Fókuszban Ráadás

A brit korona legszebb gyémántja – India arcai a nyugati filmekben

A titokzatos India ősidők óta foglalkoztatja a nyugati embert, így természetesen a filmeseket is: a távoli szubkontinens hol az önmegismerés lehetséges helyszíneként, hol a szegénység elrettentő példájaként, hol a gyarmati függés iskolapéldájaként, hol csupán egzotikus kulisszaként tűnik fel a nyugati filmekben. Listánkban a 12 legemlékezetesebb Indiában játszódó, nem indiai filmet mutatjuk be – képzeletbeli utazásunkon előbb partra szállunk Indiában, majd a mítoszok földjéről lassanként eljutunk a valóságig.

Út Indiába (1984, David Lean)

Legyőzhető-e a kultúrák közti távolság, áthidalható-e az uralkodó britek és a gyarmati sorban lévő indiaiak közti idegenség? David Lean utolsó filmje, a 11 Oscar-díjra jelölt (és kettőt elnyert) Út Indiába a kultúrsokk jelenségét, egymás megértésének és a harmonikus együttélésnek problematikusságát járja körül.

Az E. M. Forster regényén alapuló film legalább annyira szól önmagunk, mint az „igazi India” felfedezéséről – az Út Indiába pedig azt sem hallgatja el, ha a kutatás során dicstelen elemekre bukkannak a szereplők. Adele a vőlegényét látogatja meg leendő anyósával együtt Brit-Indiában. Döbbenten tapasztalják, hogy honfitársaik mennyire elzárkóznak a helyiek elől, milyen ellenségesen és előítéletesen viszonyulnak hozzájuk – válaszképpen pedig az indiaiak is természetellenesen alakoskodnak. A két nő barátságosabbnak mutatkozik, ám Forster történetének szomorú tanulsága, hogy nyitottságukkal önmagukra nézve is tragikus események sorát indítják el.

Lean pályájának legsikeresebb és legmaradandóbb darabjai gazdag kiállítású, látványos gigaprodukciók (Híd a Kwai folyón, Arábiai Lawrence, Doktor Zsivágó), melyek távoli, egzotikus vidékekre kalauzolnak, ahol a helyiek és a nyugatiak konfrontációját vizsgálják – a nagyközönség számára is könnyen befogadható formában. E sorozat egyik csúcsa az Út Indiába, amely 30 év távlatából is ugyanolyan éleslátónak és tartalmasnak bizonyul. (Gyöngyösi Lilla)


A dzsungel könyve (2016, Jon Favreau)

India dzsungeleiben játszódik a természet és az ember együttélésének egyik leghíresebb meséje, Maugli története. A dzsungel könyve többszörösen is elvonatkoztatott a mai Indiától: egyrészt a történelmi múltban játszódik, másrészt egy kemény brit imperialista írta, harmadrészt pedig még ő is (mai szóval élve) fantasynek írta meg. Ám ettől még Indiához tartozik, ahogy legújabb filmes feldolgozása is.

India A dzsungel könyve filmekben inkább mítosz, mint valóságos tér. Nem is csak a beszélő állatokról és a dzsungel törvényéről van szó – hanem hogy az őserdő csaknem érintetlen, a falvak jelentéktelenül bújnak meg benne, az állatnak alig van félnivalója az embertől. Maugli, az embergyerek sem a társadalom, hanem az erdő része. Kipling eredeti könyvében sok történet szól a változásról: az egyikben a krokodil alattvaló-táplálékforrásként használja a falu babonás lakóit, míg az angolok le nem vadásszák; egy másikban a brit gyarmati hadsereg szolgálata jelent életre szóló büszkeséget India állatainak. A filmekben nyoma sincs mindennek.

A dzsungel könyve

Ennek ellenére a központi történet, Maugli históriája végül is az ember győzelméről tesz tanúbizonyságot. A dzsungel könyve egy ősi állapotából kiemelkedőben lévő India pillanatképe, még ha ez nem is nyilvánvaló a mesés ártatlanságot vigyázva őrző filmekben. (Havasmezői Gergely)

 

Káma Szútra (1996, Mira Nair)

Az érzéki India  Mira Nair filmje, bár be lett tiltva Indiában, sokkal közelebb áll Bollywood érzelmekre és érzékekre való kiélezettségéhez, mint amire egy ott született, minden ottani nyomort látott embertől várnánk.  A forró jelenetekkel tarkított film erős színkontrasztokkal, gyönyörű klasszikus indiai zenével (Mychael Danna szerzésében) és történelmi helyszínével tökéletesen illeszkedik a kilencvenes években dívó New Age által propagált India képpel. Ekkoriban a kelet egy olyan aranykori archetípust képviselt, ami a bölcsesség, a meditáció, Deepak Chopra, és a tantrikus szex otthona.

A 16. századi, gyarmatosítás előtti Indiában járunk, amikor kisebb királyságok uralták a mai India területét, akik rendszeresen háborúztak egymással. Az egyik főszereplő, a hercegnő Tara (Sarita Choudhury) is egy ilyen, királyságok közötti politikai házasságnak köszönhetően kerül a kéjenc Raj Singh (Naveen Andrews) udvarába. Tara, valamint gyerekkori barátnője és szolgálója, Maya életét követi végig a történet, amin keresztül szembesülhetünk az egyes kasztokhoz tartozó nők sorsával és korlátaikkal. Tara királynő lesz, de az asszonyi kötelességek gúzsba kötik, Maya (Indira Varma) pedig kitagadott szolgálóként nem sok előrelépési lehetőséget talál, végül kurtizán lesz a férj udvarában. Vetélkedésük mindkettejük sorsát megpecsételi: a film játékideje alatt egyik szereplő sincs biztonságban, váratlan fordulatok, szerelmi mámor, féltékenység, bosszú és csábítás váltja egymást körkörösen.

A Nair rendezte filmek közül talán az Esküvő monszun idején áll legközelebb a kortárs Indiához, bár ott sem szembesülünk a valódi mélyszegénységgel, a kényszerházasságokkal, a nők elnyomásával, ami egy sokkal aktuálisabb probléma. Művei nyugati embereknek szólnak, és leginkább azoknak, akik nem szeretnének tudni az ország valóságáról, inkább elmerülnének egy csodálatos fantáziában. (Márki Zsófia)

 

A kis Buddha (1992, Bernardo Bertolucci)

Bernardo Bertolucci filmjében még csak nem is a történeti Indiával találkozunk. Egy buddhista láma Seattle-ben keresi reinkarnálódott tanítóját, és egy amerikai kisfiúban véli megtalálni. Mivel a kisfiú és családja nem sokat tud Buddha történetéről, ezért egy mesekönyvvel ajándékozza meg őket Norbu láma.

Színárnyalat váltások emelik ki a valóság és a mese közötti kontrasztot. A  huszadik századi Seattle-ben felvett jelenetek kékesszürke képei éles ellentétben állnak a meleg színekkel árnyalt Siddharta történetével. A film szintén a kilencvenes évek elején, az ezoterizmus virágzásakor jelent meg, amikor az egzotikus kelet ideáját még nem törte meg a globalizáció valósága. Viszont itt a történetmesélés szempontjából nem is lényeges az akkurátus megjelenítés. Bertolucci filmjében Buddha narratívája tökéletes megtestesülése a nyugat számára befogadható keletnek a fantasztikus elemekkel, egyszerűsített, költői dialógusokkal, és még azt is megbocsátjuk, hogy Keanu Reeves testesíti meg Buddhát.

A történet harmadik szála Kathmanduban játszódik, az Indiával szomszédos Nepálban. Itt már egy valóságosabb reprezentációval találkozunk, de sajnos ez is igencsak sterilizált. Nemigen hihető, hogy egy nyugati édesapa elengedi a fiát, hogy az utcagyerekekkel játsszon, akiknek köszönhetően Jessie el is veszik a városban, bár később varázslatos módon vissza is talál az apjához. (Márki Zsófia)

 

Polipka (1983, John Glen)

Szörnyű ez az álcázás. Utálom a kígyókat!” – fakad ki a magát kígyóbűvölőnek álcázó indiai ügynök James Bondnak. Micsoda parádés önirónia lenne szavakba öntve, ha Vijay jóravaló karakterét nem egy indiai teniszcsillag (Vijay Amritraj), hanem egy bollywoodi szupersztár alakította volna. Mondjuk az antagonista turbános henchmanjeként szótlanul verekedő Kabir Bedi.

A 13. Bond-filmet (is) jegyző John Glen ki nem kényszerített hibája tudatos döntés eredménye: a Polipka nem pusztán India, hanem a mesés Kelet szinte valamennyi egzotikus sztereotípiáját sorra veszi, majd társítja a Roger Moore-érára jellemző helyzetkomikummal. Így minden idők egyik legfárasztóbb James Bond-filmje a kontinensnyi államot és a 007-es figuráját is végletesen eltávolítja a valóságtól, és a két évvel korábban készült Az elveszett frigyláda fosztogatói fantasztikus Keletjéhez hozza közelebb.

Az indiai cselekményszál Bond legnagyobb örömére túldíszített palotákban és egy kizárólag női ékszercsempészek által lakott szigeten játszódik. Akciójelenetei pedig halmozzák a kliséket. A riksásüldözés egy piaci fogócskába torkollik, ahol a titkos ügynök ellenfeleit vagy a fakír szöges ágyába hajítja, vagy a kardnyelő szájából kiemelt fegyverrel hatástalanítja. Az Indiához való alkotói hozzáállás még akkor is kínos, ha tudjuk, hogy a Polipka csak kényszerből készült, a Soha ne mondd, hogy soha nem hivatalos Bond-filmje ellenében. (Kiss Tamás)

 

Indiana Jones és a végzet temploma (1984, Steven Spielberg)

A közkedvelt Indiana Jones-filmek legmegosztóbb darabja az Indiana Jones és a végzet temploma, ezt a viszonyulást pedig nem kis részben az India-ábrázolásának köszönheti. Beszédes, hogy az indiai hatóságok csak akkor engedélyezték volna a filmforgatást, ha törlik a forgatókönyvből a maharadzsa szót – attól tartottak ugyanis, hogy a film helytelenül mutatja be a kultúrájukat. Így Lucas és Spielberg végül Sri Lankán volt kénytelen forgatni.

A félelem jogos volt, hiszen a filmben India egyszerűen csak veszélyes és misztikus helynek mutatkozik, ahol minden pillanatban meg lehet halni, majom agyvelőt és szemgolyókat szolgálnak fel, illetve embereket áldoznak fel könnyedén. Ez önmagában nem is lenne baj, de a sorozat többi részével ellentétben az Indiana Jones és a végzet temploma nem sok kísérletet tesz ellensúlyozni és hitelesíteni a fantasztikumot – pedig ezeknek a filmeknek bája pont abban rejlik, hogy képzelet és valóság határán mozognak.

Az alkotók utólag túl sötétnek érezték a filmet, ám a probléma inkább a nevetségesen vagy bántóan eltúlzott figurákkal van. Kate Capshaw karaktere, a sikoltozó szőke nő kibírhatatlanul idegesítő – a civilizált ember karikatúráját nyújtja, aki akarata ellenére találkozik a vadonnal, és nem képes alkalmazkodni. De nem kevésbé bosszantóak az indiai gonoszok sem: ugyanolyan karikatúrák, mint a többi Indiana Jones-film főellenségei, de valahogy a nácik vagy a kommunisták karikírozása ebben a humorban gazdag mesevilágban elfogadhatóbb, mint az övék. (Gyöngyösi Lilla)

 

Pi élete (2012, Ang Lee)

India Európából nézve egy különleges és misztikus hely, ahol vallások születnek, ahonnan a jóga és a buddhizmus ered – nagyjából ennyire sekélyes és ennyire egyszerű a Pi életének látásmódja a szubkontinens kapcsán. Pedig kedves, szokatlan és elgondolkodtató az alaptézise: a címszereplő gyerekkorában úgy dönt, hogy három vallásban hisz egyszerre. Hindu családban nevelik, de 12 éves korában megismerkedik a kereszténység és az iszlám tanaival, megkeresztelkedik, majd muszlim lesz. Később, amikor hajótörést szenved, és csaknem egy éven át hánykolódik a Csendes-óceánon, ezek a tanok mentik meg az életét. Pi ugyanis nem a különbségeket látja meg a három vallásban, hanem a kapcsolódási pontokat.

A Pi élete India vonatkozásában olyan, mintha egy útikönyvet olvasnánk. Kiemeli a legfontosabb részleteket (hinduizmus), beavat a legérdekesebb helyi szokásokba (vegetarianizmus), de a mélységet elutasítja, nézőpontja pedig megmarad nyugatinak. De nem is India bemutatása a film célja, sőt. Éppen hogy egy egyetemes történetet mesél el, ami jó esetben a bolygó minden élőlénye számára kínál szakrális gondolatokat. A főhős neve példázza igazán, hogyan kell viszonyulnunk a Pi életéhez. A fiút a medence francia szaváról nevezték el – piscine –, de az angolul úgy hangzik mint a vizelés – pissing –, ezért a gyerek az iskola első napján kitalál magának egy új nevet. Ez lesz a végtelen hosszúságú, mégis állandó Pi. (Tóth Nándor Tamás)

 

Keleti nyugalom – (A második) Marigold Hotel (2011 és 2015, John Madden)

John Madden romantikus-melankolikus vígjátékai egyszerűen tematikájuk és indíttatásuk révén sem arra valók, hogy egy reális India-képet fessenek a közönség elé. A cél sokkal inkább az volt, hogy egy csapat híres és nagy tiszteletnek örvendő öregedő színészt beköltöztessenek egy keleti, ergo egzotikus hotelbe, hogy ott az idővel, a múltjukkal, a szerelemmel és a halállal szembenézhessenek. A két Marigold Hotel film pedig pontosan azt teszi a nézőivel, mint a film szereplőivel: turistaként kezeli őket, és India brosúrákba illő – olykor klisékbe hajló – szépségeit tárja elénk.

A forgalmas utcákból csak a nyüzsgés és az élet ereje jön át – nem a kosz, a mocsok, a balesetek vagy a totális fejetlenség. Az országra egyébként oly jellemző borzalmas szegénység egyetlen szálban jelenik meg egy rövid időre, de a nehéz sorsú és rossz körülmények között élő családlátogatás is a kedves amerikai asszony ajándékára összpontosít, nem a való világra körülötte. A tehetős angolszász nyugdíjasok aranykalickába zárva tekintenek körbe az ország színes felszínén és élvezik ki mindazt, amit pénzért ki lehet egy ilyen helyen.

A színek, fűszerek, ételek és gyönyörű tájak közepette a helyiek mind kedvesek, segítőkészek és végtelenül alázatosak – lásd csak a főszereplő fiatal hoteltulajdonost, akinek persze, hogy meg kellett kapnia a hollywoodi filmekre oly jellemző indiai akcentust. India ezúttal csak tájkép az előtérben mozgó alakoknak, noha mindkét alkotás megpróbálja bemutatni a helyi tradíciókat temetés és esküvő terén. Ezek néhány perc erejéig jóval emberibbé, hitelesebbé és igazabbá teszik az országról és az emberekről addig kialakított képet, hogy aztán ismét visszacsöppenjünk a hotel bájos és biztonságos falai közé, amelyből a lakók csak olykor-olykor kacsintanak ki az igazi India felé. (Kajdi Júlia)

 

Gettómilliomos (2008, Danny Boyle)

Danny Boyle a Trainspotting, a 28 nappal később és A part után 2008-ban egy számára is teljesen új világ felé fordult, és filmre vitte Vikas Swarup regényét. A Gettómilliomos ugyanabból az India képből indul, amiben az Oroszlán világa is gyökerezik. Ezen a képen a Hindusztáni-félsziget közel sem a jóga, a spiritualizmus vagy a színes selymek és vidám zenék földje, hanem a hajléktalanoké, a gyermekrabszolgaságé, a koszé, a megélhetési bűnözésé.

A film eredetijéül szolgáló Q & A című könyvet két hír inspirálta: az egyik szerint a gettóban élő indiai gyerekek mobiltelefonokat és internetet használnak, a másik szerint egy angol katonát megvádoltak, hogy csalt a Legyen Ön is milliomos! játékában. Ez a két gondolat, a modern információáramlás és az előítéletesség egyszerre jelenlévő valósága kézzel tapintható Boyle aztán BAFTA, Golden Globe és Oscar-díjjal is kitüntetett alkotásában, ami elindította karrierjében az Oroszlán főszerepét is játszó Dev Patelt is.

Bár a Gettómilliomos angol-francia-amerikai koprodukcióban született, a sok indiai alkotónak – többek között az indiai színészeknek, a zenéért Oscar-díjat nyert A. R. Rahmannak, vagy a zárójelenetben felcsendülő Jai Ho koreográfusának, Longinus Fernandesnek – köszönhetően bollywoodi ízeket is hoz Boyle filmje, de olyan formában, ami még a nyugati nézőknek is befogadható, sőt, szerethető. (Molnár Kata Orsolya)

 

Az idő árnyékai (2004, Florian Gallenberger)

Florian Gallenberger német rendező időnként megpróbálja felvenni a világ lelkiismeretének szerepét. Feltárja német honfitársai ellentmondásos tevékenységét (A kolónia) vagy épp azt, amikor a németek védték meg az elnyomottakat (John Rabe).

Az idő árnyékaiban is az elnyomásról beszél, ezúttal melodrámaként. Főhősei gyerekmunkások: Ravi (Prashant Narayanan) Kolkatában dolgozik egy textilgyárban, és minden fillért, amit keres, saját maga kivásárlására tesz félre. Mashát (Tannishtha Chatterjee – ő játssza Saroo anyját az Oroszlánban) adósságban fuldokló édesapja adja el a gyárnak, és a kisfiú azonnal beleszeret. Ravi megtakarított pénzéből kiváltja Mashát, megbeszélik, hol találkoznak, de addig rengeteg idő telik el. Felnőttkorukban látják egymást újra: a lányból egy bordélyház sztárja lett, a fiúból egy szőnyegbolt vezetője. Szerelmüknek mennyi esélye van beteljesedni?

Az idő árnyékai igazi melodráma annak minden jó és rossz oldalával. A kerete azonban elég érdekes. A gyerekrabszolgaság ugyanis egészen másképp értelmezhető egy olyan országban, ahol a nyolcvanas években 14 millió gyermekhajléktalan élt (ez volt az Oroszlán alaphelyzete is). Ravi és Masha nem láncra vert rabszolgák, mint a négerek voltak Észak-Amerikában. A gyár igazgatója sem olyan, mint Fassbender karaktere volt a 12 év rabszolgaságban, sokkal inkább egy korrekt főnök, mintsem egy kegyetlen elnyomó. Felnőttkorukban pedig már egészen más kihívásokkal kell megküzdeniük a rabszolgáknak.

Szerencsére Az idő árnyékai nem emeli be a szokásos témát, az előre elrendezett házasság kérdését, de a helyette felvázolt akadályok is valahogy annyira 19. századinak hatnak Európából. De hát végül is a gyerekrabszolgaságot is  Dickensnél láttunk utoljára errefelé… (Tóth Nándor Tamás)

 

Gandhi (1982, Richard Attenborough)

A legfontosabb indiai szellemi vezetőről, a függetlenségi mozgalom elindítójáról nem indiai, hanem brit film született. Ezzel együtt ha Richard Attenborough monumentális alkotását elfogultsággal lehet vádolni, az inkább Gandhi irányában jogos, hiszen a Gandhi gyakorlatilag szentként ábrázolja hősét. A brit nézőpont csak annyiban érvényesül, amennyiben a brit hatalom képviselőinek értetlenségét és tehetetlenségét is megismerjük Gandhi gondolkodásával és erőszakmentességével szemben.

A Gandhi elsősorban életrajzi film, de természetesen hősének sorsa elválaszthatatlan Indiáétól – így azzal párhuzamosan, hogy végigkövetjük az egykori jogász Mahátmává válását, a gyarmati rendszer igazságtalanságairól és fenntarthatatlanságáról is színes képet kapunk. Ezzel együtt a film – némileg propagandisztikusan – India függetlenedését kizárólag Gandhi mozgalmának, a békés ellenállás és a nacionalizmus politikájának tudja be.

Ám annak ellenére, hogy történelmileg kissé sarkít, a 8 Oscar-díjjal jutalmazott Gandhi érzékletesen mutatja be főhőse izgalmas személyisége mellett a vallásilag, társadalmilag megosztott Indiát is, amely végül az ország, illetve Gandhi tragédiájához vezet. A részletgazdag tablót Ben Kingsley teljes átlényegülése, a megdöbbentő erejű képek és a számtalan mellékszál teszi élővé. (Gyöngyösi Lilla)

 

Utazás Darjeelingbe (2007, Wes Anderson)

Ez egy spirituális utazás! – hajtogatja Francis, a depresszióját és gyászát különféle kényszercselekvésekkel leplező három testvér egyike. Az Utazás Darjeelingbe látszólag az egyik legközhelyesebb panelt érvényesíti Indiával kapcsolatban: a főhősök életük mélypontján ide utaznak, hogy megújuljanak és közelebb kerüljenek egymáshoz. Ám – Wes Anderson filmről lévén szó – az út sokkal inkább melankolikus érzelmeket és bizarr kalandokat tartogat, mint az áhított spiritualitást. Legalábbis eleinte.

Az Utazás Darjeelingbe trükkje, hogy végül mégis beteljesül az utazás célja, csak az „idáig vezető út” sokkal kacskaringósabb és zötyögősebb, mint a gondosan megtervezett, laminált útitervekben szerepelt. Üdítő, hogy közben Wes Anderson úgy vezeti el önmaguk és egymás megtalálásáig a hőseit, hogy elkerüli a látványos összeborulásokat és a dagályos érzelmi kitöréseket – még sincs hiányérzetünk.

Ezzel egy időben India nem mint a Nyugattal szemben álló „varázslatos Kelet”, sokkal inkább mint „tiszta lap” kap szerepet a filmben: olyan helynek mutatkozik, ahová el lehet menekülni a személyes traumák és frusztrációk elől, amely közönyös, de befogadó. Anderson filmjeit ismerve könnyen teremthetett volna egy színes-szagos mesevilágot India apropóján – ehelyett a megszokottnál kissé komolyabb, szomorkásabb és megjelenésében kevésbé öncélú film lett a legendás indiai rendező, Satyajit Ray emlékének ajánlott, illetve Renoir A folyó című filmjétől ihletett Utazás Darjeelingbe. (Gyöngyösi Lilla)

 

Szerepelt még az útitervben: A folyó (1951), Soldiers Three (1951), Az északnyugati határszél (1959), Aki király akart lenni (1975), Gazemberek (1988), Örömváros (1992), Praying with Anger (1992), The Pool (2007), Ízek, imák, szerelmek (2010), Sold (2016)

(2017. február 16-án debütált a magyar mozikban Garth Davis Oroszlán című filmje. Ennek örömére a Filmtekercs.hu szerkesztősége India-napot tart. Szót ejtünk Bollywoodról, az Indiában játszódó angolszász filmekről és természetesen magáról, az Oroszlánról.)

Hirdetés

Hirdetés