Nincs kategorizálva

12 film, amit még várunk 2018-ban

Az évnek még közel sincs vége. Ha azt gondoltad, 2018 már nem tartogathat semmit a mozikban, összegyűjtöttünk számodra 12 filmet, melyek kapcsán meggondolhatod magad.

Nemrég közöltük, melyek voltak eddig a 2018-as év legkiemelkedőbb filmes teljesítményei szerintünk.

Most pedig azok az alkotások következnek, amelyektől azt reméljük, az előzőkön is túltesznek. A díjszezon elindulásával egy-két alkotást erős esélyesnek érzünk, azonban nem vesszük le a szemünket a magyar filmekről és az igényesnek (remélt) közönségfilmekről sem.

 

Egy kis szívesség (szeptember 13.)

Bár az elmúlt évek nőközpontú thriller-adaptációi jobbára felemásra sikeredtek, én nem adom fel a reményt, hogy lássak egy minden értelemben okosan összerakott és erősen kivitelezett filmet. A sokszor alpári stílussal megfűszerezett vígjátékairól ismert Paul Feig (Koszorúslányok, A kém) ezúttal komolyabb vizekre evez és egy Darcey Bell thrillert ültet a nagyképernyőre. Egyértelmű a trendkövetés, miszerint vegyél egy sikeres műfaji könyvet, kérj fel egy-két A-listás színésznőt és add ki magadból a maximumot. Ez a Holtodiglan esetében még nagyjából működött, de például A lány a vonaton már komoly csalódást okozott mind a könyv rajongóinak, mind a mezei mozinézőknek. Na, de majd most?!

Az Egy kis szívesség két főszereplője Blake Lively és Anna Kendrick, akik már az előzetes alapján is tűpontosan hozzák a karakterüket. Lively egy elegáns, gazdag, titokzatos és gyakorlatilag tökéletes nőt alakít, aki hirtelen gyanús körülmények között eltűnik egy kisvárosból. Kendrick egy visszahúzódó blogger anyukát alakít, aki mindig is csodálta legjobb barátnőjét, de sosem mert lépni azért, hogy jobban hasonlítson rá vagy közelebb hozza a saját életét az övéhez. A filmben ő próbálja meg kideríteni, mi is történt Livelyval, miközben egyre súlyosabb titkokra jön rá. A két színésznő közti dinamika nagyon ígéretes, egy jó kis thriller pedig gyakorlatilag bármikor jöhet! (Kajdi Júlia)

 

Napszállta (szeptember 27.)

Miután Nemes Jeles László 2015-ben készült filmjével, a Saul fiával végigparádézta a világ összes díjátadóját az Oscartól a cannes-i fesztiválig (természetesen győztesként), megmutathatja, van-e még benne gondolat, és a debütáló mozija nem csupán kicsúszott eredmény volt. A Napszállta most az első világháború előtti utolsó boldog évbe, 1913-ba repíti a nézőt, hogy bemutassa egy árva leányzó kalandjait és harcát a múltját illetően. Leiter Írisz (Jakab Juli) egy kalapszalonban próbál szerencsét, mely valaha a szüleié volt, de munka helyett csak titkokat és családi drámát talál. Megtudja, hogy él valahol egy bátyja, így elhatározza, hogy kideríti, miket rejt a múltja.

A film már meghívást kapott a 75. Velencei Nemzetközi Filmfesztivál versenyszekciójába és a 2018-as Torontói Filmfesztiválra is, a mozikba pedig szeptemberben érkezik. Nemes nem változtatott bevált csapatán (miért is tenné?), Clara Royerrel és Matthieu Taponier-vel írta a forgatókönyvet, Taponier lett újra a vágó, Rajk László felel a díszletért, míg Erdély Mátyás a képekért. A Saul fia szédületes kamerakezelése után joggal várhatjuk, hogy a Napszállta képi világa is különleges legyen. Az első filmje alapján úgy tűnik, Nemes Jeles László sajátos szempontrendszert alkalmaz a filmkészítés során, mely alaposan megosztja a nézőket. És hogy meg tudja-e ismételni a Saul fia rendkívül okos gondolatiságát, egy (ráadásul csontig lerágott) téma újszerű megközelítését, de legfőképp sikereit – nos, ezt várjuk leginkább. (Moldován Tünde)

 

Csuklyások – BlacKkKlansman (szeptember 27.)

Spike Lee, a Szemet szemért, a Dzsungelláz és a Malcolm X 61 éves rendezője, ha valamit nagyon tud, akkor új szemszögből megközelíteni egy ismerős problémát, történetet. Csuklyások – BlacKkKlansman esetében is pontosan ez történik: John David Washington és Adam Driver segítségével egy fekete komédiában meséli el Ron Stallworth nyomozó (Washington) megtörtént eseményeken alapuló történetét. Stallworth volt az első afroamerikai, aki társával (Driver) beépült a hírhedt Ku-Klux-Klánba.

A Cannes-ban már hatalmas sikert aratott film erős politikai állásfoglalás az éppen regnáló Trump ellen – ez már önmagában nagyon szimpatikussá teheti sokak számára, de a remek szereposztás és Spike különleges vígjátéki megközelítése, mely egyszerre figurázza ki és mutatja félelmetesnek a fehér fajvédők ténykedését, még inkább kiemeli az érkező filmek közül a Csuklyásokat. Lee egyike azon keveseknek, akik úgy képesek szórakoztatni, hogy közben sosem tévesztik szem elől a film mint médium társadalmi felelősségét: a kortárs áthallásoknak köszönhetően a direktor most sem mulasztja el kommunikálni értékeit – melyekkel feltehetően nem lesz nehéz azonosulnunk. (Molnár Kata Orsolya)

 

Venom (október 4.)

Azt hiszem, nemigen találkoztam olyan rémálomszerű karakterrel a képregényvilágban, mint Venom. Olyan, mintha valóban a tudattalannak azt a sötét oldalát testesítené meg, amit gondosan próbálunk megregulázni a civilizált, empatikus életünkben. Valószínűleg ez teszi olyan rémisztővé és egyben vonzóvá számunkra. Bár az idén megjelenő film nem egészen követi a képregényekből ismert történetet – legalábbis a trailer alapján úgy tűnik –, a készítők nem finomkodtak a szimbióta megformálásakor. Mindez a gyengéd női szíveket megdobogtató keménylegénnyel, Tom Hardyval kombinálva még a Marvelt kerülő közönséget is bevonzhatja. A mindig tökéletes Amerika Kapitány és a nagyképű yuppie Vasember után szinte tökéletes időzítés lesz egy ilyen üdítően romlott karakter megjelenése.

A film azonban nem csak elemi borzongást ígér. Az adaptáció a Venom-féle szimbióták fejlesztését végző csapat szájába olyan baljós kijelentéseket tesz, hogy a szimbiótáké a jövő. Már az előzetesben is érezhetjük, hogy bár nagy technikai fejlettséget jelenthet egy ilyen „mesterséges intelligencia”, de inkább nem kérnénk belőle. A film a személyes mellett egy társadalmi szorongást is tükrözhet, ami a jelenlegi civilizációs állapotokra is lehet reakció. Remélem, beváltja az ígéretét. (Márki Zsófia)

 

Húzós éjszaka az El Royale-ban (október 11.)

Drew Goddard a 2012-es zseniális és metaforikus slasher-horrorparódiájával a Ház az erdő mélyénnel valósággal lerobbantotta a fejünket. Ami ennél is kegyetlenebb húzása volt, hogy azóta egyetlen filmet sem rendezett. Csupán két sorozatepizód kedvéért foglalta el a direktori széket, mozifilmekben pedig pusztán íróként/producerként vett részt.

A Húzós éjszaka az El Royale-ban hasonló alapra épül, mint a Ház az erdő mélyén: egy csapat ember összejön egy szebb napokat is látott létesítményben, majd (valószínűleg) szép sorban meghalnak. És, atyaúristen nem semmi szereplőgárda jött össze az El Royale-ban: Chris Hemsworth, Jon Hamm, Nick Offerman, Jeff Bridges, Dakota Johnson. Ha ők mind egy hotelben szállnak meg, arról el is hiszem, hogy húzós éjszakát eredményez.

