, hogy ezek az ujjgyakorlatok minimális műveltséggel, átlagos tájékozottsággal is maximálisan élvezhetők. Sőt, a sznobizmus – New Yorkban különösen erős táptalajjal rendelkező – jelenségét több ízben pellengérre állítja. Abszurd képzettársításai folyamatosan fenntartják figyelmünket, miközben olvassuk, a külső szemlélő a homlokráncolás és a térdcsapkodás gyors váltakozását figyelheti meg rajtunk.
Hogy a fentieket példákkal is illusztráljam, álljon itt néhány kifejező citátum.
Rögtön az első oldalon megmutatkozik Allen több szinten is működő humora.
„A múlt este az a nyomasztó érzés kerített a hatalmába, hogy férfiak akarnak betörni a szobámba, hogy besamponozzanak. De miért? Képzeletem sötét árnyakat vetített a szemem elé; hajnali háromkor a székre terített alsóneműm a görkorcsolyázó Vilmos császárra hasonlított.”
Egy helyütt édesapjával való viszonyát boncolgatva metszően groteszk – a sznobizmust is kikarikírozó – megállapítást tesz. „Emlékszem, hogyan reagált, amikor közöltem vele, hogy írni akarok. >>Írni te legföljebb egy éjjeli bagollyal fogsz.<< Hogy mit értett ezen, ma sem tudom. Szegény ember! Amikor első darabomat, a Cisztát Gusztinak címűt bemutatták, frakkban és gázálarcban jelent meg a premieren.”
Allenről köztudott, hogy mindig is végtelenül idegesítette az általa áltudományosnak tartott holisztikus-ezoterikus nézetrendszerek térnyerése Amerika- és világszerte. És ami talán még ennél is jobban zavarja, az a paranormális jelenségek valóságos létezőként történő kezelése. A Lelki jelenségek vizsgálata című fejezet külön említést érdemel, ugyanis tíz fenomenális oldalon keresztül figurázza ki a fenti két jelenségkört. Megkapja itt a magáét a halottlátás, a lélekvándorlás, a túlvilágban való hit, a hipnózis, a jövendőmondás és társaik. Finom humorral, de kíméletlenül.
A saját magát szerényen csak pszeudo-polihisztornak hívó Allent természetesen folyamatosan foglalkoztatják az élet talán legnagyobb emberi kérdései. Ebben a kötetben azonban tőle eddig nem tapasztalt formában tárja ezt olvasói elé. A hit kérdésében egész eddigi életében bizonytalan szerző saját identitásának keserű tapasztalatait beleírta a halálról és Istenről értekező két színművébe. A szimplán csak Halál és Isten címeket viselő darabok az író eddigi életművének ismeretében szokatlanul komornak, vigasztalannak és melankolikusnak hatnak. Utóbbiban egyfajta keserű, metsző humor meg-megcsillan, de alapvetően
az alkotás kínját, az önbecsapás, a megalkuvás témaköreit járja körbe, rendkívüli gazdagsággal.
A Halál című dráma szinte teljesen nélkülözi a vidámságot – az emberi lét eredendő tragikumának példázata nyomasztó, fojtogató, kupolaként zárul ránk. Az érzékenyebb lelkűeknek olvasása után némi szünetet kell tartaniuk.
A kötet áttekinthető, szépen tagolt, a fejezetek sorrendje a tónusváltások nyomán egyfajta hangulati hullámzást biztosít. Ha egyvégtében olvassuk, ez a szerkezet segít a figyelem fenntartásában is. Amikor például már nehezebben viselnénk el a sokadik fárasztó poéngörgeteget, egy éles váltással jön egy dráma. Az orosz balettek művi világának érzékletes kifigurázása után a Biblia felé fordulunk. A brit irodalom szövevényeit taglaló agymenések után pedig az impresszionistákról szóló sziporkák találnak minket rekeszizmon, és így tovább.
A Tollatlan jószág néhány kevésbé erős fejezete ellenére – összességében – ellenállhatatlan vonzerővel bír. Legjobb pillanataiban frenetikus és végtelenül üdítő. Aki olvasni tud sorai között, ezúttal nemcsak az alleni önreflexió, de az írói önmarcangolás nyomait is felfedezheti. A kötetben szereplő két színdarab pedig – ahogy fentebb említettem – egyenesen revelációként hat. Mint Woody Allen legjobb művei.
A Tollatlan jószág rajongóknak kötelező, a tartalmas szórakozásra és depresszióűzésre vágyóknak pedig erősen javallott!
Woody Allen: Tollatlan jószág
Helikon Kiadó, 2021
Fordították: Békés Pál, Dezsényi Katalin, Hideg János, László Zsófia
