Fókuszban Ráadás

Suspiria-hét: Szem letakarva, zacskó bekészítve – 10 gyomorforgató haláljelenet

Ezúttal fel kell kötni a gatyót. A legocsmányabb, leginkább felzaklató filmes halálokból válogattunk össze nektek egy tízes listát.  Erős gyomorral rendelkezők előnyben!

A Sóhajok legerősebb jelenetében a balett okozza az émelygést. Susie ugyanis első óráinak egyikén rögtön kipróbálja magát, milyen lenne az egyesület híres előadása, a Volk főszereplőjeként. Míg Susie (Dakota Johnson) táncol, elődje, Olga (Elena Fokina) egy tükörterem fogságában szenved a lány mozdulataitól: minden forgás, minden karlendítés, minden erőteljes mozdulat Olga csontjait, gerincét, koponyáját tekeri, csavarja, hogy végül összecsomózódva feküdjön a parkettán, miközben testéből szivárog a nyál és a vizelet.” – írta Rakita Vivien kollégánk Luca Guadagnino filmjéről.

Ez a jelenet inspirálta következő listánkat, melyben gusztustalan vagy egyenesen traumatizáló halálokat veszünk sorra.

A lista helyenként ellőheti a filmek cselekményének részleteit! Csak óvatosan!

 

Robotzsaru (Paul Verhoeven, 1987)

Paul Verhoeven sosem finomkodott: több filmjéből is könnyen bekerülhetett volna egy-egy jelenet a listánkba. Az emlékmás haláltusája a Marson vagy a Csillagközi invázióban történő darálások egyaránt emlékezetesek, mégis a zsigeri undort a Robotzsaruban volt képes elérni. És még csak nem is a bűnözők által véres torzóvá lőtt Alex Murphy (Peter Weller) haláláról beszélek, vagy az óriáslövegek áldozatául eső szerencsétlen tanácstagról. A film végén ugyanis egy kisebb rendű negatív mellékszereplő fertőződik meg vegyi anyaggal.

A figura percek alatt teljesen amorffá válik. Külseje az Elefántembert is megszégyenítő módon lesz torz: arca egyik oldala lóg, ujjain a bőrcafat úgy csüng, mint a félig felvett kesztyű. Mint egy megolvadt sajtgolyó emberi formában, aki folyamatosan nyög. Mikor a nyomorult segítségért kiált, egy autó áthajt rajta. A karakter csupán pár percig él véglényként, majd darabjaira szakad, de olyan könnyen, mintha nem tartotta volna egyben csont a testét. A szétpukkadó test a zöldes piros belsőségekkel beterített autó motorháztetőjén és szélvédőjén végzi. A néző gyomrának tartalma pedig a legközelebbi vécében. (Szécsényi Dániel)

 

A bárányok hallgatnak (Jonathan Demme, 1991)

A szép és a rút közti vékony határmezsgyén táncolva A bárányok hallgatnak legendás jelenete egy idilli képpel nyit. A művészetekért megalkuvás nélkül rajongó kannibál doktor a cellájában hallgatja Bach Goldberg-variációit, az asztalon kiterítve egy grafitrajz Clarice-ről a báránnyal és egy firenzei látkép. Ebbe a nyugalomba lép be a két őr egy ételkölteménnyel, Hannibal második vacsorájával.

Az ária második szakasza árasztotta harmonikus nyugalom pillanatok alatt változik vérfürdővé, a bilincseit levető Lecter először kiharapja – és megeszi – Pembrie őrmester nyelvét, majd jön a véres sarabande, a másik őrt egy gumibottal veri agyon. A következő, amit látunk, hogy a szétfröcskölt vértől csatakos cellában Lecter átszellemülten hallgatja tovább a darabot, melynek a hetedik variációját zavarja meg a félholt Pembrie nyögése. Oda az idill, így a műélvezetben megakasztott doktor elindul, hogy befejezze a nagy művet: lenyúzza Pembrie őrmester arcát. Az éteri és a profán találkozásának tökéletes kompozíciója ez, ami lerombolja a gyönyört és valami ocsmányból építi újra azt.  (Németh Barna)

 

Hullajó! (Peter Jackson, 1992)

Peter Jacksont mindenki A Gyűrűk Ura és A hobbit trilógiával azonosítja manapság, pedig pályája elején még ő is tudta, mitől döglik a légy… vagy inkább a zombi. 1992-es Braindead című filmjében (ami magyarul az áthallásos Hullajó címmel borzolta a nézőket) egy szumátrai patkánymajom harapása okozta zombiinvázióba csöppenünk, melynek jelenetei közül nehéz legocsmányabbat választani.