Ami az El Royale hangulatát illeti, az az előzetes alapján valamivel komorabbnak érződik  Goddard első filmjéhez képes. Egyelőre úgy tűnik, hogy most nem paródiát, hanem egy nagyon száraz, fekete humorú, de alapvetően komoly bűnfilmbe oltott megváltástörténetet prezentál nekünk. Bár ez eddig mind nagyon biztató, azért bőszen reméljük, hogy a kultikus bemutatkozásához hasonlóan most is át meri hágni a műfaj írott és íratlan szabályait, és valami igazán ütőssel lep meg minket. (Pongrácz Máté)

 

Az első ember (október 11.)

A First Man című biográfia alapján a Whiplash-t és a Kaliforniai álmot is jegyző Damien Chazelle életrajzi filmet rendez Neil Armstrongról: az első emberről, aki idegen világra lépett. Az igazak, az Apollo 13 és a Gagarin: First in Space után ismét érkezik egy mű a hidegháború nagy űrvállalkozásairól. Éljen!

A megközelítése azonban talányos. Az Apollo 13 heroikus film volt; A számolás joga (például) rendszerkritikus. A First Man életrajzi lesz, egy olyan korból, amiből egyszerre emelhető ki tetszés szerint az egyéni hősiesség, a hidegháború és a magaspolitika utólag kritizált „értelmetlensége”, a társadalmi visszásságok vagy az egész nagycéges/katonai/tudományos összefonódás bármelyik oldala a hazafiasságtól a militarizmuson át az emberiség haladásáig… És egy valamennyire is jó életrajznak elengedhetetlenül muszáj erre mind reflektálnia, különben száz oldalról szedik szét.

https://www.youtube.com/watch?v=ZkY8zP3WqJI

És hát Neil Armstrong – állítólag – nem volt szörnyen érdekes személyiség önmagában; inkább hatékony volt, semmint izgalmas. A küldetése azonban az egész emberi történelem egyik legfontosabb és legidegfeszítőbb vállalkozása volt. Már most látom magam előtt a film landolási jelenetét, kézi vezérléssel, az utolsó csepp üzemanyaggal, az utolsó pillanatban. A kérdés tehát az: milyen életrajzi filmet lehet forgatni olyasvalakiről, aki csak egyszer volt hős; egy olyan korból, aminek a visszásságait ma igen divatos hangsúlyozni?

Talán egy küldetés-központú film, amilyen az Apollo 13, jobbat tenne az alapanyagnak, de hajlandó vagyok bízni Damien Chazelle-ben és a Spotlighttal és A Pentagon titkaival már bizonyított Josh Singer forgatókönyvíróban. És különben is: mindaddig, amíg elszorulhat a torkom emelkedni látván a NASA logójával díszített Apollo rakétát, alig számít a körítés; és ha elhangzik a „kis lépés egy embernek” mondat, garantáltan könnyezni fogok. (Havasmezői Gergely)

 

Bohém rapszódia (november 1.)

Bár legendákból életrajzi filmet készíteni talán az egyik legnagyobb szakmai kihívás, és éppen ezért gyakran kudarcba is fullad, a Bohém rapszódia esetén mégis bizakodó vagyok. Főleg mert kiváló az alapanyag, bár éppen ez lehet a legnagyobb hátulütője is az egésznek. Noha a Queen a ’80-as évek messze egyik legikonikusabb bandája, a szikra az egészben mégis Freddie Mercury. Nem is értem, hogy telhetett el 25 év úgy, hogy erről a karizmatikus emberről nem készült film – mások életükben vagy röviddel haláluk után filmben vannak.

Most már egy éve téma a novemberben mozikba kerülő Bohém rapszódia, de még mindig lehet bízni a sikerben. Az első pozitív visszhang a főszereplő megtalálása idején volt. Rami Malek, akit a Mr. Robot sorozat főszereplőjeként ismerhetünk, és aki játszott Paul Thomas Anderson korszakalkotó The Master című filmjében is, megszólalásig – azóta már azt is tudjuk, azon túl is – hasonlóvá vált a rocklegendához.

Hogy pontosan – leszámítva persze a legjobb Queen-dalokat – mitől lesz jó ez a film, még nem tudni. De az IMDb oldalon található egy idézet: „Le kellene lassítanod, hagyj időt a dolgoknak!” – mondja Brian May gitáros Freddie Mercurynak, aki csak annyit válaszol: „Mi van, ha nincs már elég idő?” Megfontolandó a tézis. Lehet, hogy akik rövid ideig élnek, mintha megéreznék, intenzívebben teszik a dolgukat? Egy ilyen Freddie Mercuryt szeretnék látni novemberben. (Sergő Z. András)

 

Sóhajok (november 8.)

Luca Guadagnino a Szólíts a neveden sikere után egyenesen a ’70-es évekbe repít minket. Nem más, mint Dario Argento egyik legismertebb munkáját gondolja újra. A retro itt nem tűnik öncélúnak, ugyanis nem olcsó nosztalgiára épít, hanem visszahozza azt a bizonytalan és erőteljesen nyugtalanító atmoszférát, melyeket pár klasszikus horror szállított. A Sóhajokban Dakota Johnson végre teljesen kiléphet A szürke ötven árnyalata karriergödréből, és – a Vakító napfényben után – újra együtt dolgozhat Guadagninóval, csakúgy, mint Tilda Swinton, akivel kapcsolatban bizonytalan, hány szerepet is játszik a filmben.

Tarantino már elsírta magát a filmen – ha ez nem instant ajánlólevél a mozijegy megvásárlására, akkor a 152 perces játékidő és a masszív 18-as karika az lehet. Cseppet sem finomkodó alkotást várunk a Sóhajoktól, ami bár remake, valahogy már előre érződik belőle egy olyan magabiztos rendezői vízió, mely régen Argento filmjét is naggyá tette. (Szécsényi Dániel)

 

Overlord (november 22.)

Zombinácik és AC/DC. Most komolyan, kell ennél többet írni arról, hogy miért várjuk már az Overlordot? A J.J. Abrams cége által készített akcióhorror eredetileg a Cloverfield-franchise negyedik tagja lett volna, aztán a Netflix bemutatta a The Cloverfield Paradoxot. Julius Onah filmje pedig olyan negatív visszhangot kapott, hogy „érdekes” módon azóta az Overlordot önálló filmként reklámozzák. Hogy most melyik verzió az igaz, az majd a bemutatót követően fog eldőlni, ám kétségkívül biztató, hogy a Paradoxszal ellentétben ezt hajlandóak a mozikban is bemutatni.

https://www.youtube.com/watch?v=_4nb1vVxgOI

Amit azonban biztosan tudunk az Overlordoról, hogy egy II. világháborús horror, melyben egy ellenséges területen ragadt szövetséges osztag titkos náci kísérletekre bukkan. Ez már önmagában jól hangzik, a kifejezetten hangulatos előzetes után pedig nagyon úgy tűnik, hogy az Overlord simán esélyes lehet 2018 legszórakoztatóbb B-filmje címére – a sznobok meg rásüthetik, hogy „bűnös élvezet”.

Tekintve azonban, hogy a filmet a mindenki által elfelejtett Fenegyerek rendezője (Julius Avery) jegyzi, a forgatókönyvírókhoz pedig egyaránt köthető a Phillips kapitány (Billy Ray), A visszatérő (Mark. L. Smith) és a Tűzhányó is, illetve a színészek is főleg csak sorozatokból lehetnek ismertek, egyelőre nehezen bocsátkoznék jóslásokba a film minőségét illetően. Inkább tessék megnézni az előzetest: ha az nem hoz lázba, akkor valószínűleg semmi sem. (Pongrácz Máté)

 

Az Úr hangja (december 20.)

A sci-fi irodalom megkerülhetetlen, ikonikus mestere, Stanislaw Lem műveit kevésbé a cselekményorientáltságuk, mintsem erős gondolatiságuk, a tudományos-filozófiai dilemmák mélyreható, mégis meglepően olvasmányos elemzése jellemzi. Az Úr hangja tán a leginkább esszészerű, és éppen ezért az egyik legnehezebben megfilmesíthető kötet mind közül. Pálfi Györgyöt pedig éppen ez a kihívás késztette arra, hogy vászonra vigye a lengyel szerző ‘68-as munkáját.

A történet – a Lem-könyvek zöméhez hasonlóan – az emberiség és az idegen civilizációk közti kommunikáció nehézségeiről szól. Pálfi a cselekmény hangsúlyozása végett egy további szállal egészítette ki a sztorit, melyben egy fiatal férfi, Péter (Polgár Csaba) talál egy felvételt rég nem látott apjáról. Ennek hatására dönt úgy, hogy édesapja keresésére indul, találkozásuk azonban mindkettejük életére komoly hatást gyakorol.

A nemzetközi koprodukcióban, három országban (Magyarország, USA, Kanada) és nagyjából egymilliárd forintból forgatott filmet már pusztán a létezése is érdekessé teszi. Idehaza ugyanis nincs nagy hagyománya a tudományos-fantasztikus filmeknek: ezzel az alkotással pedig végre megszülethet egy nívós, nagyköltségvetésű sci-fi. A Hukkle-t, a Taxidermiát és a Final Cutot is rendező Pálfi ráadásul már több ízben tanúbizonyságát tette annak, hogy milyen eredetiséggel képes felhasználni a filmnyelv adta lehetőségeket. (Énekes Gábor)

 

Rossz versek (december 27.)

A magyar filmek köszönik, jól vannak. Egyértelműen emelkedő színvonalban készülnek jobbnál jobb (de minimum korrekt) hazai alkotások, és ennek egyik első jele a 2014-es VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan volt. Reisz Gábor diplomafilmje olyat tudott, mely sok hazai alkotásból hiányzik.

Egy egzisztenciális létbizonytalanságot mutatott be, ahol a főváros világában önmagát, saját történetét kereső figura mindannyiunk által megélt helyzetekkel szembesül. Hogy mi ebben az izgalmas? Egy egész korosztályt volt képes megszólítani alkotásával: foglalkozott kérdéseikkel, élethelyzetükkel, problémáikkal és ki is forgatta őket. A VAN egészen pontosan ábrázol egy generációt, így olyan filmek mellé tehető, mint a Szelíd motorosok vagy a Shop-stop – kicsit magasan is van a léc a Rossz versek számára.

Reisz Gábor új filmjében önmaga alakítja a főszerepet. Életrajzi ihletésű produkció készül, mégis fiktív sztorit kapunk majd, ahol az identitáson való merengés alapja egy szerelmi csalódás lesz. A több idősíkon is játszódó cselekmény komplexebbnek tűnik előző sztorijánál – szorítunk, hogy ne törjön bele Reisz Gábor a bicskája. (Szécsényi Dániel)

 

The Ballad of Buster Scruggs (december)

Amikor utoljára Oscart nyertek – merthogy van nekik fejenként négy-négy –, a Coen testvérek megköszönték a stúdióknak, hogy békén hagyják őket a saját kis homokozójukban. Éppen emiatt van, hogy ha épp nem írnak filmtörténelmet, akkor is valami ínyencség kerül ki abból a homokozóból. Ezúttal már rögtön az elején sikerült megtréfálniuk mindenkit, hisz a The Ballad of Buster Scruggs western antológiasorozatnak indult, amiről aztán rövid úton kiderült, hogy mégiscsak egészestés film – ami rögtön a Velencei Filmfesztivál versenyprogramjában landolt.

Azt tudjuk, hogy a testvéreknél minden apróságnak jelentősége van: néha a főhősnek kell úgy belépnie egy szobába, ahogy a fickó tette egy hatvanas évekbeli francia krimiben, miközben a nappaliban lógó csillár egy még annál is régebbi amerikai film noirból való. A Buster Scruggs sem lóg majd ki a sorból, úgyhogy senki ne számítson egy újabb A félszeműre. A John Wayne-típusú western revíziója helyett Coenéket most az öreg kontinens westernjei ihlették, ezen belül is a ’60-as évek olasz antológiái, ahol minden szegmenst más-más rendező készített.

Habár ezek az alkotások kevesekhez jutottak el a mai közönségből, a testvérpár valószínűleg tudja, hogy válik majd fogyaszthatóvá a hat kis történet, amelyeket egy emberként kapcsol össze a vérdíj fejében körözött, embergyűlölő Buster Scruggs. Ha épp Amerikában vagy, moziban is megtekintheted majd, idehaza azonban majd a Netflixen lesz látható a film 2018 decemberétől. (Németh Barna)

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com