Ráadás

Éves mérleg 2018: Az utolsó, mindent eldöntő, definitív toplista – Pongrácz Máté évértékelője

Tudom, már csömörötök van a 2018 legjobb filmjei listáktól, de csak mert még nem láttátok azt az egyet, amely igazán számít.

Eredetileg azzal akartam nyitni jelen listámat, hogy értékelem a 2018-as filmévet. Aztán rájöttem, hogy ez ma már teljesen értelmetlen. Igaz, a hollywoodi stúdiók nagy blockbuster kínálata meglehetősen felemásra sikeredett, ám egyéb frontokon (art mozik, fesztiválok, streaming szolgáltatók) annyi emlékezetes filmélményhez volt szerencsém, hogy a mérleg bőven pozitív. Ha van a globalizmusnak és az internetnek jó oldala, az épp az, hogy korunkban akkora az elérhető filmválaszték, hogy szinte lehetetlen, hogy az ember ne találjon évi egy tucat filmet, ami kifejezetten tetszik neki. Nem is szaporítom a szót: jöjjön 2018-as év legmeghatározóbb filmélményeinek tudományos módszerekkel és megkérdőjelezhetetlen objektivitással összeállított listája.

 

A legpocsékabb bármi: Szupercella 2. – Hades

Nem szeretem az „Az év legrosszabb filmjei” listákat. Nem látom, hogy bármi hozzáadott értéke lenne év végén újra elmondani a Tűzgyűrű: Lázadásról, hogy kevesebb köze van a filmművészethez, mint egy G.I. Joe akciófigura tévéreklámjának. Persze a cinikus gúnyolódás mindig vonzza az olvasókat, ám annyi „eldugott”, ámbár kiváló film van, amelyekről sokkal több értelme lenne beszélni (és a lelkünknek is jót tenne, ha többet foglalkoznánk a jó dolgokkal). Vannak viszont olyan, az egyetemes emberi kultúra ellen elkövetett bűntettek, amelyeket sosem szabad megbocsátani vagy elfeledni. Ilyen a Szupercella 2. is. Nem pusztán messze elmarad az eleve legfeljebb közepes első résztől, de minden ízében olyan igénytelen, hogy ezt látva még Ed Wood is elszégyellné magát. Nemcsak a látványvilága, de a színészeinek antitalentuma és a történetnek csúfolt cselekmény hülyeségei is a kilencvenes évek legelavultabb videójátékait idézik. Szavakkal leírhatatlan az a végtelen dilettantizmus, amely szellemében ez a filmnek nehezen nevezhető, audiovizuális valami készült. Pedig nagyon jól tudok szórakozni egy rossz filmen is, de a Szupercella második része olyan csapnivaló, hogy még a Vicónak sem lett volna gusztusa kiadni.

A legfájóbb csalódás: Solo: Egy Star Wars-történet

Nem ez a legrosszabb Star Wars-film, de kétségkívül a legsemmilyenebb. Még az előzménytrilógia alapvetően nem túl jó első két részében is találtam olyan jeleneteket, karaktereket, elemeket, amelyekért őszintén lelkesedtem. Nem a jedik, fénykardok és bolygó méretű űrállomások hiánya zavart, hanem hogy egy szürke látványvilággal bíró, lerágott klisékből összehegesztett sablontörténetet kaptunk. Vannak remek pillanatai a filmnek, de ez az első olyan Star Wars-film, ami semmi érdemit nem ad hozzá a mítoszhoz. Csupán olyan dolgokat magyaráz meg, amelyek valójában sosem képezték kérdés tárgyát (elmélkedett bárki azon, hogy miért épp Solo a vezetékneve?). Egy lélektelen és érdektelen fanservice, az első olyan Csillagok háborúja-rész, ami mögött lelki szemeimmel a határtalan univerzum varázslata helyett csupán pénzkötegeket számláló öltönyös producerek hadát voltam képes meglátni. Lehet szidni Az utolsó Jediket, és bár szerettem, én sem tartom hibátlannak, de egy dolgot nem lehet elvitatni tőle: mert valamilyen lenni, emiatt pedig (mindkét oldalon) képes volt markáns érzelmeket kiváltani, ez az, amit a Solo nem mondhat el magáról.

