Ráadás

Éves mérleg 2017: 8 film, amiben idén csalódtunk

2017 izgalmas év volt a filmes piacon, tele meglepetéssel. Ismeretlenek is alkottak nagyokat, de sajnos biztos kezű rendezők is tévedtek. Sokszor viszont a hype-jelenség volt, ami rontotta egyes filmek megítélését. Számunkra az alábbi 8 film volt az, melyektől sokat vártunk, de csak frusztrációt hagytak maguk után.

Valerian és az ezer bolygó városa

Az idei év legnagyobb csalódása számomra egyértelműen Luc Besson Valerianja volt. Hónapokig vártam, és borzasztóan kiábrándítónak találtam a végeredményt – a Pierre Christin és Jean-Claude Mézières képregényéből készült Valerian és az ezer bolygó városa – ahogy azt a kritikámban is írom – hipster film lett, giccs és bazári látványosság, mely csak látványvilágában emlékeztet a már-már kultikusnak számító Az ötödik elemre.

A legnagyobb gond a Valeriannal a tökéletes felszín alatt húzódó mélységes mély űr. Nincs valódi tartalom, nincs valódi üzenet, csak képeslapokra illő panelmondatok és neon betűkkel kiírt papírmasé tanítások. Öncélúság, feleslegesen felvonultatott karakterek és azonosulásra alkalmatlan hősök.

Pedig mi minden lehetett volna egy ilyen gazdag alapanyagból! Minden idők egyik legnépszerűbb francia képregénye 43 éven keresztül szállította a jobbnál jobb sztorikat – lett volna miből válogatni. Sajnos Besson a látvány kedvéért feláldozta a valódi építkezést. (Molnár Kata Orsolya)

 

Star Wars: Az utolsó Jedik

Talán nem túlzás azt állítani, hogy a harmadik trilógia második darabja volt a Star Wars-saga utolsó esélye nálam. Ez nem azt jelenti, hogy bojkottálnám a folytatást, vagy nem foglalkoznék a történetekkel a későbbiekben, de az biztos, hogy még erősebb fenntartásokkal fogom kezelni a helyzetet. A Csillagok háborúja-történetsorozat visszavonhatatlanul „eldisney-sedett”, és itt nem csak arról van szó, hogy én megöregedtem volna. Adam Driver fedetlen felsőteste felért egy Hannah Montana epizóddal.

Párhuzamba állítva az eredeti trilógia középső részével, A Birodalom visszavággal szégyenteljesebb a kontraszt. Egy akkor kibontakozófélben lévő mitológia csúcspontja volt Luke Skywalker és Darth Vader találkozása, Kylo Ren és Luke Skywalker esetében ugyanez lehetett volna itt is. Nem lett. Ahogy nem lett bölcs filozófiai értekezés Rey kiképzése sem, ahogy nem kaptunk választ további olyan kérdésekre sem, amiket felvet a történet: mi van az erő sötét oldalán (a sziget mély gödre az évszázad vicce), mi történt most akkor Kylo Rennel, és miért nem csinálnak végre rendesen egy gonosz karaktert, mert ennek a Snoke-nak (Andy Serkis) csak a lehelete büdös. Menjen vissza inkább majomnak! (Sergő Z. András)

 

Wonder Woman

Végre női szuperhős! Végre egy igazán erős nő! Nagyon nagy várakozással néztem az új Wonder Woman filmet, mert szinte minden médiacsatornán agyondicsérték. De már a filmnézés kezdetén felébredt bennem egy rossz érzés. Először is az, hogy Diana és az amazonok mítoszának nem volt semmi mélysége. Olyan érzésem volt, mintha Amerika ellopta volna a görög mítoszokból azt, ami neki érdekes volt, és magáévá tette volna. Ami természetesen nem újdonság, de az ilyen adaptációkat valamiért mindig fogcsikorgatva nézem; a lopott mitológia számomra mindig laposabb egy saját, kidolgozott mitológiánál. Amit például Superman esetében is megálmodtak, gyönyörűen működik.

A történet később se vált élvezhetőbbé. Bár maga a karakter izgalmas és egyedi – ez tagadhatatlan –, a történet lapos. Dianán kívül a karakterek kidolgozatlanok, és az, hogy Árészból egy sátáni lény lett, aki közöttünk él, és az emberek ellen munkálkodik – annyiszor el lett mesélve, hogy már iszonyat unalmas (Ha eljön Joe Black, Az ördög ügyvédje, stb.).

A film vége pedig már szinte percről percre kiszámítható volt, ami alapvetően nem lenne baj, de még csak izgalmas se volt a mozi. Mert van, hogy egy filmet már százszor láttam, tudom miről szól, mégis századszorra is végigizgulom, de a Wonder Womannél még az adrenalin szele sem csapott meg. És még a feminista énemet sem tudta fellelkesíteni, bármennyire is viccesek voltak a sztereotípiák ösztönös megkérdőjelezései. (Márki Zsófia)

 

Páncélba zárt szellem

Az eredeti Páncélba zárt szellem egy mai szemmel is lenyűgöző, hipnotikus hangulatú és elgondolkodtató (talán kissé túl tömény) mestermű. Megnézése után máris szkeptikusabb lettem az új filmmel kapcsolatban, és nem csak azért, mert ritkán sül el jól, ha az amerikaiak hozzányúlnak egy tipikusan ázsiai műhöz/stílushoz, hanem azért is, mert az eredeti anime hangulatában inkább a Szárnyas fejvadászhoz áll közel, míg az új film már az előzetese alapján is tipikus blockbuster sci-fi-akciónak tűnt.

Sajnos be is igazodott a félelmem: hiába a remek színészek (Takeshi Kitano!) illetve a csodálatosan rágógumi ízű, elképesztően színes és gyönyörű („Szárnyas fejvadász LSD-n”) látványvilág, a 2017-es Páncélba zárt szellem egy meglehetősen sekélyes, kvázi szuperhős-eredettörténet lett. Sanders filmje ugyanis csupán annyiban tekinthető Mamoru Oshii animéje hű adaptációjának, hogy újra leforgatta annak a legikonikusabb pillanatait. Ami ezek között van, az egy az eredeti szellemiségét teljes mértékben mellőző, kiszámítható, sablonos és nem túl jól megírt közhelygyűjtemény.

A legfájóbb, hogy az eredeti érdekfeszítő, komplex, az egyéniség, a mesterséges intelligencia és élet mibenlétét feszegető tartalmát teljesen kilúgozták, amit pedig helyette kaptunk, az nem több egy ezerszer látott „ki vagyok én?”–jellegű Bourne-filmnél. Pedig lehet, hogy önmagában, ha Páncélba zárt szellem helyett mondjuk „Android bosszúja a jövőből” címen jelenik meg, akkor nem látnám ennyire vészesnek a végeredményt, de sajnos mivel a filmbe egy csepp – sem gondolatai, sem látványbeli – eredetiség nem szorult, így nem tudok rá önálló műként tekinteni. (Pongrácz Máté)

 

A Setét Torony

Ha már boldog-boldogtalan filmes univerzumokban gondolkodik, hát nem sok ígéretesebb létezik Stephen King hihetetlen írásminőségű, gazdag Setét torony-világánál. Naná, hogy elrontották. A Setét Torony film egynyári zsáner-fantasy lett, pocsékul lebutított hollywoodi adaptáció, ami alázatosan belesimul a legunalmasabb fantáziafilm-sablonokba.

A döntés valamelyest tudatos volt. A zsánerek közötti szabad ugrálás „sokkal elfogadottabb Amerikán kívül, érdekes módon. Mi viszont a zsánereinket jól körülhatároltan szeretjük” – nyilatkozta Akiva Goldsman forgatókönyvíró. Ám így a film, sablonok közé szuszakolva, minden esélyét elvesztette arra, hogy felérjen eredetijéhez. Inkább YA, semmint felnőtt film; egyszerűsége és tét nélküli kalandjai a kamaszoknak szánt újhullámra emlékeztetnek.

Ha azt nézzük, micsoda film válhatott volna A Setét Toronyból – egy második Gyűrűk Ura akár –, nekünk, rajongóknak, csalódás. Roland Deschainnek lenne egy-két szava a producerekhez: hamar feladták a hűséges adaptációt; a könnyebbik utat választották; alkalmasint elfelejtették atyjuk arcát. (Havasmezői Gergely)

 

Kingsman: Az Aranykör

Matthew Vaughnról azt gondoltam, hogy egy tévedhetetlen rendező, de az első folytatás, amit elvállalt, a Kingsman: Az Aranykör sajnos látványossá tette a direktor képességeinek határait. Az Aranykör bár látványos és produkciós design szempontjából teljesen kompetens alkotás, keserű ízt hagyott a számban, és a moziból kijövet egyre rosszabbá és rosszabbá vált az összkép róla a fejemben. Az első film stílusát egy az egyben átemelték és a végletekig kiforgatták. Ami a 2015-ös Kingsmanben újításnak számított – dinamikus kamerakezelés, rajzfilmes erőszak, meredek poénok – azt itt idegesítővé vagy ostobává silányítják.

Az eredeti film Edgar Wright paródiafilmjeihez (Haláli hullák hajnala, Vaskabátok) hasonlóan egyszerre kifigurázza a Roger Moore-féle James Bond kalandokat, de közben kompetens akciómoziként is működött. Itt viszont már fullba nyomják a kretént, és ezzel csak szemforgatásokat idéznek elő, nevetéseket nem. A buta történetelemek és fordulatok mellett pedig pofavizitre beteszik nekünk Channing Tatumot, Jeff Bridgest és Halle Berryt, közben a cameo-szinten még működő Elton Johnt pedig túljáratják és még a fináléba is bepakolják. Colin Firth visszahozását pedig meg se tudják rendesen indokolni – így kár volt a feltámasztása.

A Kingsman: Az Aranykörből hiányzik a szív, mely az első részt különlegessé tette. Vaughn, remélem, nem tér vissza a harmadik epizódra, de még azon se szomorkodnék, ha az új rész ötletét teljesen elvetnék. (Szécsényi Dániel)

 

Hóember

Igaz, hogy azt tartják, minél magasabbra jut az ember, annál nagyobbat zuhanhat, azért az év toronymagasan legjobban várt filmjénél nem gondoltam volna, hogy egyszersmind a földbe is fúródok. Belátom, hogy elfogult is vagyok, hiszen az eredeti könyvet jegyző Jo Nesbø skandináv krimi író az egyik nagy kedvencem, a Hóember pedig az egyik legkiválóbb Harry Hole kötet, de éppen ezért olvasók millióival vagyok egy szinten, akik úgy várták Alfredson adaptációját, mint a karácsonyt. Az elkészült alkotás azonban finoman szólva is több sebből vérzik.

Tegyük most egy pillanatra félre a könyvet – bár alapvetően miért is kéne ilyet tennünk? – és tekintsünk a műre hétköznapi thrillerként. A film közel két órája egyszerűen unalmas: döcögős a történetvezetés, zavarosak a szálak és még a legkisebbeket sem fogja elrettenteni attól, hogy a moziból hazafele menet építsenek gyorsan egy hóembert. Igaz, hogy Michael Fassbender megtesz minden tőle telhetőt, de egy ennyire sótlan és mélységek nélküli valamivel még ő sem tud túl sokan kezdeni. A képi világ pedig szimplán túl világos, hangozzon ez bármily furcsán is. Nincsen benne semmi feszültség, komorság vagy misztikus és félelmetes sötétség.

Michael Fassbender, mint Harry Hole a Hóember c. filmben

De ami az átlag mozinézőt untatja, az a Nesbø rajongókat elkeseríti, dühíti és felháborítja. A film legelső három perce alatt átírták a könyv egyik alap részletét: innentől pedig megindult a lavina. A film nem hogy kihagy, de teljesen megváltoztat kardinális jeleneteket és szálakat. A kép nem áll így össze, ráadásul sokszor értelmét is vesztik a látottak. Őszintén nem tudom, miért nem lehetett könyvhűnek maradni, hiszen egy szinte hibátlan alapanyaggal dolgozhattak a készítők, amit még reálisan át is lehetett volna vinni filmre szinte töviről hegyire.

Arról végképp nem beszélve, hogy olvasva a végső csavar úgy üt arcon, hogy kapkodod a levegőt –  míg a film szinte tálcán kínálja a megoldást a első harmadtól kezdve. A csalódás szó még csak nem is kapargatja azt az érzelmi állapotot, amit a stáblista lepergése alatt éreztem. A készítők vagy nagyon gyorsan átértékelik a finoman szólva is negatív visszhangot vagy még gyorsabban elfelejtik az újabb adaptáció gondolatát, mert ennek nincs semmi értelme. (Kajdi Júlia)

 

Alien: Covenant

Hajlandó vagyok beismerni a beismerhetetlent: én anno nem gyűlöltem a Prometheust, sőt azt is mondhatom, hogy tetszett. Igaz, utoljára a moziban láttam, mindenesetre nem voltam olyan elutasító egy lehetséges folytatással szemben, mint a többség. Aztán jöttek az egyre nyugtalanítóbb és zavarosabb hírek és végül megérkezett az előzetes, és vele a legnagyobb félelmem: úgy tűnt, hogy a Star Wars és a Terminátor franchiseok után Ridley Scott is felült a nosztalgia-hullámvasútra, és kvázi remakelte az első Alient.

Az Alien: Covenant az eddigi legérdektelenebb Alien-film lett (beleértve a Prometheust és az AvP mozikat is). Scott láthatóan annyira megijedt a Prometheust ért kritikáktól, hogy a folytatásban gyorsan – a lehető legcinikusabb módon – lezárta annak minden nyitva hagyott kérdését, hogy megadhassa nekünk azt az Alien-előzményt, amit sosem kértünk.

Egy okoskodó, de fantáziátlan, és ami legrosszabb, tökéletesen feszültségmentes Alien utánérzést. Ami hiába szép (látványban és zeneileg is), hiába van benne egy remek Fassbender, a filozofikusnak szánt tartalma sekélyes, a karakterei érdektelenek és egydimenziósak, űrhorrorként pedig egyszerűen unalmas. Egyszerre akar Promethus folytatás és Alien-előzmény lenni, de egyik sem sikerül neki. Az Alien: Covenanttal nem a (vélt) mítoszgyalázása az igazi probléma, hanem, hogy olyan, mint ha nem is az az ember rendezte volna, aki 1979-ben ránk szabadította H.R. Griger kozmikus szörnyetegét. Hiszen nyoma sincs annak a karfaszorító, bőrünk alá kúszó feszültségnek, ami az első Alient nagyjá tette, helyette viszont kaptunk egy albínó, kung-fu xenomorphot. (Pongrácz Máté)

(Az Alien: Covenant igazán megosztotta szerkesztsőgünket: duplakritikát írtunk róla, melynek pro és kontra verzióját az alábbi linkeken olvashatjátok – a szerk.)

 

***

Te melyik filmben csalódtál 2017-ben? Írd meg kommentben! És kövesd 2017-es évértékelőinket itt 🙂

Avatar

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A sorozatok lényege, hogy nincs meghatározott végük… Ezzel vitatkoznánk!

A 2010-es évektől folyamatosan nő a televíziós és streaming sorozatok száma, köztük pedig az előre meghatározott véggel rendelkező egyévados szériák, vagyis a minisorozatok is egyre nagyobb hangsúlyt kapnak. Nem tudod mi a különbség antológia-, mini- és limitált széria között? Akkor ez a te videód!

A VLOGtekercs stábja ebben a hónapban a minisorozatok formai jegyeit és történelmét járja körbe. Számos ismert és kevésbé ismert sorozatpéldával azokra a kérdésekre kerestük a választ, hogy miért éri meg a nézőnek minisorozatot nézni és milyen előnyei származhatnak az alkotónak a minisorozat formátumból.

Műsorvezetők: Németh Míra, Énekes Gábor

Vágó: Énekes Gábor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya