Ráadás

A nagy Marvel-visszaszámlálás (18.-10.)

10 éve vette kezdetét a Marvel Comics filmes kísérlete, mellyel nem kisebb célt tűztek ki maguk elé, minthogy – akár csak a képregényekben – hőseiket egy közös univerzumba helyezzék, ezzel egy komplex és korábban keveset látott narratívát prezentálva a nézőknek. A terv bejött, az alábbiakban pedig 10 év termését, vagyis 18 filmet rangsoroltunk legrosszabbtól a legjobbig haladva.

A Bosszúállók: Végtelen háború az idén 10 éves Marvel filmes univerzum töretlen sikerének megkoronázására készül. Az egyfajta finálét kínáló új film előtt nézzük meg, milyen alkotások vezettek hőseink legnagyobb küzdelméig.

18. A hihetetlen Hulk (Louis Leterrier, 2008)

Listánk utolsó helyén a Marvel-univerzum jobb sorsra érdemes mostohagyereke áll. A Universal Picturesnél készült film csak ímmel-ámmal kapcsolódik a világhoz, és mivel a jogok továbbra is a földgömbös stúdiónál vannak, ezért nem készülhet újabb Hulk-film a Marvel égisze alatt. Ennek ellenére a végén Tony Stark felbukkanása, illetve Thaddeus Ross tábornok (William Hurt) későbbi szerepeltetése megerősíti a film legitimitását, még akkor is, ha a főszereplő Edward Nortont később a szerepre jóval alkalmasabb Mark Ruffalo váltotta.

A 2003-ban megjelent, Ang Lee által rendezett Hulk szentimentalizmusa és túlzottan komoly hangulata után 2008-ban Louis Leterrier (Szemfényvesztők, A szállító, A titánok harca) egy botegyszerű nagyköltségvetésű akciófilmet tett le. Egyesek ezt fejlődésnek is gondolhatják, de a múltjában vájkáló Hulk után a szökevény Bruce Banner, akinek egyetlen elfoglaltsága a menekülés, elveszít egy dimenziót a figurájából. Hiába van itt nekünk az akciófilmekben alig járatos Tim Roth ellenfélként, végül belőle is CGI-szörny válik, és a film utolsó, Harlemben játszódó akciójelenete már jobban emlékeztet egy rajzfilmre.

A Dr. Jekyll/Mr. Hyde parafrázisként létrejött Hulk-figura sokkal érdekesebb annál, minthogy egy hollywoodi kliséket stréberként felmondó akciófilm legyen belőle. Bár Ang Lee se tudott jó Hulk-mozit készíteni, őrjöngő szörnye mégis a mai napig mutatós, míg Leterrier zöld óriása egyszerűen ocsmány. Össze is tehetjük két kezünket, hogy megköszönjük a Bosszúállóknak és Joss Whedonnak, hogy helyrehozták Bruce Banner figuráját, és gátlásos, dühét elfojtó kisemberként és hiteles szuperhősként tudták ábrázolni. (Szécsényi Dániel)

17. Amerika Kapitány: Az első bosszúálló (Joe Johnston, 2011)

Egy pillanatra mindenki törölje ki a fejéből azt a zavarbaejtő képet, ahogy Chris Evans CGI feje ott virít egy vézna testen. Ez talán a leggyengébb pontja a filmnek, de lássuk be, más módszerekkel sem tudták volna szerencsésebben megmutatni a „varázsszérum szuperhőst csinál a satnya srácból” történetet. Alapvetően nem rajongok az idealista hőstípusokért, mégis Amerika Kapitány életét fogom legjobban félteni a Végtelen háborút nézve, és ez többek között az eredetfilmnek is köszönhető. A tökéletes morális iránytűvel és még tökéletesebb arcéllel rendelkező amerikai szuperhősök kezdenek kimenni a divatból, így külön tiszteletre méltó, hogy a Marvelnek sikerült releváns figurát csinálniuk az első bosszúállóból.

Ami igazán szerethetővé teszi Amerika Kapitányt, hogy ő már azelőtt hős, mielőtt megkapná a hozzá szükséges fizikai adottságokat. Nem is tudok hirtelen felidézni egy másik Marvel szuperhőst, akinek az egész személyiségét sikerült volna olyan tökéletesen belesűríteni egyetlen cselekedetbe, mint amikor az átalakulás előtti Steve Rogers reflexből ráugrik egy gránátra, hogy mentse a társait. Bár az Amerika Kapitány: Az első bosszúálló dramaturgiai építkezés szempontjából korántsem tökéletes film, a második világháborús közeg és a szereposztás (Tommy Lee Jones, Stanley Tucci, Hugo Weaving és Toby Jones) kárpótol a hibákért. Chris Evansre pont úgy passzol Amerika Kapitány karaktere, mint Robert Downey Jr.-ra Vasemberé, ami pedig a jelenünkben ébredős befejezést illeti: a „Lett volna egy randim” olyan emlékezetes utolsó mondat, mint az „Én vagyok Vasember”. (Rácz Viktória)

16. Thor: Sötét világ (Alan Taylor, 2013)

Thor elveszti édesanyját és testvérét (spolier: mégsem), és Asgard a harmadik epizódig bekövetkező kataklizmáig soha nem látott veszélyben van.  Ezzel párhuzamosan egy galaktikus, világokon átívelő kozmikus csata során Thor – jobb közlekedési mód híján – felszáll a Greenwichbe tartó londoni metróra, hogy visszautazzon a csata színhelyére. A második Thor etapot jegyző Alan Taylor (Terminátor: Genisys) megpróbált néhány árnyalattal sötétebb lencsét húzni a kamerára, ám nem engedett az első epizód humoros hangvételéből, ezért a végeredmény igencsak megosztóra sikerült.

Thor: Sötét világ (Thor: The Dark World)
Az első rész testvéri viszályait és a belülről jövő ellenséget felváltotta a megszokott, űrből érkező, sokáig szunnyadó ismeretlen faj, aki rengeteg múltbéli sérelmét szeretné megtorolni főhőseinken és/vagy szimplán szeretné elpusztítani szeretett bolygónkat. Amivel a Thor: Sötét világnak sikerül elődje fölé nőnie, hogy a tiszta fantasyben fürdő első részhez adtak egy kis űroperát, amivel előkészítették a terepet a Thor: Ragnarök őrült zsánerkavalkádjához. A sötétebb tónus jól áll a filmnek, Thor és Loki kapcsolatát sikerült tovább mélyíteni, a világokon átívelő csata kreatív és jól kivitelezett, ám a drámát agyonnyomta a Mjölnir súlya. (Dunai Marcell)

15. Vasember 2. (Jon Favreau, 2010)

A Marvel a Vasember 2.-től kezdte el komolyan venni, hogy – egy azóta már meghatározóvá és stílusteremtővé vált – univerzumot építsenek, amit az első résszel kezdtek el pedzegetni. A Vasember sikerén felbuzdulva a folytatásban a Marvel producerei olyan erőteljesen presszionálták Jon Favreau direktort az univerzumépítésre, hogy még forgatás közben is többször átíratták Justin Theroux-val a forgatókönyvet (akinek a Vasember 2. csak a második munkája volt a Trópusi vihar után). Emiatt Favreau végül nem vállalta a harmadik rész rendezését. Ennek – és az erőltetett univerzumépítés eredményeképpen létrejött enyhén kusza történet – ellenére a Vasember 2. sikeresen megindította a Marvelt a producerek által kijelölt úton. Natasha Romanoff ügynök (azaz Fekete Özvegy) karakterét itt integrálták a történetbe, bemutatták Tony Stark barátja, James Rhodes, vagyis a későbbi Harcigép eredettörténetét is, egyre több szó esik a Bosszúállók és a S.H.I.E.L.D. szervezetéről, a post-credit jelenetben pedig Thorra láthattunk egy markáns utalást.

Tony Stark – akinek alakítása újra felhelyezte Robert Downey Jr.-t a térképre, és aki minden képkockával egyre jobban eggyé válik a színésszel – szerencsére a második részben valamivel jelentősebb jellemfejlődésen megy át, mint a Vasemberben. Excesszív, hedonista életvitelét (Nick Fury hatására) felváltja a tudomány: fejleszti a páncélját, különböző típusokat gyárt – köztük egy hordozható változatot is –, sőt még egy teljesen új elemet is felfedez. Sam Rockwell és Mickey Rourke antagonista-párosa pedig ketten együtt kitesznek egy épkézláb főgonoszt, jelenlétük nem olyan fenyegető, mint a Tony egészségét veszélyeztető palládium a mellkasában. A Vasember 2. tehát mindent egybevetve nem a legerősebb folytatás, viszont fontos mérföldkő az MCU kiépítésében. (Rakita Vivien)

14. Vasember 3. (Shane Black, 2013)

A Marvel-univerzum hetedik filmje egyik személyes kedvencem, az egyik legjobban felépített Marvel-film. Itt Robert Downey Jr. már negyedszerre öltötte magára Tony Stark, azaz a Vasember jelmezét, így a jellemábrázolásra már igazán nem volt szükség – helyette azonban lehetett merengeni Stark New York utáni poszttraumás stresszén és teret lehetett adni a kőkemény akciónak. Szükség is volt ez utóbbira, hiszen nem babra ment a játék, végre tökös ellenfeleket kapott a playboy: Aldrich Killian (Guy Pearce) nagyon beképzelt és nagyon megátalkodott, a Mandarin (Ben Kingsley) pedig egészen imádnivalóan ripacs.

Nem véletlen, hogy a Vasember-trilógia harmadik része ilyen ütős lett: a direktori székben az a Shane Black ült, akinek íróként vagy rendezőként (vagy mindkettőként) nem kisebb filmeket köszönhetünk, mint a Halálos fegyver, a szintén Downey Jr.-ral készített Durr, durr és csók és a Rendes fickók. (Molnár Kata Orsolya)

13. Thor: Ragnarök (Taika Waititi, 2017)

A jelenlegi Marvel Cinematic Universe egyes darabjait szinte már lehetetlen önmagukban kezelni. Ahhoz, hogy egy-egy film igazi élvezetet nyújthasson, a korábbiak beható ismerete szükséges, így sokszor az MCU újabb darabjai csak a már meglevő rajongókat csábítják be a moziba. Ez alól a tendencia alól jelent üdítő kivételt a legutolsó Thor-film, a Ragnarök.

Az asgardi „isten” legújabb kalandjai egyfelől felületes Marvel-tudással is könnyedén értelmezhetők, másfelől az újdonsült érdeklődőknek is könnyed és önfeledt szórakozást nyújthatnak. Valószínűleg éppen ennek és Taika Waititi viszonylag stílusidegen humorának köszönhetően sokan (például a ‘tekercsen belül is) úgy érezték, a Ragnarök nem illik bele az eddig olyannyira gondosan építgetett világba.

Én viszont úgy gondolom, a harmadik Thor üde színfoltot jelent, ami minden különcségével együtt is csak még sokszínűbbé és izgalmasabbá teszi az univerzumot. Thor története(i) soha nem élveztek prioritást, így ezek jelentették a tökéletes terepet a kísérletezésre. Míg Kenneth Branagh a tőle kvázi megszokott királydrámákat próbálta átültetni ebbe a közegbe, addig Alan Taylor a vicces hangnemet ütötte meg. Ám egyikük sem bizonyult elégnek, reméljük, hogy a két megközelítést ötvöző és kimaxoló Waititi hosszú távon nagyobb sikerre számíthat, és még készít nekünk pár Marvel-filmet. (Wehli-Nardai Dorina)

12. Thor (Kenneth Branagh, 2011)

A Marvel-univerzum 4. filmje teljesen új színnel gazdagította a képregényfilmes világot. A népszerű Shakespeare-feldolgozásokról híres Kenneth Branagh igazi királydrámát csinált a skandináv mondakör isteneinek történetéből, melyben Thor (Chris Hemsworth) önelégülten várja, hogy megörökölje Odin (Sir Anthony Hopkins) trónját. Amikor apjával szembeszegülve azonban vakmerő bosszúhadjáratra indul a jégóriások világába, Odin halandó testben a Földre küldi. Ahhoz, hogy megállítsa hataloméhes öccsét, Lokit (Tom Hiddleston), ismét ki kell érdemelnie isteni erejét.

A Stan Lee és Larry Lieber írta és Jack Kirby rajzolta képregényből készült adaptáció megosztotta a rajongókat. Sokan üdvözölték komolyabb hangvételét és rendkívül szépen kidolgozott látványvilágát, mások azonban hiányoltál belőle a humort és túlságosan kiszámíthatónak tartották. A jegypénztáraknál mindenesetre jól teljesített – nem véletlen, hogy további két folytatást is megélt. (Molnár Kata Orsolya)

11. Fekete Párduc (Ryan Coogler, 2018)

A Fekete Párduc az Egyesült Államokban mindent vitt: ez a legsikeresebb Marvel-film a tengerentúlon eddig, de nem csak ebben a ligában áll nyerésre, hanem jószerével mindenben (pillanatnyilag az infláció beleszámítása nélkül ez a harmadik legnagyobb bevételt elért film a hazájában). Ez a kirívó eredmény európai vagy magyar szemmel megmagyarázhatatlan, hiszen kevéssel tér el az átlagtól a Fekete Párduc.

Ránézésre csak annyi történt, hogy a megszokott marveles narratívát Afrikába ültették át. Ennél azonban többről van, ráadásul közel sem ez lenne az első film, amit afro-amerikaiakra írnak át (Bad Boys). A Fekete Párduc két értékrendszer mentén több, mint a stúdió több filmje: egyrészt egy királydráma, másrészt több aktuálpolitikai reflexióval bír.

Az előbbi a történet alapján egyértelmű, az azonban kevésbé nyilvánvaló, hogy lényegében Az oroszlánkirály parafrázisa a Fekete Párduc. A közönség pedig épp a Disney előbb említett rajzfilmjén nőtt fel (pár évvel ezelőtt az Avatar hasonló módon mutatott újat és mesélt el egy régi történetet).

Az aktuálpolitikai reflexiók talán kevésbé egyértelműek, de éppen ezek azok, amelyek a Fekete Párducot kiemelik a tömegből. Az izolácionizmus, amely a nemzetközi politikai viszonyokat egyre jobban jellemzi, a legnagyobb belpolitikai kérdés Wakandában. A bravúros történetírás révén a párhuzam egyaránt áll a képzeletbeli afrikai állam, valamint Svájc, Katar vagy Szingapúr kapcsán, de ugyanúgy elmondható az Európai Unióra és az Egyesült Államokra mondjuk Kínával vagy Oroszországgal szemben. Mégis, a hiányérzet, ami engem a film után megült, nem alaptalan: a Fekete Párduc se nem több, se nem kevesebb, mint egy átlagos Marvel-film. (Tóth Nándor Tamás)

10. Bosszúállók: Ultron kora (Joss Whedon, 2015)

Az Ultron kora már eleve hátrányból indult a Marvel-univerzumhoz sokakat megtérítő Bosszúállók után. Hátrány például az, hogy nem tudunk újra rácsodálkozni arra, hogy külön-külön felépített hőseink végre találkoznak. Ez a kör már lezajlott 2012-ben, Whedon pedig úgy gondolta, nem egy újabb nagy összeállásra építi fel a történetet, ezt már az elején lerendezi. A Bosszúállók az első rész óta egy funkcionáló csapat, akiket ezúttal egyikük ambíciója és ebből következő hibája zilál szét. Tony Stark ugyanis egójának és paranoiájának köszönhetően létrehozza Ultront, a mesterséges intelligenciát, aki megoldja az egyenletet és a világbéke érdekében igyekszik kiirtani az emberiséget.


Whedon humoros, egysorosokra és okoskodásokra alapozó dialógusait csutkáig tekerte. Mindenki viccelődik a filmben, még az előzetesekben fenyegetőnek mutatott Ultron is szórja az ironikus beszólásokat, így sokszor tét nélkülinek és könnyűnek érződik a történet. Ami viszont továbbra is működik, azok az akciójelenetek (Hulk vs. Hulkbuster), a karakterkidolgozás (Sólyomszem több szerepet kap) és a szereplők közötti kémia, ami a Marvel-filmek védjegye is lett.

Az Ultron korában még nem borult fel az egyenlet a humor javára. Tele van epikus, szuperhősfilmekbe való jelenetekkel, remekül lehet rajta szórakozni, és megtörténik az első szuperhőshalál is. Hatalmas felkiáltójelek jelzik viszont, hogy a zsúfoltságot és a jövőben érkező filmekre történő utalásokat nem szabad ennyire túltolni. (Szécsényi Dániel)

 

***

Toplistánk folytatódik a Marvel-széria további filmjeivel.

Filmtekercs.hu

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.

FM ‘tekercs Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Címlapon

Video

Kik a legújabb szereplők a streamingpiacon és vajon melyiküké a jövő? A VLOGtekercs második adásában folytatjuk a seregszemlét és egy kis jövendölgetéssel is készültünk!

Műsorvezetők: Németh Míra, Énekes Gábor
Vágó: Nagy Tibor
Főcím: Gyenes Dániel
Projektvezető: Nagy Tibor
Producer: Molnár Kata Orsolya

A videó Tóth Nándor Tamás cikke alapján készült.

Weboldalunkon sütiket használunk.

Ez a weboldal cookie-kat és más követési megoldásokat alkalmaz elemzésekhez, a felhasználói élmény javításához, személyre szabott hirdetésekhez és a hirdetési csalások felderítéséhez. Az Adatvédelmi tájékoztatóban részletesen is megtalálhatóak ezek az információk..