A legszórakoztatóbb trash-blockbuster: Venom

A Venomnak semmilyen szinten nem szabadna működnie, hiszen egyfelől olyan Pókember spin-offról van szó, amelyben a közkedvelt és barátságos hálószövő egy pillanatra sem kerül elő. Másfelől pedig hiába egy erőszakos gonosztevő a film főszereplője, a Sony nem merte meglépni az R-besorolást. Persze ezektől függetlenül is lehetne jó, de az a kapkodás, amivel elkészült, eleve nem adott sok bizakodásra okot. A film olyan is lett, mint amit ezek után várhattunk: egy kisszerű, sablonos, látványban is közepes, erősen B-kategóriás hangulatú alkotás. Ám van egy aspektusa, ami mégis sikerrel viszi el a hátán a filmet: Tom Hardy. Nem tudom, hogy annyi potenciális szuperhősfilm közül Tom Hardy miért épp ennek a főszerepét vállalta el, de nem is bánom. Hiszen olyan élvezettel lubickol az őrület határára sodródó Eddie Brock és a cinikus Venom dupla szerepében, hogy az fantasztikus. Ez pedig olyan nosztalgikus, havervígjátékokat idéző bájt és hangulatot kölcsönöz a filmnek, ami a klisékben tobzódó sztorija ellenére is igazán sajátos hangulattal ruházza fel. Kritikai értelemben nem jó film, de a butaságai ellenére sem tudok haragudni rá.

A 2018-as Oscar szezon legjobbja: Három óriásplakát Ebbing határában

Mindig bajban vagyok, hogy melyik évhez számítsam azokat a tavalyi filmeket, amelyeket nálunk csak az év eleji Oscar-szezonban mutatnak be, így most úgy döntöttem, hogy egy külön kategóriában emlékezem meg a kedvencemről. Martin McDonagh filmje brutálisan jó, nagyon száraz humorú, üdítően szokatlan karakterekkel dolgozó dráma, amely ráadásul olyan pontosan találja telibe a zeitgeistet, mint nem sok film. Persze ez utóbbi kapcsán felvethető neki, hogy túlvállalja magát, ami miatt a faji feszültségek problémáját kissé ügyetlenül prezentálja. Ám ettől függetlenül kétségkívül mondható, hogy a Három óriásplakát Ebbing határában az év egyik legemblematikusabb filmje, és ha bizonyos elemeiben nem is a legpontosabb, de a legemlékezetesebb (és az egyik legfontosabb) tabló korunk Amerikájáról. (Még úgy is, hogy egy angol szerző műve.)

A legfrissebb moziélmény: Keresés

Ne kerteljünk: a Keresés történetének a gerincét adó krimi egy meglehetősen sematikus sztori. Olyannyira az, hogy ha nem lenne a különleges elbeszélésmód, akkor valószínűleg nem is a mozivásznakon, hanem a vasárnap délutáni tévéműsor részeként, a Kisvárosi gyilkosságok két epizódja között mutatták volna be. Ám a forma és a tartalom nem választható szét, különösen ebben az esetben nem, amikor a „képernyős elmesélés” nem pusztán egy üres trükk, hanem egyfelől letaglózóan újszerű és meglepően intimnek ható élmény, másfelől pedig szervesen kapcsolódik a drámához. A John Cho által alakított kétségbeesett szülőnek ugyanis nem pusztán a fizikai térben kell megtalálnia lányát, de a gépét böngészve kénytelen felismerni, hogy mennyire elhidegültek egymástól. Chaganty így nagyon hatásosan képes reflektálni arra a jelenségre is, hogy mennyire másnak mutatjuk magunkat az interneten, mint valójában vagyunk. A néző figyelmét precízen irányító rendezésnek köszönhetően a Keresés annak ellenére az év egyik legizgalmasabb alkotása, hogy szinte csupán beszélő fejeket és szöveges üzenetváltásokat nézzünk. Ugyan nem ez az első, kizárólag képernyőkön játszódó film, viszont olyan maximálisan kihasználja a formátumban rejlő lehetőségeit, hogy így is egy újszerű, valóban innovatívnak érződő filmélményt képes nyújtani.

A legjobb horror: Örökség

A szerkesztőségi toplistában már áradoztam róla, és most sem írhatok mást: „…az elmúlt évek egyik legfrissebb, legkülönlegesebb és leginkább letaglózó horrorfilmje. Noha a démonidézős, ördögűzős filmek ismerős paneljeiből építkezik, ám mindig épp, amikor már sejtenéd, hogy mire megy ki a játék, Aster újra és újra kirántja alólad a szőnyeget. Egy stílusában a hetvenes évek klasszikusait idéző, ám történetmesélést tekintve abszolút frissnek ható, nyugtalanító és a végére kibírhatatlanul feszültté váló rémálom-hullámvasút…”. Akinek meg tetszett, az mindenképp nézze meg a nagyon hasonló mederben fogant indonéz Satan’s Slavest is!

A legérdekesebb újragondolás: Sóhajok

Dario Argento kultklasszikusának Luca Guadagnino által jegyzett újragondolása messze nem hibátlan darab. Ám annak ellenére, hogy ambíciója végül a hátrányára válik, mégis egy friss és meglepően izgalmas darab. Mintapéldája annak a szellemiségnek, amelyet minden remake-nek/feldolgozásnak képviselnie kéne. Hiszen ellenben napjaink legtöbb remake/reboot próbálkozásaival Guadagnino nem sorvezetőként, hanem sokkal inkább ihletforrásként használta az eredeti művet. Stílusában old school, hatásában mégis friss és újszerűnek ható horrorélmény, amely nem egyszer szembe mer menni a nézői elvárásokkal. Noha miriádnyi történetszálát és feldolgozni kívánt témáit nem sikerült maradéktalan precizitással összefésülni, ám az összhang így is annyira stílusos és gyönyörű, hogy hibái ellenére is az év egyik legkülönlegesebb, letaglózó moziélménye. Hiába a komótosabb tempó, amikor az addig gyűlő feszültség kirobban, az év legmaradandóbb, legnyomasztóbb és legsúlyosabb jeleneteit eredményezi.

A totális, észveszejtő elborulás különdíja: Hullák a napon

A Hullák a napon az a film, amelyet Quentin Tarantino rendezne, amennyiben tökösebb és elszálltabb (azaz európai) lenne. Héléne Cattet és Bruno Forzani alkotása egy őrületesen vad főhajtás az európai műfaji filmek vérmocskos hagyatéka előtt. Ám a „hollywoodi fenegyerek” alkotásaival ellentétben ez nem egy utalás halmazként realizálódik. A felszínes kikacsintások helyett a rendezőpáros inkább fogta az eurokult műfajok (különösen a spagetti western és az eurocrime) legjellemzőbb tulajdonságait, majd az ebből összeálló esszenciát a végletekig (de még azon is túl) fokozza és stilizálja. Így válik végül az arany, a mediterrán hőség és a kerítésszaggató házi pálinka által megőrjített gazfickók és egyéb emberi roncsok története a totális őrület pop-art mesterművévé. Utánozhatatlan, elemi erejű filmélmény. Az a fajta „semmiből jövő”, majd a váratlan nézőt 220 volt erejével fejbevágó mozicsoda, amelyek miatt imádok filmfesztiválokra járni. Megjegyzem, az idei év különösen erős volt az „ilyen eszeveszettül csodálatos agymenéseket tényleg nem találsz a multiplexben” műfaj felhozatala. Hisz a Hullák a napon mellett még ott volt a totálisan elborult észt mese-noir, a November illetve az eszeveszett, lengyel bábmusical, a Lajka. És persze a lista következő filmje…

Mandy különdíj a legmandybb filmnek: Mandy: A bosszú kultusza

Panos Cosmatos LSD-mámoros, audiovizuális lázálma az év egyik legmeghökkentőbb és legbizarrabb filmje. Nicolas Cage elborult bosszúhadjárata a barátnőjét megölő szektások és szado-mazo motorosok ellen határozottan nem mindennapi filmet kapott. A Mandy egyszerre a nyolcvanas évek legmocskosabb kultfilmjeinek lírai megamixe és egy megelevenedett heavy-metal borítóba ágyazott sajátos megváltástörténet. Vagy egy ordas nagy blöff. Tulajdonképpen én magam sem tudom eldönteni, hogy melyik táborba tartozom. Ám egy valami biztos: ha egy filmben Nicolas Cage egy lángoló koponyáról gyújtja meg a cigarettáját, mielőtt kezdetét venné egy láncfűrészpárbaj, akkor azt a filmet egyszerűen nem hagyhatom ki az értékelőmből. A tavaly elhunyt Jóhann Jóhannsson aláfestése pedig 2018 egyik leghangulatosabb filmzenéje.

Az év leginkább zavarba ejtő filmélménye: Sztálin halála

Armando Iannucci szatírája az év egyik legviccesebb filmje. Sebészi precizitással világít rá a szocialista rendszerek minden abszurditására. A túlzásba vitt, körülményeskedő bürokráciától a folyamatos hatalmi harcban konstans egymás ellen áskálódó politikusokig a Sztálin halála tökéletesen groteszk, mégis fájóan valóságos leképezése a keleti blokk működési mechanizmusainak. Mindez egyfelől elképesztően vicces, másfelől pedig – különösen a berlini fal eme oldaláról nézve – kényelmetlenül zavarba ejtő. Iannucci ugyanis nem relativizálja a rendszer bűneit. Így azon kapjuk magunkat, hogy míg egyik percben tele szájjal röhögünk Hruscsov és elvtársai szerencsétlenkedésein, addig a következő pillanatban elszörnyülködve nézzük, ahogy ártatlanok tucatjait ítélik halálra. Ám a legdurvább reveláció csak ezután jön, amikor felismerjük, hogy a filmben mutatott politikai machinációk nem pusztán a múltunk része, hiszen kétségbeejtően közel állnak a közép-kelet európai populista/nacionalista rendszerek működéséhez is.

A legméltatlanabbul hanyagolt gyöngyszem: Sorry to Bother You

A Sorry to Bother You külföldön általában az „év legelborultabb filmjei” listáin szokott feltűnni. Ám Boots Riley filmje azonban nem pusztán egy irtó vicces, kellemesen kiszámíthatatlan, vizuálisan nagyszerű vígjáték, de közben az egyik legszellemesebb kapitalizmuskritika. Nem állít forradalmian új dolgokat, de olyan frappánsan mesél a fogyasztói társadalom rákfenéiről, hogy az egyszerűen imádnivaló. Ráadásul az elsőfilmes Riley olyan sajátos, magával ragadóan abszurd, de (különösen a pályakezdő, multirabszolgák számára) átélhető atmoszférával ruházta fel a filmjét, ami egy tapasztaltabb rendezőnek is becsületére válna. Az év egyik legkellemesebb meglepetése egy rendezőtől, akire érdemes lesz figyelni a jövőben.

A legjobb blockbuster: Mission: Impossible – Utóhatás

Az elmúlt évtizedben a Mission: Impossible sorozat szép lassan korunk legmegbízhatóbb akciófilm sorozatává nőtte ki magát. Már az is megsüvegelendő, ha egy széria képes hat részen át tartani a színvonalat, az viszont szinte példátlan, hogy a hatodik epizód még felül is múlja – az egyáltalán nem rossz – előzményeket.  Az Utóhatás nem forradalmi film, „csupán” az előző epizódok során kikísérletezett Mission: Impossible formula tökéletesre csiszolt verziója. Egy végig maximális hatásfokon pörgő, lélegzetelállító (és zsigerien valóságos) akciókkal tűzdelt akciófilm varázslat. Mivel pedig – a sorozat történetében először – ugyanaz rendezte, mint az előző részt, így a filmben megjelenik egy olyan folytonosságérzet, ami a korábbi etapokból hiányzott. Ez pedig képes annyi súlyt adni a történetnek és a karaktereknek, hogy ne csak ámuljunk, de ténylegesen is izguljunk az akciókon. (És most az egyszer kénytelen vagyok egyet nem érteni a kritikát író kollégámmal: ez igenis egy kiemelkedő akciómozi.)

A legjobb szuperhősfilm: Pókember: Irány a Pókverzum!

Kétségtelen, hogy az év mozieseménye a Bosszúállók: Végtelen háború, ami kétségtelenül hatásos hőseposz, viszont nem tudok eltekinteni attól, hogy ez még csak egy történet fele (és nagyon sok múlik a folytatáson.) Az Irány a Pókverzum!-nak nincs ilyen problémája. Persze nem csak ezért került fel a listára. És nem is csak azért, mert az elmúlt évek legszebb, leglátványosabb animációs filmje, amelynek sajátos technikája nem pusztán szemkápráztató, de forradalmi is. Hanem mert olyan szinten érti a hősét, ahogy kevés képregény-adaptációs film. Majdnem úgy viszonyul a falmászó legendájához, mint ahogy a Lego Batman a denevéremberéhez. Egy gyönyörű, a karakter esszenciáját tökéletesen megragadó tisztelgés a hős hagyatéka előtt. Miles Moralesen keresztül pedig nem pusztán egy új generáció kapja meg a maga pókfejét, de az Irány a Pókverzum! sokkal érettebben is mesél a felnövésről, a kirekesztettség érzéséről és a saját utunk megtalálásáról, mint ahogy azt az élőszereplős Pókemberek tették. (És a második alkalom, amikor nem értek egyet egy filmtekercses kolléga kritikájával. Nyilván ő téved.)