A legfelfokozottabb talán mégis az a finálé környéki mészárlás, melyben főhősünk (Timothy Balme) egy fűnyírót felkapva darabolja az agyhalottakat, miközben társa (Diana Peñalver) az egyben maradó testrészeket dobálja sorban egy turmixgépbe. Közben szó szerint mindent kezd beborítani a vér- és béldarabka áradat, melynek nagy része főhősünk arcán köt ki. Ennek a fűnyírós kaszabolásnak köszönhetően a nappali egyre inkább úgy néz ki, mintha valami óriásszörny gyomrában járnánk, de ez tulajdonképpen el is törpül a konyha plusz izgalmaihoz képest, ahol az egyik ledarálandó kéz megmarkolja főhősnőnk haját, hogy magával húzza őt a végzetbe, egy arra tévedő élőhalottat pedig kiszakadó gerincénél fogva kell meglóbálni, hogy aztán feje a konyhapulton csattanhasson szét premier plánban. (Hancsók Barnabás)

 

Kocka (Vincenzo Natali, 1997)

A ’97-es Kocka inkább pszichológiai thriller, mint darabolós horror, viszont akad benne egy-kettő jelenet az utóbbi műfajból is, hála a komplexumban elrejtett csapdáknak. A legemlékezetesebb stílszerűen kapcsolódik a film címéhez. Szerencsétlen áldozatunk tudja, hogy az életével játszik, mikor egy kockából kiutat keresve felnyitja a különböző zsilipeket, hisz akármelyik szűk járaton is mászna át a szomszédos kockák egyikébe, sanszos, hogy aktivál valami gyilkos szerkezetet. Az új kockába huppanva mohó szemekkel kémleli a falakat és a padlót, de nem talál semmi rendkívülit. Ezen felbátorodva tesz két lépést előre, és huss…

Suhanó fém hangja tölti be az üres szobát. A férfi megtorpan, sötétbarna szemei kiguvadnak! Kék ruhájának szövetét kockás mintában átáztatja valami piros. A fején is egyenes vonalú vágások mentek keresztül, amikből felbuggyan a vér. Leömlik az arcán és kis pöttyökben csöpög a padlóra. A csapda kis kockákra darabolta az egész testét, de még egyben van, mint valami döbbent tekintetű legóember, amit húskockákból raktak ki. A darabkák megadják magukat a gravitációnak. A fejről aláhull két cafat, megmutatva a koponya tartalmát. A kézfej csonkjáról minden ujj lepattan a vágások mentén.  A döbbent fej középen kettényílik és megzuhan. A fejetlen test darabjai szétesnek, mint egy megdöntött kockavár. Végül a csapda felfedi magát. Egy négyzetrácsos fémváz, ami keresztülnyomta magát a zsákmány húsán és csontjain. A rács origamiszerűen összehajtogatja magát, és eltűnik. Szegény barátunkat felkockázták, mint egy krumplit. (Szávity Tamás)

 

Berserk (Kentaro Miura, 1997-1998)

Bár a japán mangákból készült sorozatok nem a finomkodásukról híresek, Miyazaki mesevilágán és klasszikus horrorokon nevelkedve azt gondoltam, fel vagyok készülve egy valódi japán animesorozatra. A Berserk csodálatosan felépített, enigmatikus másod-főhőse, Griffith már szinte angyali szépségével és kedvességével teljesen megbabonázott, majd a szimpátiát keltő embertelen szenvedései után olyan módon árulja el a barátait, amihez képest Dante pokla egy tündérmese.

Ami még borzasztóbbá teszi ezt egy nyugati ember számára, hogy Griffith fordulata a sorozat utolsó epizódjaiban minden elvárásunkkal szembemegy, amit a gyerekkorunkban megismert hősökről megtanultunk. A mesékben aki szép, kedves, hősies, az mindig jó. Griffith viszont egy gyomorforgatóan véres jelenetben szívtelenül feláldozza az összes barátját (sőt, az egyetlen nőt meg is erőszakolja), minden kedves karaktert, akit eddig megismertünk és megszerettünk. A középkori hőstörténetre hajazó sorozat pedig egy beteg, őrült rémálommá válik, ahol a gonosz az egyetlen transzcendentális létező, isteni kegyelem pedig eltűnt. Maga “Isten keze” is négy kegyetlen, gusztustalan asztrál-lényből áll, amihez ötödikként csatlakozik Griffith lelke Femtóként újjászületve. (Márki Zsófia)

 

Amerikai história X (Tony Kaye, 1999)

„Harapj a padkára!” – a mondat, mely mindenkinél émelygő rosszullétet vagy feszengést eredményez, aki tanúja volt az Amerikai história X jelenetének. Derek Vinyard (Edward Norton) neonáci karaktere egy betörést akadályoz meg, amit aztán megtorlás követ. Nem is akármilyen. A kigyúrt, magas és karizmatikus, szvasztikával a mellkasán feszítő, félmeztelen férfi ura a helyzetnek. A tetten ért bűnözőt az utcán felszólítja a fenti mondatra. A fogak, melyek a járda szélének aszfaltját karcolják, instant szorongást indítanak el bennem. Majd Derek rálép a szerencsétlen tarkójára és megtörténik az egyik legsokkolóbb haláleset a filmtörténelemben.

Tony Kaye rendező nem tocsog a vérben, mégis rettenetesen erőszakos és nyers az ábrázolásmódja, holott nem mutat sokat az esetből. A borzalmak a fejünkben játszódnak le – és annál nincs rémesebb. Derek elégedett mosolya, miközben a rendőrök letartóztatják, csupán egy újabb adalék ahhoz a rémálomhoz, amit ez a szekvencia okozhat nekünk. (Szécsényi Dániel)

 

Tűzzel-vassal (Jerzy Hoffman, 1999)

A kétezres évek elejének nagy lengyel történelmi filmje, a romantikus Sienkiewicz Tűzzel-vassal című regényének adaptációja egy ponton rugaszkodik el az ártatlan filmeposz zsánertől: amikor a lengyel vezér, Wiśniowiecki (Andrzej Seweryn) felindultságában kivégezteti a kozák követeket. A követ szent, de az indulat erősebb, és a vezér még utánamordul az őröknek: „Érezzék, hogy meghalnak!

És a következő jelenetben a követ karóba húzva várja a megváltó halált. A kamera alulról kúszik fel a karó mentén; csupa vér, két láb mered szét, a követ teste rángatózik és egy átkot mond talán utolsó leheletével, míg alatta a lengyel sereg vágtat ki a várkapun.

Tűzzel-vassalt senki sem sorolja a legjobb lengyel filmek közé (körülbelül annyira filmművészet, mint nálunk A hídember), de ez az egy jelenet mélyebben megmaradt bennem, mint Lengyelországból bármi más. Hollywood sose merte volna megtenni ezt egy történelmi eposzban: ábrázolni a középkori kivégzés valóságát! Innentől számítom azt, hogy mint leendő történészhallgató, képes vagyok átérezni is, amit amúgy csak tanulnánk: a politikának kiszolgáltatott, önkénynek alárendelt ember szenvedését (aki hiába tudja, hogy kockázatot vállal, hiszen háborús követ, mégsem érdemli ezt a sorsot, ahogy senki sem). A Tűzzel-vassal után csaknem rémálmaim voltak, és a karóba húzás sokáig a legborzalmasabb dologként élt bennem, amit csak ember megtehet a másikkal; és ennek az egyébként rövid, sok más mozis halálhoz képest képileg visszafogottabb jelenetnek ez adja az erejét: megannyi fantázia mellett ez valóság, ami megtörtént valódi emberekkel, és nem lehet nem iszonyodni a gondolattól. (Havasmezői Gergely)

 

Antikrisztus (Lars von Trier, 2009)

Lars von Trier, a kegyetlen zseni Antikrisztus című filmjének intrója azért az egyik “legocsmányabb” jelenet, mert egyben az egyik leggyönyörűbb is, amit valaha láttam. Egy pár (Charlotte Grainsbourg és Willem Dafoe) szeretkezik abban a lakásban, ahol kisgyermekük kinyitja az ágyikója ajtaját, és felmászik az asztalra, mely a tárva-nyitva hagyott ablakhoz vezet. Szakad a hó, és ártatlan fehérség borítja a kinti világot. A jelenet lassított képei dermedt festőiséget kölcsönöznek minden egyes képkockának.  Charlotte Grainsbourg arcáról a szerelmi együttlét minden fázisa leolvasható. Eközben a hétköznapi tárgyak jelene Pilinszkyre emlékeztető költői hidegséget sugároznak, nála “Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy., itt a mosógép buzgó forgása.

Az intrót egy gondosan megválasztott, pompával teli zene kíséri, amely elvarázsolódást, mennyei hangulatot kölcsönöz a jelenetnek. Handel Lascia ch’io pianga darabjában a szólista arról énekel, hogy a szürke fagy akkor jön el, mikor a szív nem számít eljövetelére (“Canuta brina per mano ascosa, giungerà quando nol crede il cuor.”). Lars von Trier értelmezésében tehát akkor, amikor a szülő saját öröme felé fordul, amikor a szenvedélyének ad teret. S ennek megfelelően amikor a szülők aktusa az orgazmushoz ér, a mosógép megáll, s szerelmük gyümölcse az ablakból kizuhanva a friss hóban leli halálát. (Keller Mirella)

 

Piranha (Alexandre Aja, 2010)

Eddig kimaradt listánkból az a halálnem, melytől rengetegen félnek. Nagyon kevesen akarhatják maguknak, hogy állati bendőbe kerüljenek, vagy tépjék szét őket. A zombik ebben a kategóriában királyok, a kisebbek pedig a dinoszauruszokkal kóstolhatnak bele a stílusba. A gore rajongók számára azonban Alexandre Aja hozta el az egyik legvérgőzösebb szörnyes B-filmet az utóbbi évtizedben. A Piranha remake-jével teljesen kimaxolta a 18-as karikát, és olyan darabolást festett a vászonra, mely bár szórakoztat, de több ízben el is borzaszt.

A kicsi, ám annál sebesebb és falánkabb vízi állatkák pillanatok alatt lezabálják a húst a csontjaidról, és a legrosszabb, hogy ezt végig fogod nézni, csak azután múlsz ki. A strandon zajló tömegaprítás az egyik legemlékezetesebb a sok kisebb haláljelenet miatt, ám ami az egyik legsúlyosabb emlék marad, az arrogáns pojáca pornórendező (Jerry O’Connell) végzete. A fickó sajnos bezuhan a vízbe, és a megvadult állatok egyből nekiesnek. Ám a figura képes megmenekülni, csak hogy pillanatokon belül rájöjjön, hogy a teste nagy része a vízszint alatt maradt. Testének egész alsó felét végigcsócsálták, ám ő csak egy dolog miatt sír: hogy leharapták a péniszét. A gusztustalan és sokkoló látványt ezzel a morbid poénkodással oldja Aja, majd a következő snittben 3D-ben is megtekinthetjük, ahogy a leszakadt tartozékot a halak meghamizzák. Egészségükre! (Szécsényi Dániel)

 

Szerb film (Srdjan Spasojevic, 2010)

A Szerb film egy botrányfilm, mely nem csak az alábbiakban taglalt jelenet miatt vágta ki embereknél a biztosítékot. Az már csak a hab volt a tortán, egy újabb légy a dögvész idején. A Szerb film az alkotók szándéka szerint a kormány kritikájának készült, ám az egyszeri néző számára nehéz lehet párhuzamot vonni az ország vezetőinek kényszerítő ereje és egy szuperviagrával történő nekrofil análszex között. Igen, ez egy ilyen alkotás: talán a legszaftosabb és legundorítóbb film, amit valaha láthatsz.

Úgy veszik sorra a szexuális aberráció minden formáját, mintha kötelező lenne. Kísérleti filmesek a főszereplő ex-pornósztár Milost bedrogozzák az ajzószerrel, majd hátradőlnek és élvezik a műsort. Hősünk ámokfutása során mindent megkúr, amit lát – ez a későbbiekben hatalmas konfliktust jelent, mikor saját családtagjai kerülnek elé. A fináléban Milos megelégeli a dolgot és szembeszáll a stábbal: egyetlen fegyvere az, aminek karrierjét köszönhette.

Szegény tagbaszakadt, félszemű biztonsági őr, akit Milos farkvégre tűz – mégpedig látószervi úton. Bár a Szerb film korábban is már olyan jeleneteket mutogatott, ami után jóérzésű ember kikapcsolja és köszöni, nem kér többet, itt mégis más a helyzet. A „szembeszexuálós” jelenet ugyanis már parodisztikus jelleget ölt, de ez nem veszi el brutális jellegét. Gyors, agresszív, kegyetlen, gyomorforgató – és teljességgel röhejes. A pénisz gyilkos fegyverként való használatát sosem fogjuk elfelejteni. Retinánkba ég. (Szécsényi Dániel)

 

***

Az összeállítás a Suspiria-hét alkalmából készült. Olvasd el a cikksorozat további részeit!

Filmtekercs.hu

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..