Az év filmje: Sosem voltál itt

Lynne Ramsay műalkotása tulajdonképpen felfogható úgy, mint a Psycho, a Taxisofőr és a Logan keveréke lenne. Noha tagadhatatlan a fenti filmekkel való párhuzam, mégis hiba lenne pusztán egy műfaji habarcs szintjére redukálni a Sosem voltál ittet. Az ismerős elemekből ugyanis valami egészen sajátos áll össze. Ramsay látásmódjában az ismerős bosszútörténet csupán két nagyon erős karakterdráma keretéül szolgál. Nincs még egy ennyire brutális, maszkulin film, amiben ennyire kevéssé szexi az erőszak. Meghökkentően és elképesztően hatásos műfaji dekonstrukció, amely szándékosan elidegenít a zsáner összes bevetett kliséjétől és húzásától. Nincsenek sem hősök, sem ártatlan királylányok, ahogyan menő akciók és katartikus elégtételek sem. Csak két megnyomorodott lélek vergődése a túlélésért és kapkodása egy új reményért. Joaquin Phoenix totális lelki roncs karakteréből teljességgel hiányzik a hasonló filmek hasonló hőseinek irigylésre méltó lazasága. Így válik a film a poroszos nevelési módszerek bivalyerős kritikájává és a toxikus maszkulinitás mítoszának lerombolójává. Bár néha modorosba hajlik, ám kiváló színészeivel, gyönyörű és egyedi képi világával, illetve erős drámájával messze az év legkülönlegesebb filmje. 2018 legmaradandóbb filmje, legalábbis számomra.

Így is hosszúra nyúlt már ez a lista, de végezetül muszáj még kiosztanom néhány különdíjat azoknak az alkotásoknak, amelyekről a hely hiány miatt nem írhatok bővebben:

  • A legjobb film, ami csak DVD-n jutott el hozzánk: A hitehagyott
  • A mozivásznak leggyönyörűbb hiányzója: Expedíció 
  • A legjobb cyberpunk film (és a legkellemesebb meglepetés): Upgrade
  • A legszórakoztatóbb óriásszörnyes baszatás: Rampage: Tombolás (Je Suis varacskos-sárkány-aligátor)
  • A film, amit idén bemutatnak a mozik, így majd a 2019-es best of-ban írok róla: Bolti tolvajok 
  • Az év legtökösebb thrillerje: A bosszú
  • Az év röhögése: Deadpool 2. – X-Force jelenet
  • Az év legfeszültebb drámája: A bűnös 
  • Az év legkreatívabb animációja: Ruben Brandt, a gyűjtő (vigaszdíj: Kutyák szigete)
  • Az év leggyönyörűbb, „nem bírod nézni, de muszáj nézned” szinten brutális haláltánca: The Night Comes for Us.
  • Az év bűne: alig néztem magyar filmet, pedig sűrű és az elmondások alapján remek éve volt a hazai filmgyártásnak. Ez egy olyan fekete folt a filmnézői becsületemen, aminek idén nem szabad megismétlődnie.

 

És akkor most lehet jönni a kommentekbe elmondani, hogy hol tévedtem és miket hagytam le.

Avatar

Pongrácz Máté

Pongrácz Máté a Budapest Corvinus Egyetem Szociológia szakán végzett. A műfaji filmek nagy kedvelője és az elfedett, obskúrus, de értékes darabok felkutatója. A szerzői trash védnöke és Zardoz hírnöke.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A sorozatok lényege, hogy nincs meghatározott végük… Ezzel vitatkoznánk!

A 2010-es évektől folyamatosan nő a televíziós és streaming sorozatok száma, köztük pedig az előre meghatározott véggel rendelkező egyévados szériák, vagyis a minisorozatok is egyre nagyobb hangsúlyt kapnak. Nem tudod mi a különbség antológia-, mini- és limitált széria között? Akkor ez a te videód!

A VLOGtekercs stábja ebben a hónapban a minisorozatok formai jegyeit és történelmét járja körbe. Számos ismert és kevésbé ismert sorozatpéldával azokra a kérdésekre kerestük a választ, hogy miért éri meg a nézőnek minisorozatot nézni és milyen előnyei származhatnak az alkotónak a minisorozat formátumból.

Műsorvezetők: Németh Míra, Énekes Gábor

Vágó: Énekes Gábor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya